Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)

1850-02-25 / 46. szám

199 — Micsoda koronaörökös . . . — Hej hópé! mintha nem tudná hehehe-------mindjárt előhozom, — s ezzel a szoba egyik sötét zugából előhozá Lucia gyermekét, s ölébe tette, az elbámult tanácsnoknak. Itt van ni! — dicső kis kölyök, épen ollyan nyúlánk lesz mint édes atyja .... egy kissé haragudnom kellene önre az igaz, — de miután a dolog igy ütött ki szívesen megbocsátok . . . Isten éltesse kedves sógorka..................... — Mit ? Micsoda sógorka ? — No igen — nem az imént mondá­m ön hogy hibáját jóvá akarja tenni ?................ezer ropogós menkü ! csak nem hinném hogy ön minket eddig csak bolondá tartott. — — Kérem én nem ígértem semmit .... — Nem ígért semmit ? — s a bünporontyot itt nyakun­kon akarja hagyni ? De kérem hát tehetek én róla, hogy a kisasszonynak — — Millióm haubi­ és kartács — még azt mondja ön, hogy tehet ő róla ? — hát nem ön csábította­­ el testvéremet ? nem ön volt é ki­átkozott pezsgővel bűnös mámorba merité ér­zékeit , s még az imént is — itt — fülem hallattára nem ön vallott é neki szerelmet?------­— Igen de kérem engedjen szóhoz jutnom, itt tévedés van a dologban .... — Semmi tévedés, én mindent tudok ... azt hisszük ugye csifra illuracskám, hogy ollyan könnyeden fog innen megszabadulni. Testvérem gyöngeségét bebizonyította, illik hogy én legalább erős legyek, — s illyen incinfine gavallér által családunk becsületét büntetlenül földulatni ne engedjem. A gyermek öné — s önnek Luciát nőül kell vennie ! punc­tum !!.... Borzasztó volt a kelepce, melly póruljárt tanácsnokun­kat körül foná. Ezerszer megátkozta magában a levélkutatást, s szent fogadás keletkezett keble sekrestyéjében, hogy soha többé illy regényes kalandba nem elegyül. Mennyi bünhödés! — egy vén hölgyet megcsókolni, s még fölül rá kénszeritet­­ni, hogy tudtán kívül apa s akaratán kívül férj legyen. Irtóztató­ kész lett volna, — hogy csak megmene­­külhesen — az ablakon kiugrani, ha a ház történetesen eme­letes nem lett volna. Fölfedje­­, hogy a más levelét fogta el, s hogy más neve alatt kárhozott e pokolba, — vagy Luciát csakugyan elvegy .... brrr . . . erre gondolni sem akart. Más menekvést kisérte meg. — Csillapodjék derék vitéz, minthogy önöknek a gyer­mek terhükre van — én kész vagyok olly öszveget fizetni, melly mindhármukat jólétbe helyezendi — s rögtön adok róla váltót, kötelezvényt, utalványt — vagy bármit, csak engem bocsásson szabadon .... — Mit? pénzt — bündíjt mer ön egy hatvan éves becsü­­letben megőszült katonának ajánlani . . . nem retteg ön, hogy e percben összezúzom, összemorzsolom, — millióm ropo­gós — nekem bündíjt! — s dühében önm­agából kikelve elő­ször az asztalt dönté fel, minden pohár és palackjaival együtt, azután izmos kezekkel a tanácsnokot ragadá meg, — ki ijed­tében — az ajtón akart kirohanni. — Reszketsz ugye csábító ! — de hatalmamban vagy ! — vagy elveszed húgomat kit megbecstelenitél — még ma — még e percben — vagy pedig e házat élve el nem hagyod! Válassz ... Lucia ... vagy pisztoly ! — Itt helyben mindjárt végezhetünk .. a szoba elég hosszú — 5 lépés___Habozunk ugye ifjuracska ? — Utoljára hát, Lucia! vagy pisztoly ! ? — Lövök! — mondá kétségbeesve a tanácsnok . A bölcső tartaléka a zajra fölébredt s minden tőle ki­telhető hangot fölhasznált, hogy e jelenetet még borzasztóbbá tegye kétségbeesett tanácsnokunknak. Egyik tévedés a másikat követte. Spleen úr, ki utasítást kapott d­ubbozók és kémek elfogására, a rövidke titoknok urat — épen akkor midőn ez — a kapu minden dörömbölé­­seire ki nem nyittatván a kerítésen keresztül akart a 107 sz. házba jutni, a fennebbi lármábul azt hívén, hogy a cinkosok fogatnak el — «Talléron csípte .. Híjába volt minden mentege­­tödzés, híjába mondá hogy e titoknok, — hogy ő épen a hazának teendő nagy szolgálatban fáradozik. Szerencsétlen­ségére ministeri fölhatalmazással magát igazolni nem tudta — Spleen ur pedig a puszta szónak — mint lelkiismeretes nem­zetőr hitelt nem adott, — és embereivel a szegény ártatlan titoknokot fogságba kisértette, így semmisitetett meg egy barbár nemzetőr által a ti­toknak minden nemes törekvése. Ezután Spleen ur tovább ment hivatalos buzgalmában — a 107-ik sz. házba berontott, hogy a többi cinkosokat is kézrekerítse. — Ott küzdött a szegény tanácsnok balsorsával. Spleen ur, a rend embere, öt pisztollyal kezében találta. Ez már maga elég volt, hogy Spleen ur őt a clubb leg­kitűnőbb tagjának találja, é­s azonnal fegyverek közé is ve­tette. A hosszú tanácsnok mentegetődzött. Az agg katona vádakat emelt ellene. Spleen ur egyikre sem hallgatott, hanem teljesité köte­lességét, mint rendelve volt. A tanácsnok végre megnevezé magát és rangját — mi­nek hatását csalhatlannak hívé, — de nagyon csalatkozott. — Igen ügyesen — mondá Spleen úr — az egyik ti­toknok, — a másik tanácsnok — egész bureauja a gazembe­reknek. Csak el vele !! A vész teljes éj elmúlt. S a rendőrhivatal reggel híjába várakozott a tanácsnok­ra és segédjére — hogy az éjjel behozott két nevezetes fo­goly kihallgatását elrendeljék — ők nem jöttek. S ennek egyszerű oka egydül az volt, mert a foglyok ők maguk voltak. És tán még most is rabságban lennének, ha vélet­lenül másutt nem lennének.----------­A tanácsnok csak könnyen vigasztalta magát, mert Lu­cia vagy pisztoly! és Lucia vagy börtön ! között mindenkor könnyű a választás. De a szegény titoknak — ő nagyszerű álmaival tökéle­tes fiascot csinált. ■» I # w Kedves olvasónőim , hogy a levélkobozási rend­­szernek eredményeiről nagyszerűbbet mondani nem tud­tam, — bocsássatok meg — ez nem az én hibám. ___________Kis Ignác.

Next