Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)

1850-06-01 / 124. szám

Világos , Világos, dicsőségünk sirja ! Az ember fölötted lelkét majd kisírja: Hej beh keserves bút s gyászt hoztál fejünkre , Beh sötét felhőket boritál egünkre! Istenem teremtöm, mért is kellett nékem E gyász időt, e sok keservet túlélnem! Mit ér nékem úgy is , mit ér már az élet, Ha két mankón járok — koldulni kenyeret!“ K­almár E­n­d­r­e. Túlvilág! levelek. XII. Szerelemcsillag, sept. 30. 1841. Im itt kapod záradékát a kárhozat­­szik­ráján hallott elbeszélésnek. .A legszebb római hölgy álomtalanul bár, de épen az­ért fáradtan nyugalomra akar térni, de ajtaját ugyanazon perc­ben rémülettel látja benyitni. — For Vestam! — sikoltott a kellemetlenül meglepett hölgy. — Salve Lucretia ! — üdvözlé átt nyájasan Szeksztusz, a király fija. — Tisztelhetni a király fiját és férjem rokonát csekély személyemnek ritka szerencse, de illyenkor. — — — Légy, nyugodj te, a hölgyek legdicsőbbike ! — sza­kasztá félbe a nőt Szeksztusz — légy nyugodt és tudd, hogy leghöbb tisztelőd áll elötted, kit bájaidnak isteni varázsa ra­boddá , örök raboddá tett. — Oh igen! engem a nyugalom talán örökre elhagyott; minden perc kínos század volt nekem, mióta szemeim mennyei arcod glóriáját megtekinték........ — Királyfi! — szól a nő méltóságteljes hangon — e beszéd olly váratlan, hogy hallása már is kellemetlen .... Én tisztellek lovag! de megkívánom a lovagtól, hogy illy időben megkíméljen.... — Oh isteni Lukrécia! az lehessen, hogy irántam olly kegyetlen légy; lehetetlen, hogy illy hidegséggel utasítsd vissza a forró lángot, mellyel bennem magas feltűnésed gyu­­lasztott----— — Lovag! — szólt a hölgy, elrémülten lépve hátrafelé — én férjemet a nemes Kollatinuszt mindenfölött szeretem... Veszta örök szent tüzére kérlek, távozzál!... — Lukrécia ! én szeretlek ! s e szerelemre sem szót sem hasonlatot nem találok ! Nincs semmi, mi isteni körödből el­­taszitson; én kész vagyok behatásodért mindent elkövetni; — te a hatalmas Tarkviniusz íiját boldogitni fogod........ — Menj szemem elöl alávaló! — rebegő a nő reszkető s mégis lesújtó hangon — hogyan mered magad előttem igy viselni?! Apád hatalmát emlegeted nekem? és nem tudod, hogy az erény túlvilági fényköréből mosolyogva nézi ezer zsarnok nyomom hatalmát ? ! Nem tudod­­, hogy Lukrécia a nemes Kollatinusz hölgye ? ki téged egy tekintetével öszsze­­tipor ?---­— Valóban ? Lukrécia ! — mondá fölegyenesedve szem­telen kacajjal a királyfi — ennyi ellenállást nem vártam tőled. És csakugyan nincs szép szer — folytatá a hölgyhöz köze­ledve — melly által tőled egy királyfi szerelmet nyerjen ? — Apage! — sikoltott a nő zokogva — én segítségért kiáltok, cselédeimet hívom össze , Kollatinuszért küldök.... távozzál! — Egy szót sem ! — felelt pokoli gúnymosollyal Szeksztusz — híjába minden kiáltozás; nincsen teremtmény, melly segítségedre jöhetne : Kollatinusz a táborban van ; itthon a cselédekről gondoskodtam, hogy lábam alatt egy se legyen, minden ajtó , minden ablak őreim által elfoglalva; itt csak szelíd önmegadásnak s örök hallgatás esküjének van helye... — Oh könyörülj Tarkviniusz fija! — zokogott térdre esve s éghez kulcsolt kezekkel a szerencsétlen angyali nő — esküszöm a halhatatlan istenekre, hogy eddigi tetteid örök titkaim maradnak, csak most hagyj el, csak szerelmet ne kérj! Lukrécia szívesen vál meg életétől, de szerelme — csak Kollatinuszé........ — Igen ? te büszke hölgy ! majd meglátom meddig ma­radsz meg ostoba makacsságodban.... Látod e tört ? e fényes tört? Ez fogja szivedet átjárni, ha Szeksztusznak is helyet nem adsz benne !... Ám korán se hidd , hogy halálod afféle magasztos erény leend ; megöllek irgalmatlanul; a világ csúf­jává teszem Róma legszebb , legdicsőbb hölgyét, maga ked­ves Kollatinuszod is utálattal fog tőled elfordulni.... Igen, te vakmerő asszony, ki egy királyfi kivánatával ellenkezni mersz, én itt megöllek, egyik szolgádat szinte leszúrom s ide kényes tested fölé dobom a gyalázat jeleid, s akkor magam megyek Kol­­latinuszhoz tátrába s azt mondom neki, hogy rokonom becsü­letét mindkettőtök legyilkolásával boszulom meg___S most engedelmeskedni fogsz , vagy teljesítem boszuló tervemet.... — O superi­­o Collatine ! — sóhajtott a nő s eszmélet­lenül rogyott össze. Oh jöj! sietve jöj biborfelhőld lengő szárnyain a hajnal bájos istennője , Aurora ! Deríts még egy napot Kollatinusz m­eggyalázott házára, és légy tanúja e nap nagy eseményei­nek ; tanúja légy egy legméltóbb, legszentebb boszueskünek; és légy tanúja a hatalmas percnek, mellyben a zsarnokságot halálra sújtó mennyke meggyártatván a világ második nagy nemzetének szabadságfája a kapitólium­ szent udvarába ültet­­teték.......... Él ő még Kollatinusz hölgye ?.... nem csukta­­ le sze­meit örökre a halálrokon álom , mellynek karjaiba sülyedett ? Nem , nem !... Lukrécia még él, hogy az erénynek diadala szent maradjon; Lukrécia még eszmél, hogy élete nagyszerű szerepét végig játszsza........ A hajnal pírja már jelenté, hogy a sugárkoszorús fé­nyesen érkezik; Lukrécia ájultából rémülten ébredez — és hajh! a kísérletes emlékezet el nem hagyja őt; szünet nélkül szeme elébe tartja legkínosabb éjjelének fúriáit.... Ah! neki nincsenek többé örömei, nincsenek többé reményei.... Lu­krécia többé nem boldog........ő halni kíván.... A cselédek urnösök által beszólítatnak. — Menjetek Kollatinuszhoz a táborba, és atyámhoz Ró­mába ; híjátok őket tüstént ide, és híjátok el a derék Juniusz Brutuszt és minden rokonomat. — 530

Next