Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)
1850-04-20 / 91. szám
386 is elég korán fogom megtudni — gondolom magamban — vesztésemet,“ csak füleltem mint a halálra ítélt, ki kivégeztetése percét várja : füleltem, ha.....esik é ? hallgattam ha...... fut a szél ? Semmi illyszerü nesz. „Ah monsieur — riaszta fel egyszerre, belépő házmesterem — ön még mindig az ágyban, midőn egész Páris az utcákon van.“ ,,Bánom is én — felelek — mi mulatság van a sáros hideg időben dideregni..“ „De hiszen a legfelségesebb tavaszi nap van s a legkisebb sár sincs , hát nem látja ő ön, milly pompásan süt a nap. —“ „Üdvözlégy oh rut Concierge ! — kiáltok fel, ágyamból ki s a megrémültnek nyakába ugorva — ki kétségbeesésem közepett megváltó angyalként és piszkos sarokban szobámba léptél! Üdvözlégy nemes Portier, ki szavaidnak almabor bassusát vigasztalásomra megrendítéd s rideg hajlékomba reggeli szolgálatodnak foghagymaszagát hozád.“ Háromszor üdvözlégyol egyszer tiszteletre, de 364-szer kitaszigálásra méltó kapus ! ki elég kegyelmes valál mosdatlan kezeidet öt frankom után kinyújtani s azt kopott mellényednek rongyos balzsebébe csúsztatni. Hála hála néked gorombaság, szelleme most és soha többé. Takarodjál. Erre aztán ablakaimat felrántottam s addig és addig nevettem vissza a mosolygó kék égnek, mígnem szemeim könynyezni kezdettek s csak akkor vettem észre, hogy rendkívüli örömömet, egy az utcán járókat rám bámultató plus quam...* pongyolában élvezem. No de semmi, hisz mindjárt kicsípjük magunkat és aztán ki az utcákra, látni, és élvezni azt, mit holnap neked vagy másnak megír barátod Lajos. Születésem napján. Mart. 1850. Elértem már tizenkilenc tavaszt, De ennél szomoruabb egy se volt.... Olly puszta minden... olly virágtalan, Hogy azt vélem: a természet kiholt. A bimbó , a melly nyílni kezd vala , Hervad a szél letörte ágakon.... Miért kell látnom illy kopár tavaszt Tizenkilencedik évnapomon ?! Zordon vihar.... éjszak hideg szele... Felháboriták a természetet, Azért illyen késő tavaszt nem irt Fel, még magának az emlékezet... Zordon vihar... éjszak hideg szele.. Előletek szobámba zárkozom, És elmerengek az elmúltakon Tizenkilencedik évnapomon. Magasztos lelkem bánatos sötét, Miként sírbolt vihardús éjjelen... Elfáradt lelkem ábrándos szelíd, Miként a megcsalt első szerelem... Merengő lelkem néha holdas éj , Olly édes benne a sok fájdalom, Hogy dalt teremt szelídet... mint ma is Tizenkilencedik évnapomon. Nincsen barátom........egyedül vagyok , Miként a khartausi remete .... A zordon szél olly rémesen sivít, Mintha memento mórit zengene... A sok virág széltől letörve függ A dús reményű ifju ágokon... Én is illyen letört virág vagyok Tizenkilencedik évnapomon. Elhunytanak minden reményeim, Mint láng, a mellynek tápláléka nincs ! Midőn fellelni véltem mennyemet, Kezemből elveszett a menny-kilincs.... Olly sok remény leomlott romjain , Hogy élek még azon csodálkozom.... Nincsen barátom... egyedül vagyok Tizenkilencedik évnapomon. Arcom rózsái is eltűntének, Elhervasztó az égő szerelem... És feltűnt pongyola vonásival A szenvedés halovány képemen... A kín porig alázta lelkemet, Csak néha tör fel bátor szárnyakon... Azért vagyok pusztán... magánosan Tizenkilencedik évnapomon... Szerelem !... éltem... lelkem istene ! Miattad mennyit... mennyit szenvedek ! Ha kővé válnak egykor kinaim, E kín-labor magasb lesz mint az ég... Ne neveld kinaimnak halmazát, Emlékezz rám Etelkám , angyalom ! Emléked fénysugár leend , borús Tizenkilencedik évnapomon. Hazám !... hazám !.. . mért gondolok reád ? Mért nem feledlek el te szép halott?! Megátkozám a dús természetet Miattad , mert emlékezést adott! Hazám !.. hazám ! letört nyíló virág ! Virágozásod mért nem láthatom ? ! Éltemnek legvirágzóbb korszakán, Tizenkilencedik évnapomon! Tóth Kálmán: Túlvilág! levelek. V. Boldoghon, sept. 12. 1848. Üdv és vidámság neked, te kedves ábrándozó ! Ugyan mit szomorkodol, miért epeszted magad semmiért ? vagy igen.