Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)

1850-04-08 / 80. szám

34. Az ünnepély a Louvre közelébeni protestáns orató­riumban tartatott meg, roppant nézőség jelenlétében. Sok a bukott miniszert, más a vőlegényt, ki a menyasszonyt igyek­­szett látni. Kinek a pap, kinek a papné. Parisban mindennek theatrális színe van. Temetés mint lakadalom spectaculum gyanánt vétetik, s színháznál mint ima­ház előtt..........q­u­e­u­e-t kell tartani, a rögtöni bemenet csak az........ingyenjegyeseknek, és bikietet előre váltóknak en­gedtetvén meg. Vannak alkalmak, édes Ilkám , midőn — mint például Chopin pár hó előtti r­e­q­u­i­e­m­j­é­n, 10 frankjával is adat­nak el a belépti jegyek. Piszkos kinövése a civilisatiónak, melly a legszentebb és legmagasztosabb szertartásokat........comoediára vonja le, hova ingyen csak a___claqueu­r­ criticus megy be, a töb­bi közönség pedig... ♦ e n t r é e t fizetni kénytelen. A magyar utazó mondhatom hoszantólag lepetik meg ezen , az angliai mint franciaországi templomokban uralkodó kereskedési üzlet látására , melly a székeket megfizetteti, az üléseket bérbe adja, hogy az anyagi egyenetlenség és tőle függő kényelmek különszerűsége, még istennek színe előtt is olly kirivólag hasson a szegény keresztyénre, ki — mert széket venni pénze nincs — öreg tagjaival egész szer­tartás alatt állani kénytelen; a bűnbánó , felebarátinak meg­­bocsátni kész szándéka közben, akaratlanul is az önkénytelen irigység keserű pillantásával tekint a vagyonosra, ki f­­ ak­t a­­ testét pár potom garason bérlett széken hányja veti. Aztán a jezsuita világ még is kiabál, hogy a hit elhal, a vallás meghal, pedig a botránykoztatás gyilkát ö szegzi a hitnek mellére; a keresztyéntelen szokás fagyos vizét ő ma­ga önti a vallás fejére. Mondjátok, hogy a szertartás egy papi comoedia s a templom egy színház s csináljatok uj szabályokat, mellyek szerint a keresztvetés helyett tapsolni, a térdelést kendőlo­­bogtatással felváltani, s az alamizsna helyett bokrétákat szór­ni lehessen. — Akkor aztán fogotok leend, magatokat.... fizettetni, cassiert és bureau de locatio­n-t állí­tani ajtótok elibe , a nélkül, hogy valakinek megbotránykozni ellenjoga volna. Kinek az előadás nem tetszend.... fütyölni fog, szabad lévén a ministransokkal a la porte-ot kiál­tatni. — De engesztelő áldozatot hirdetni s azután a különb­ség nélkül meghívott közönség.... fizetni tudó tagjai előtt comoediát játszani, ez több mint botrány , ez .... istente­­lenség. Megbocsáss, édes Ilkám, hogy rózsaszínben kezdett le­velem menete illy komor fordulatot von ; de hiában , a gon­dolat ollyan mint a verébfiu, melly fészkébül egy szembenle­­vö virágos fának vidáman zöld galyaira akar repülni, de ollya­kor, vagy a meg nem mért távol fárasztja el még gyenge szárnyait s egy.... mészverembe hull alá, vagy pedig egy vércsének szenvedélykörmei ragadják el. De hiszen a szárnytollak majd megerősödnek, akkor aztán, el, messze, messze küldöm eszméim csiripoló verébfiát felétek, hogy énekeljen biztató szót a fájdalomban, nevelje örömeitek gyérszámát, s nevettesse el bánataitok sírásra álló ajkait. De hogy a Guizot leányának férjhezmenetelére térjünk vissza, civilisatiónk fennebb megrótt kinövésének örvendetes ellentétéül, lehetlen hallgatással mellőznöm azon körülményt, hogy az ex-minister, a forradalom által vád alá helyezett és megbuktatott státusférfi, itt ellenségének, a győztes respub­­licának védelmes pártfogása alatt épen olly félelem nélkül, épen olly békében és nyugodtan él, s mint a példa mutatja élvezi az élet örömeit, mint bárki más a diadalmasak közöl. Igen, mert a francia nép megbocsátással szokta győzel­mét megünnepelni. Tegnap­előtt a St. Honoré utcában bolyongók, cél és irány nélkül, mint becsületes magyar ember szokott, csak ar­ra vigyázván, hogy a törvényes----járdáról le ne térjek. Egyszerre csak zongora hang s a legédesb magyar nóták egyike a Káka tövén költ a ruca. Jó földben terem a búza üti meg füleimet. Képzelheted, hogy milly rögtönösséggel ál­lottam meg, sőt tán azt is gyanítod, hogy a megállással nem is értem be. És igazad van, ha gyanítod, mert úgy mentem az édes zene után, mint éhes kopó a felkapott nyulnyomon, hallérzé­­keim orrával szüntelen a hangok szagát kisérvén, míg nem fel egy, nem épen világos lépcsözeten, a dalbokor vagy is egy ajtó előtt állok, mellyel pillanatnyi habozás után felnyit­va , egy egész magyar társaságocskával találtam magamat szemben. A népdal elnémult, de helyesen is , mert ez­úttal csak .... néznem kellett: a csodásan feltaláltakban sok ismerősö­­met látom. Ott vola Irányi Dani, Hajnik , Csernatoni, Szarva­­di, Mérey Mór, s meg egynéhány ismeretlen. A zongora előtt pedig ült egy fiatal kisasszony, a háziúr, egy magyar orvos­tudor leánya, ki bájos éneke nélkül is szépnek tetszett volna még nálamnál kevésbé fogékony keblű előtt is. „Hozta isten ! és áldja meg az én teremtöm !“ szólottunk egymásnak s aztán elkezdtünk mesélgetni a régi jó idő kö­rül, Hunniából kijöttekrül, közbe közbe elhanoltuk, hogy A ki minket nem szeret, Egye meg az egeret; de azért átalánosan megegyeztünk abban, mikép mi még az e­­gérszeletet is inkább megebédelnék, mintsem hogy némellye­­ket szeretni köteleznék magunkat. Ugyan édes kisasszony — szólok a bucsuzás előtt — eszem azt az imádságos csepp száját, énekelje el csak azt, hogy Erdő erdő, de magos vagy, Kincsem rózsám de messze vagy. Ha az erdőt levághatnám , Galambomat megláthatnám! Erre aztán kitörültük szemeinkből az édes keserű em­lékezetnek szivárgó könyvit, s ép elválni akaránk, midőn a jelenlevők egyike — kit megneveznem tilos — igy szóla: „Megálljanak önök, ez édes dalok egy utikalandomat juttatják eszembe, mellyet meg kell hallgatniok.“ „De tán jobb lesz , ha ebédelni megyünk — viszontá a házigazda — Ebéd alatt aztán jobban mesélhetünk.“

Next