Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-09-19 / 66. szám

hallgatnám, mert annyi bizonyos, hogy az ő boldogsága tőlem függvén, fölöttem őrködési jogát venném kérdésbe akkor, ha teljesen mellőzném. Ez nem megy .... ah, kevéssé kacérkodni fogok vele, s minden esetre meglependem. Ekkor nem is remény lett sietősen egy kopott zöld selyem öltözéket erőtetett magára , mellynek dereka alig vala hosszabb egy arasznál, s mellynek vigadója olly kitünően szűk, hogy benne a járás-kelés igen meggátoltnak látszott lenni; de azért ennek kárpótlásául illően körül volt fodrozva s vörös repülő szalagokkal csokrozva. Ezután nem késett hosszú, buja növésű hajzatát szürke színre hajporozni, s azt két tekercsben, a lehetőségig magas alakban , homloka fölé tűzni. S mihelyt igy öltözékével kész volt, nevető szép képét, olly rút, egészen fehér s viszontagságos álarc alá rejtette, s miután kezébe megaranyozott legyezőt s roppant nagy látcsövet vett volna, hirtelen a tükör elébe állt, hol látván magát, hangos nevetésre fakadt. Valóban úgy is nézett ki, mintha a tizenhetedik század egyik divat hölgye lett volna. Most azonban rögtön komolylyá változott , megtagadni nem tudván a pillanat fontosságát. De nem lehetett haboznia azért a lehetőségig óvatosan megnyitó szobája ajtaját, s azon tőle alig várt nyugalommal a folyosóra lépett. Kevés idő múlva már az utcán haladt. A nyári vihar már ekkor nem dühöngött ; úgy látszott az önmagáért küzdő elemi forradalom keletnek szaladt, erőszakos bősz hatalmát ott kívánván megalapítani a virág s templom, sivár pusztaság és őshegyek fölött egyképen. Elvitte magával egyszersmind az orkánt, villámot s mennydörgést is, hogy semmi se hibázzék abból, hogy rettentő lehessen. A kimosott utcán, mint hitte magányosan haladt Róza, ki a körülötte uralgó csendet , mellyet csak ollykor kelet felől érkező halk moraj zavart meg, nem találta igen kellemesnek ; azért azon volt, hogy minél hamarább megérkezhessék oda, hová gondolatai már régen elszárnyaltak. Nem sokára egy rendkívülien magas épület elé érkezett, mellynek ablakai fénytengerben úsztak, s mellyből elmosódott zene hangok hallatszottak ki. Ezen épületnek szűk kapuját, minthogy vizsgálódásra sem kedve, sem ideje nem volt, gyorsan lépte át, s a bal oldalon mutatkozó lépcsőzeten, melly keletnek legillatosabb virágaival vala diszítve, minden habozás nélkül fel kezde futni. Utána egy egészen fekete álarcos rohant. A lépcsőzet végre elfogyott, s Róza magát egy gömbölyű toronyhoz hasonló előpitvarban találta, mellyből csak egy nagy ajtón által lehetett szabadulni. Kevéssé megrettenve állapodott meg tehát, de mivel vidám zenénél s zsibongásnál egyebet nem hallhatott, csendesen a nagy ajtót megnyitotta, s azon ledér könnyűséggel egy fényes táncterembe hatott, hol csak hamar több, még nálánál furcsább egyénektől fogaték közül, kiknek sokféle dicséreteikre alig birt válaszolni. Az előpitvarba is követte a fekete álarcos, fejét, kémlően előnyujtva, egészen, mint látszott felháborodtan állván meg egy pillanatra. Aztán jobbját fenyegetődzve emelte az ég felé, s őrülten kapott szivéhez. Később a táncterembe rohant. V. Karlovic édes boráról s gyönyörű vidékéről hires. Az átalában vagyonos, s csinos városka egy része völgyben, más része dombon fekszik, nyájas szőlőhegység s vad erdőség által mintegy körül véve. Azonban fekvésének különös előnyei dacára kereskedése még sem virágzó, csak csípősen édes bora örvendezvén kelendőségnek, melly a külföldre is elég nagy mennyiségben szállitatik. De tájéka regényes. Hallgatag erdők, alacsony emelkedett halmok, sivár szikla bércek, s elpusztult klastromok romjai egyiránt megragadják mind a lelket, mind a képzeletet. A völgyekben kakuk fa s más szagos virágok virulnak, a lejtőkön zöld szőlősorok futnak párhuzamos irányban, a tetőkön pedig vagy sűrű erdők, vagy megfeketült sziklák , vagy épen bemodosult zárda omladványok sötétülnek. Ezen fenséges vidék egyik elrejtettebb részén, közel a városhoz, komoly elvonultságban áll egy régi kastély. Nagy osztályzatos tetői a múlt századra, rendetlen ablakai