Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)
1850-01-16 / 13. szám
55 meg, s legyen tanúja határtalan boldogságomnak, de ő mindannyiszor vagy hallgatással mellőzte szives kérelmemet, vagy gyöngült egészségével, s foglalatosságaival mentegetődzék. Előbb hittem e mentségeknek, de később gyanakodni kezdek, hogy talán az akarata ellen kötött szövetség tartja őt tőlem távol, s férjem iránt valamelly legyőzhetlen ellenszenvvel viselhetik, mig végre kezemhez jött súlyos betegségének hire, s férjemmel együtt halálos ágyához siettem. Csak most, anyám halála óta, érzem , milly igaztalan valék, midőn kedvetlenséget támaszthatott bennem, férjem gyermeki fájdalma. Alig állapodott meg kocsink a ház tornáca előtt, mellyben születtem , mellyben anyám szülői gonddal ápolt, s gyorsan leugorva siettem a beteg szobájába. Férjem nyomban követett, s az ajtóban megfogván karomat, szeretetteljes hangon szóla : ,,Az istenért, Mari, mit gondolsz ? Nem félsz a hirtelen meglepetéstől, mit megjelenésed a betegre nézve teend ? Kíméld őt, kíméld magadat, s várj néhány percig, mialatt vele megérkezésedet tudatni fogják.“ — De ez intés sükeretlen hangzott el, s könytelt szemekkel futottam az ágyhoz, mellyben hófejér párnákon csendesen pihent a halvány arc. Letérdeltem a beteg mellé, s szó nélkül meleg csókokkal árasztom el a kiaszott kezeket, csak zokogásom törvén meg a komoly csendet. Anyám a történtekre eszmélni kezdett. Csókjaim és sírásom öntudatra hozák őt. Felém fordítá bágyadt szemeit, s meglátva, hogy ágya előtt térdelek, megindulva, de erőtlenül nyújtotta ki karjait, hogy kebelére vonjon. Ott feküdtem a félholt karjai közt feledve , hogy nő vagyok, feledve férjemet, mindent; csupán a gyermeki fájdalom láncolt a beteg anyához. — Midőn, idő múlva, az öröm és kin első kitörése véget ért, anyám körüljártatá a szobában szemeit, s meglátva férjemet, merőn rászegzé tekintetét. Szemöldei felett néhány, addig nem láttatott redő képződött, arcán halvány pír lángra futott át, s aztán kezével intve kiváná , hogy a jelenvalók elhagyván a szobát, velem egyedül maradjon. Férjem és a többiek eltávozának; a beteg megfogván kezemet, segélyem által fölebb helyzé magát párnái, s darabig hallgatva szemlélve arcomat, végre szólt: „Mari, — édes leányom, igen jól téved, hogy eljöttél. Beszélnem kell veled. Az isten, úgy hiszem, ad még annyi erőt, hogy elmondhatom, miket akarok.“ — Én megszoktam hideg kezét, s megcsókolva azt, szólni akartam. „Ne mondj semmit, folytatá a beteg, én meghalok, erre el kell készülve lenned. Adja az ég, hogy engem elfeledhess. Szólj, — mondd meg csak: boldog vagy é még férjed mellett ?“ — ,Anyám, szólék fojtott hangon, — ezt nem is szükség kérdened.4 „Szeret é még férjed, úgy mint egykor, — úgy, mint képzeléd ?“ — ,Igen, anyám, — felelék, — ez iránt légy nyugodt, — ő szeret, olly erősen és híven, mint szerelmünk első napjaiban, s mikép én szeretem őt, s mikép talán álmodni sem merem.” Anyám ekkor szivére nyomta kezemet, s megindult, de nyomatékos hangon kezdé: „Mari, anyád halálos ágya mellett vagy. Midőn férjedet végig tekintem, arcán bizonyos benső küzdelmet, valamelly homályos lélekkorát olvastam : — szólj, tudod é mi oka e sötét fájdalomnak, e hideg, elzárt küzdelemnek ; — tudod é, gyanítod é ennek alapját ? Mióta van ez így ? s éreztettem veled, ha tán akaratlanul is, egy idő óta e zordonság falánkjait ? Leányom, a szerelem tenger, — a szerelem végtelen fényár, s mégis minden kis csep, minden sugárszál hiánya kínosan érezhető. Szólj igazat , ne titkolj el semmit haldokló anyádtól.