Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)
1850-06-20 / 140. szám
595 virágok kelyheiből pedig sűrűn szárnyalt elő a vadméhek altató dongása. Illy ünnepélyes percekben, a lélek föllángol az érző kebelben, szivünk emelkedik ismeretlen vágyak után, a fájó érzelem rohanja meg egész valónkat, s nem bírunk megválni a regényszerü helytől, melly kifogyhatatlan költészetével beszélget lelkünkkel. A hold ezüstlavinaként emelkedett ki az ég láthatárára, a vérhenyeges nap elmerülni készült. Korányi még mindig ez elvonult magányba zárkózva, merengett. — Lassú suhogó csörtetés hallatszott a földig lehajló ágak közt. Korányi talpra ugrott s az omladványok nyílásánál azon tájra feszité pillanatát, honnan a nesz közelgett. Milly kedves jelenet ! A félig járt ösvényen egy fiatal hölgy lépdelt halkan a forrás felé; egyik kezében megyszinbársony aranyvágásu könyvet tartott , a másikkal pedig óvatosan hárita szét az elébe hajló ágakat: ugy látszik sokszor járt e helyen, mivel a könyvbe mélyedve ritkán tekintett ki, s mégis olly biztosan haladt a köves után a forrásig, hol csöndesen ereszkedett egy általa ismeretes ülő kődarabra. Fehér rengeteg öltönyében , éjszinüi hajfürtéivel, mellyek hófehér fris nyakára omlottak, mint tündér hableány tűnt föl a tavacska szélén, kit víztükör alá rajzolt képmása a habokba csalogat. Kevés idő múlva a könyvet megjegyezve behajtá , nehány percig gyönyörködött, — egyik kezét az emelkedő kebel liliomhalmára nyugasztva — a mederbe omló habgyűrük — és sziporkázó buborékokban, mik szünetlen kergették egymást. Mélázása közben meglátván a tó gyöngén örvényző tükrében a sárguló holdat, gyors tekintetet lövelt a kibúvó csillagokhoz , s gráciakönnyűséggel szökdelt el az ösvényen az erdő boraiba. Angyalt lehetett volna így ecsetelve mintaképül lefesteni, ki magas sphaerájából a szent természet országába leszállott egy percre , és ismét elrepült. Korányit a következő hajnal ismét e helyen találta, vállán könnyű lőszer s vadásztarisznya. Nagy figyelemmel haladt az ösvényen, melly mintegy félórányira eső helységbe vezetett. Szerényen húzták össze magukat a nádfedeles házacskák a badacsonyi hegy aljában. Az erdő szélén széles kiterjedésű tömörsziklára épülve, építészeti izlésteljesen emelkedett a földes ur kastélya; lapos barna rézfedelén vakító ragyogással törtek meg a napsugarak, az épületet kert övedze minden oldalról körül, az alacsonyasrácsnál, magasabbra nőttek a tülkövér azaleák, viruló hortensiák, és rhododendronok. Somogy felől mint darab fellegfoszlány kikellett a Balaton kis részecskéje. — Korányi kétszer megkerülte a kastélyt, de senkit nem látott; vörös redőnyök bobták a nagyszerű ablakokat , s csak a szellő egyhangú zizegése lengeté a myrthusok sötét ágait, mellyek festői közvegyületben egyesültek több külországi fanövényekkel. A hölgy aznap nem volt látható a forrásnál. Korányi koszorúkat fűzött erdei virágokból, s azokat fölaggatá a kövek éleire, mellyek rendkívül meglepték a leánykát, midőn az másnap délután a forrásnál korábban megjelent. A bérc túlsó oldalán szomorúan sirt egy flauta, ihletett művészi ujjak vezérelték a rajongva áradozó hangokat. A hölgy a füzérekből egyet önkénytelenül— mintha érezte volna, miszerint az számára köttetett — magához von , s csak hamar eltávozott. Az erdőmester megérkezvén, Korányit végzete a magányból elparancsolá. Többször látta már a kedves leánykát titokban elbújva, kit azonban megszólítani szerénysége soha nem engedett — néma szerelmet táplált iránta keble szent nevében, az első érzelem gyémánttiszta lángjaival. Utójára, babérfüzér közepébe olvashatólag összerakta virágokból e két szócskát „Légy boldog!“ s megjelent vele a romok közt. A leányka félénken tekintgetve vette azt kezébe, s kíváncsian óhajta tudni, ki figyelmez illy gyöngéd kedvességgel a néma vadonban magános lépteire. Történetesen a hölgygyel egy angol vizsla is volt ekkor, s a kutya idegent érezvén, a templom romjai közé rohant ugatva, — a hölgy oda tekintett, és Korányi férfias alakját látá az ajtó nyílásán kiemelkedni, ki fele érzékeny mély tekintetet vetve távozott. Sepsy Károly. (Folytatása köv.) népdal. Tudja isten az mikor lesz, Hogy nekem még szeretőm lesz, Messze van a nagy magas ég, De az sokkal messzebb van még. Majd ha kihajt a gerenda, Szekfavirág nyílik rajta; Hasüvegem báránypréme Még egyszer legel a rétbe, Ha majd az a jó szokás lesz, Hogy a lyány, s nem a legény vesz, És ha engem a legszebbek Tizen, huszán megkéretnek. Szombathely. Hirharang. Cernovicban öt ezüst forintot tartozik évenként fizetni, ki szabadon óhajt utcán dohányozhatni. Igen helyes, de ezen adót tíz forintra kellene emelni, mert csak illő, hogy magas legyen a szinte öt forintos ebadónál. Gondolatok sehol nem fizetnek adót, vagy vámot, mert tudja mindenki, hogy nem lehet őket kényszeríteni. Parisba több fiatal orosz érkezett, kik az ottani tudományos egyetemen szándékoznak tanulmányikat bevégezni. Münchenben egy paraszt szekeréből kiesett a kerék, mit ő csak akkor vett észre, midőn valaki utána kiáltozott , ki nyájasan emelé föl a kereket s a szekérhez gördité. Ezen kész segítő — Lajos király vala. Londonban egy hajókapitány olly üres golyókat talált föl, mellyek, ha az ő utasítása szerint töltetnek meg, harminc ölnyi területen mindent meggyujtanak. Keszthely közelében kőszénbányát fedöztek föl, mi a balatoni gőzhajózásnak nagy hasznára leend. T e d e s c o híres zongoraművészt az oldenburgi nagyherceg udvari zongorásszá nevezte ki — dij nélkül. Halévy Shakspear „Vihar“ című szomorujátékából daljátékot irt, melly szinte igen szomorú lehet, de mégis ingabb Macbethnél.