pedig a középkorra emlékeztetnek. Átalában az épület félig elpusztult állapotban látszik lenni, s különösen elhagyottsága igen feltűnő ; mert udvarán ledöntött kőszobrok, s megcsonkított faragványok hevernek, miket a szúrós bojzorványok s kutya-füvek legbarátságosabb illendőséggel igyekeznek körül nőni s eltakarni; továbbá, mert lépcsőzetei szemetesek, s annyira elkorhadtak, mikép néhol egymásután tíz fok is hiányzik , melylyel csak a száraz sárga fák növényzet s pókhálók pótolják, úgy a mint tudják; s végre, mert az omladozó falak s attól elvált vakolatok arra mutattak , hogy a múlandóság nem hagyja magát megcsalni. Csak a harmadik emelet látszik a többinél némileg tisztábbnak; mert folyosói kiseprettek s lámpákkal ellátvák ; szobái pedig bár ódon, de ízletes bútorokkal, szagos virágokkal,s éneklő madárkákkal vannak kicsicsomázva. Ezen emeletben lakott Endics Borbála , egy hölgy, kinek neve egy időben a hírlapokban, s törvényszéken egyképen megfordult, s valamint szerencsétlensége sokakat meghatott, úgy nem különben sokak által meg is gyaláztatott. Zárdái magányát nem igen háborgatták barátai, vagy rokonai; egyiránt kimaradtak azok, s úgy tétették magukat, hogy minden esetre azt kellett irányokban hinni,mikép megfeledkeztek arról, kinek házánál, vagy inkább atyja házánál a kimerülésig dobzódtak, mulattak s kártyáztak. Ezek szerint napjait nem vették igénybe a nagy világ üledékei, úgy tehetett, amint neki tetszett. De életmódja csendes, zajtalan, s egyforma volt. Reggel a kertben sétált, délután ablaka mellett ült, s úgy nézte a vidéket, vagy olvasott. Most is, midőn először találkozunk vele, teremének egyik közép ablakánál ül, melly egy gyönyörű tájra mutat kilátást. Lenn a völgyekben csendesen fehér patakok folydogálnak, fenn a hegyeken fene vadak törtetnek előbbre. Lenn alig mozog a fa, fenn szelek ordítoznak; s az egész fölött, mint üveg harang a gőzös láthatár fekszik. Mindezek őt nem is érdeklék; szomorúan fordult el attól, s úgy látszott, ollyan tárgy után mereng, melly érzelgős kedélyét egy vndorabb élet nézethez szoktassa. De mint hogy illyet nem találhatott, az ölében fekvő könyvet emelte szép, anda szemei elébe s olvasni kezdett. A könyv írott volt s sorai sok helyett megszakadottaknak látszottak. Ezen könyv címe „Endics Borbála emlékezései.“ Foglaljon itt helyt belőle, mint történetünknek kiegészítő része, nehány töredék. 1800. Dec. 4. Névnapom van. Nevelő atyám kitünően drága gyémánt gyűrűvel ajándékozott meg. Korán elhalt szüleimet ő a legjobban kipótolja. Tizenhat éves vagyok, s érzem, hogy lassan kint keblemben egy bűbájos érzés kezd támadozni, melly leginkább viradatkor végtelen epedés s olthatlan szomj eddig ismeretlen alakjában kisért meg; mi testemet elzsibbasztja, s véremet majdnem meggyujtja. Egész valómat egy tárgy utáni óhajat töltötte meg, melly végtére is arra késztet, hogy magamat egy nálamnál erősebb lénynek adjam hatalma alá, kinek azért, hogy megvéd a bűntől s csalódásoktól, viszonyosságnál fogva, olly szolgálatokat tegyek, miilyenek tőlem kiternek. Ez úgy rémlik előttem a test s a lélek egymásra hatásának különös munkássága. Szeretném, ha azon ma kapott drága gyémánt gyűrűt annak ajándékozhatnám, ki álmaim szerint szép, bájos, s szeretetre méltó. Ila az, jegygyűrű lehetne ! 1801. feb. 9. Ezen idő tájban jött látogatásomra Olaszhonból egy távol rokonom, kit Nagy Bálint bárónak hívnak, s ki szőke hajat visel, göndör fürtözetekben feküdvén az széles vállaira. Ő tökéletesen hasonlít álomképeimhez. Ila álmaim teljesülnének. Hiú álmok !! 1801. feb. 20. Nem egyszer beszélt a báró nekem a messinai öböl tündéreiről, (a fata morganáról) kik a látszat szerint megfoghatlan csodákat visznek véghez. Nem egyszer beszélt az ábrándos stylű szent templomokról, a mesés hajdaniak szobrairól, s az újabbkor mester műveiről. Órákig magasztalta Titian s Guidó Réni, Dolce s Albáni gyönyörű festvényeit, azoknak ábráit hűn kívánván velem megismertetni. S ezen szép előadásaihoz nem ritkán, de mintegy akaratlanul hozzátette, hogy mindezek őt még sem boldogítják, mert ott is, 262