Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)
1850-01-14 / 11. szám
47 dik, rendesen egy másvilágba lép , melly más világ mindenek fölött hasonlít a lejárt honvédvilághoz, a mennyiben örökös harc és folytonos csatából áll az. A házas életben a nő köti fel a kardot, mig a szegény férj merő desperatióból utóljára is csak magát kötheti fel. Az asszony fegyverei : nyelv és a köny. Az asszony ugyanis addig pöröl valamiért, mig férje el nem hallgat, s addig sír valamiért , mig férje rá nem hallgat. A nő, örökös harcot visz. Legelőször is szive tétetik ostromállapotba, s egy ideig védi magát s aztán — capitusái. Hölgyek és a komáromi vár egy kaptára vannak ütve, a mennyiben egyik sem igen akar az eredeti állapotban megmaradni, s egyik sem adja meg magát föltétlenül, s ezért a hölgy, ha nem mindenkor is , de többnyire a házasság föltétele alatt szokott — capitulálni. Hajdan kedves olvasónőim, — hajdan nagyobb kerete volt a házasságnak. Akkor azért vett a férfi magának feleséget, mert fejébe verték, hogy négy kéz mindenkor többet tehet, mint kettő s mindenkor könnyebben boldogulhatunk, midőn egyik kéz a másikat mossa. A forradalom után azonban úgy gondolkozik a szegény legény , hogy elég az embernek most csak a maga kezét kimosni. Hogy a házasság, kedves olvasók és olvasónők, comme il faut üssön ki, rendesen e következő házassági szerződésre kellene a két félnek lépnie: — Mindenek előtt, legyen a férj költő, hogy házasságában minden kadenciára menjen ki. De a feleség ne legyen költő, mert akkor a Krisztus köntösét is eköltené. — Legyen a férj zeneszerző, hogy nejével folytonos harmóniában tudjon lenni. De a feleség ne legyen zeneszerző, nehogy férjének rendesen úgy kelljen táncolnia, a mint ő kikótázza. — Legyen a férj festő, hogy a világ előtt hű és élénk színekkel festhesse le boldogságát. De a feleség ne legyen festő, mert igen könnyen megtörténhetnek, hogy a festéket máshova is használná. — A férj legyen politikus, hogy mielőbb kitanulhassa felesége politikáját. De a feleség ne legyen politikus, vagy legalább ne legyen az a férje irányában. — Legyen a férj jogtudós, hogy épségben tarthassa jogait, s mindenkor szemei előtt tarthassa a házasság törvényeit. De a feleség ne tudjon a törvénytudományhoz, nehogy az esze mindig a válóperen járjon. A férj legyen orvos, hogy ne kelljen máshoz szaladgálnia, nejének baján segítendő. De a feleség ne értsen orvosi tudományhoz, nehogy mások szívbaját gyógyíthassa. — Legyen a férj táncművész, hogy kedves élete párjával amúgy magyarosan eljárhassa a — kállai kettőst Végre édes olvasóim és olvasónőim — végre pedig legyenek férj és a feleség mindketten hittudósok , hogy mélyen szívökbe véshessék a biblia szavait: szeressétek egymást. Beöthy László: Dunaparton. Járok alá s fel partján a Dunának, Olly szép az est, olly enyhítő a jég, De nem merek Budára föltekintni... De nem merek a téren nézni szét. Milly boldogan állottam itt én egykor, S ha elnéztem e szőke habokon : Lelkem hajó volt kincsekkel megrakva , Aranyalnak s reményben gazdagon. Zajong a hullám s mintha búja volna, Halványon kél a hold Buda felett; Szivem megindul, szemem bő könyével, És bánat lep meg és emlékezet. És úgy jő nékem mintha sziklán állnék, Körülem ég és zugó tengerár, S ott tört hajó darabji úszkálnának S rájok világit halvány holdsugár. Gyulai. Roszucskij és szerelem. (Egy ifjú nő leveleiből.) III. (Folytatás.) Múlt levelemben igaztalan valék férjem iránt. Azóta igen sokat gondolkoztam e tárgyról, s a sok fürkészés rendszerint mégis csak szokott vezetni némi eredményre. Tegnap a többek közt fölelevenítem emlékezetemben férjemet azon időtől fogva, midőn őt legelőbb megismertem. Te talán, édesem nem is hallottál tőlem e percről — még semmit. Hisz az olly régen volt. Akkor még gyermek valók, s az ifjabb évek álmain keresztül csak homályosan emlékezem a pillanatra, midőn őt legelőször láttam. Azonban még is itt találtam föl azon indokot, melly szülője lehet a sírboltnál történt keserű fájdalomnak. Mintegy tíz éves leányka lehettem, egy kolostorban a szent nénék gondja alá bízva, midőn egy nap két ismeretlen férfi látogatá meg nevelő intézetünket. A látogatás egy szinte ott levő növendék leányka végett történt, ki igen szelíd teremtés, és gyermekkori barátném volt. Az egyik férfi éles személynek látszott, a másik még gyermekifjú, — s ez utóbbi jelenleg férjem. Mint mondom, alig emlékezem már e pillanatra , csak annyit tudok, hogy férjem akkor igen szomorú volt. A kis Lila, — igy nevezék az említett leánykát, — közel rokona és árva lévén, ő ügyelt föl neveltetésére. A bus ifjú és agg férfi megtekinték apró műveinket, — megcirógaták arcunkat, — s kérék, hogy szeressük egymást ezután is a jó Lilával. Barátném kedves bácsiáról, férjem atyjáról tudakozódott, ki neki árvaságában jótevő gyámja vala. Férjem hallgatott, s társa azt sugalllának, hogy a bácsi meghalt, de ne féljen, mert szeretete és fija fönmaradtak az árva számára. A gyermek sírt, hiszen a gyermek is érteni szokta a vesz-