“ — Oh, e szavak villámcsapásokként, kínosan hatotak lelkemre. Eszembe ötlött a különös, a félelmes ismeretlen vendég; eszembe férjem sötét kedélye , álmatlan éje, s gyermeki bizalommal mindent el akartam bebeszélni anyámnak, de ismét egy perc alatt meggondolva, hogy mindezek csupán fontosság nélküli látszatok lehetnek , meggondolva, hogy vannak dolgok, mellyek egészen más ártatlan kútfőkből eredve, a nyugtalan gyanúsítás által balmagyarázatra szolgáltathatnak alkalmat, s nem akarva, hogy a gyöngéd anyai kebel képzelt, üres aggályok miatt szenvedjen utósó óráiban, szilárd hangon felelek: „Nem, anyám, csalatkozol. Férjem olly vidám, jó kedélyű mint egyébkor. Csupán, meglehet, hogy az utazás kényelmetlensége, az álmatlan éj, aztán betegséged és a sorsombani részvét fölzavarták arca nyugalmát. Légy nyugodt, ö olly jó, szelíd, csendes, mint mindig. De te azért ítélsz így, mert őt nem óhajtottad férjemül soha, pedig csak ő, egyedül ö fogja boldogítni leányodat.“ Midőn e szavakat végzem , anyám arcára tekintettem. Egy elnyomott kebelküzdés rajza vetődött föl annak vonalaira. Darabig nem szólott, mintha a lélek harcolna eszméivel, amíg végre szólott: „Örömest hiszek, leányom , noha én is mondhatnám , hogy csak azért mutatsz fel előttem mindent szép színben, mert akaratom s jóváhagyásom ellenére választod el őt, s most részint kímélni akarod haldokló anyádat, részint szerelmed hiúsága még a legparányibb fájdalmat is el akarja titkolni. Pedig, édes Marim, ez szükségtelen. Én boldogságodat akartam mindenkor, mert szerettelek, — s szülői szeretetemet magammal viszem síromba. De én féltem jövődtöl. Az ég ne adja , édes leányom , hogy valaha tenszemeiddel lásd, miszerint igazam volt. Azonban tudd meg, hogy az anyai szemeket ritkán lehet megcsalni; — tudd meg , hogy a gyermek , habár hibázott is , mindenkor bizalommal folyamodhatik az anyai szívhez. Tudd meg, hogy ez a rév, mellynél, bár tőle örökre távozni akarál, mindenkor biztosan kiköthetsz.“ Itt a kifáradt beteg elhallgatott egy kissé, én pedig zokogva bizonyítom még egyszer boldogságomat, s egyszersmind bocsánatot kértem, ha tántoríthatlan szerelmem által őt megbántam. Anyám mosolygott. „Nem, édes Marim, szóla, én nem érzem magamat megbántva. Te mindenkor jó gyermek valál. Férjed jelleme ellen soha sem volt kifogásom , s csak egytől függ, hogy érted szerencsés legyen.“ — ,Ez egyet, ez egyet mondd meg anyám,4 kiáltok kényes szemekkel. „Ezt nem szabad tudnod , — nem szabad tudnia. Ez nem áll rajtad, — nem áll az ő hatalmában sem. Csupán a sors. — Többet nem szabad mondanom.“ , Anyám! rebegtem megütközve, mit mondasz? szólj világosabban.4 — „Nem lehet, nem lehet, kiáltott a beteg eretetett hangon, hogy haldokló anyádnak! — És most figyelmezz. Fontos dolgot bízok rád, mit végbe kell vinned. Ezt ajánlom, kérem , parancsolom.“ — ,Engedelmeskedem, anyám.4 — „Ott, azon szekrényben több családi irományok közt, atyád levelei vannak, mellyeket elutazása után a külföldről irt. Éltemben nem akarom megsemmíteni azokat, mert *