Hölgyfutár, 1850. január-június (1. évfolyam, 1-147. szám)

1850-06-19 / 139. szám

590 savanyu képekkel siettek jegyet váltani. A Margitsziget eszünk­be se jutott, miután értesülénk: hogy e paradicsomot öldöklő angyalok zárják el elölünk tilalomfa s kerülő képében. — Ott ülénk merengve a hajó födezetén — hála istennek most már ülheténk is — előttünk lebegtek a kertbeni barna szépek — de fölöttünk lebegett egy sötét felhő is, mi bennünket kárpó­tolásul megfürösztéssel fenyegetett. „Még csak nevét sem tudom !“ — sohajtá a megsze- relmesedctt drámairó. „Már mellyiknek ? kérdé nyugtalanul a házasuló philo— soph, — mert az egyikbe félig meddig magam is szerelmes vagyok.“ „De én mindkettőbe az vagyok !“ sohajték színpadi sigy tehát álpáthosszal. Mindkettőnek tekintete kihivólag függött rajtam. —„Csak azt akarám bebizonyítani, hogy mi e percben mindhárman szerelmesek vagyunk — mit igen természetesnek találok. — Kit a sors Íróvá kárhoztatott — attól sokat megtagadott az igaz, de adott szerelemre fogékony szivet kárpótlásul—melly mi hamar lángot vet. A capitalista, a házbirtokos, ó ez nem képes szeretni, csak a költő, a művész — mi — a szabad mű­vészet gyermekei tudunk hirtelen, mélyen, lángolón .........“ Az eső nyakunkra szakadt, s szerelemröli értekezése­met keltémetszette — le kelle mennünk a hajószobába. A nagy terem már el volt foglalva — a hölgyekében még volt hely — szükség törvényt ront — ide szorultunk be. A kis te­rem ollyan volt mint egy virágtábla — s midőn körültekinténk c sok rózsa, liliom , nefelejts , s tulipán arcokon , ellenáll— katlanul fölkiáltánk : ah ! az élet még is szép ! — S a mint a terem közepén ott álltunk szerelmes, merengő arcokkal, egy megelőző, de nem épen bájos orrhang hatott füleinkbe. „Van még itt elég hely , ha tetszik........“ Alig hiheténk füleinknek. Ez női hang, de ismeretlen, e megelőzést miként érdemeltük ? A meghívás az átelleni parn- lagról jött felénk, egy idős nő mellől, egy még fiatalnak lát­szani törekvő mintegy 18 — és 40 év közti idejű szépségnek, nem épen rózsa s nem épen kicsiny ajkairól. Nem akaránk udvariatlanok lenni, s elfoglalók a még üres helyeket. „Nekem úgy tetszik, mintha mi ismerősek volnánk mond felénk fordulva tulpiros szomszédnénk. „Valóban , nem tudom , hol lett volna szerencsénk....“ „A színházban — baloldalt — az egy magyar komé­diás adatásakor........ „I gen — emlékszem — kegyetek a szélső zártszéke­ken ültek.....“ „És önök baloldalt álltak........“ „ — Fiuk ! oda vagyunk ! — Ah! Ah ! Ah !“ És ismeretlen szépünk édesen csiptetett szemeivel, bar- naszemimádó barátunk felé — s mert e szemek nem voltak barnák — sem kékek — de szürkék — nem villámlottak a- zok, s nem voltak]epedök mint a völgy nefelejtse — hanem jelentéktelenek mint egy ködös őszi reggel — s mert barátunk szive, képzelete telve volt a császárfürdöi ismeretlenek alak­jaival — komoran tekinte szürkeszemü szomszédnéjára , és lelkében e bizonytalan korú hölgy menthetlenül el lön ítélve Szemeit az ablakok felé csapkodó hullámokra függesztő — s merengéseibe mélyedéit. Én, egy nálam volt hírlapot bontogattam ki s betűzni kezdém. A hölgy, szürke szemeit fölváltva sétáltatá rajtunk, mig harmadik társunkéival találkoztak, kinek arca egy egész kér­dő jel volt. „Olvasta ön a c r i s i s't e darabról ?“ „A crisist ? —• igen — volt szerencsém.“ „Én kissé keménynek találom — tán a darabot nem is adják többé, pedig az iró olly csinos kis fiatal ember — s az oláh tánc olly megragadó volt!“ Philosoph barátunk szemei neki meredeztek — de hall­gatott. A szellemdus hölgy majd a lengedező poétákra vitte át, a társalgás nyikorgó szekerét. „Ismeri ön Virágfüzéri Győzőt — a ki olly szép mé- lánkólikus verseket irt az „ibolyához,“ meg K... kisasszony­hoz , ki mikor hütelen lett hozzá — egy sorban olly szivre- pesztön mondja neki: „hogy hazugság lengett ajkidon.“ „0 én szerelmes tudnék lenni a kői ' ' — meg a szí­nészekbe — meg ........“ „M eg talán az egész világba!“ cgészité ki némán, ba­rátunk hallgató szája. „Látta ön már Griseldist ?“ folytatá a nyájas gyermek. „Igen — 15 évvel ezelőtt — gyermekkoromban — Nagy Enyeden....“ „Nagy Enyeden? Hisz akkor a mi theátrumunk volt ott....“ Az idősebb a fiatalabb ruháját kezdé rángatni — „Úgy é dicső rollé az ? — magam is sokszor játszottam benne.“ „Tán — épen kegyed... Nagy Enyeden........“ „A z az még akkor gyermek voltam — később játszot­tam sokat — de most, lemondtam már a színészetről.“ „Az az a színészet mondott le rólad,“ gondolánk mind­hárman egyszerre. „Tehát quietált vidéki német színésznő !“ A hajó ez alatt kikötött. „Istenem ! az eső mint szakad !“ S az idősb és a fiatalabb nagyokat sóhajtva tekintenek az ablak felé. E sóhajtás, nem tudom, garderobjukat illeté é, vagy a pirositót, mi késfoknyi vastagon volt arcaikra kenve. A közönség lassan kifelé szállingózott. A circumspectu- sok egész lelki nyugalommal vették elő magukkal hozott eser­nyőjüket , melly nélkül, a legtisztább napon sem lépnek egyet lakásukon kívül. Nekünk ötünknek, egy csillagvizsgáló, szi- nehagyott kis napernyőnk volt, mellyre ex Griseldisünk szo­morúan függeszté szemeit. „Csak bérkocsi volna a parton ! Mert mi messzelakunk, a sétatéren Nro 326. 3-ik emelet, jobbra 10-ikajtó — s ad­dig az eső elmos bennünket“ — mond indulás közben a pi­rosított, szürke szemű angyal. Reményünk volt, hogy a tolongásban megszökhetünk, mert mozgásaikból úgy látszott, hogy türelmünkön felül még karjainkat is igénybe akarják venni. Sikerült is , — de a zápor miatt a jegyszedö házon túl nem meheténk, itt meg kelle állapodnunk, s a várakozó társa­ság közé vegyülénk. I

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék