Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-09-21 / 68. szám

borzadálylyal —­­ elveszett szemeink elöl. Kezdem hinni, mikép velem vagy bűbájos, vagy épen rosz szellem kacérkodik. Gondolom kiállottam a megkisértés éráját, s átengedhe­tem magamat társaságodnak. — Te igen jé vagy — s kívánnám min­dig igy, s ne megfordítva gondolkozzál rólam. Én Karlovicán voltam. Életsorsom s az ott dü­höngő vihar egyiránt hátráltatott abban , hogy ígéretemet pontosan megtarthassam, de úgy hiszem még elég jókor jöttem. Köszönöm fi­gyelmedet. Most jőj, valamire foglak megkérni. És egy távolra eső terembe mentek, ho­vá a zene s zar siketen tudott elhalni, s hol a világítás annyira rosz volt, hogy a teremben inkább sötétség, mind világosság uralkodott. Egy kereveten, háttal az ajtónak foglaltak he­lyet , aztán nem rövid csend után, a kalóger mély, reábeszélő hangon kezdett beszélni. — Mindenek előtt — mondotta — arra kérlek, hogy higyj nekem. Talán ezt követel­hetném nem irántam mutatott vonzalmadnál fogva, hanem azért, mert attól élet-jövőd, s ha kívánod tudni, anyád boldogsága függ. A­­nyád él s megáld. Vigyáz rám : egy titkot fe­dezek fel előtted. Azon könyvből, mellyet egy érára adtál át, — tudtam meg, hogy anyád Endics Borbála, s atyád Nagy Bálint. Te el­­raboltattál, s egy átkos terv szerint úgy ne­veltettél , hogy boldogtalanságod bizonyos le­gyen. Mint sokszor mondottam, legszebb vá­gyam az, hogy szerencsés légy. Már régen megszabadíthattalak volna, ha nem kecseg­tetett volna azon remény, hogy anyádnak igaz­­talanul elrablott kincsét visszafoglalhatni ta­­lálkozandik mód s alkalom. De ezen tervemről most lemondok, csak arra kérvén tégedet, hogy jőj velem, mert el akarlak vinni anyád­hoz .... A hiányosan közlött élet­történet Rózát a legnagyobb mértékben komolylyá tette. Vak­buzgósága egyszerre meglepte, s térdre hullt. Imáját nem lehetett érteni, de az minden eset­re áhitatos, úgy­szólván szenteskedő volt. Később felállt, s a kalugernak meg­fog­ta kezét, s mintha álmodnék, vagy inkább lá­tatlan lényekkel végezné dolgát, olly susogón, mondhatni lehetne, szellemi hangokon rebegte: — Tanácsot kértem az istentől, ki azt mondotta, hogy cselekedetem csak akkor lesz előtte kedves, ha anyámnak elrablott kincsét is magamhoz veszem. Azért nem megyek veled. De szomorú beszédét egy gúnyos kacaj nem hagyta egészen be­végezni. A kaluger mintegy megborzadva tekintett körül s csak hamar észrevette, hogy azon kerevet hátá­hoz, mellyen ült, lábait egymásba fonva hátra vetett fejjel egy egészen fekete álarcos­ből, olly meredt mozdulatlanul, mintha a mesés­kor egyik daemonjának volna szobra. Csaknem bőszülten ugrott az idegenhez a kaluger, s annak vállára ütvén ezt orditá: — Hallottad­­ azt, a­mit beszéltem? — Szóról szóra. — úgy meg kell halnod. — Valaha. A kalugert az idegen nyugodt, rövid válasza, egészen dühössé tette. De ezen he­ves állapotában sem feledte kitűzött célját. Mindig előtte lebegett az. Meggyőződve lévén az iránt, hogy ha tervét ollyanok fogják tud­ni , kiknek abban cselekvő rész nem jutott, mindent elvesztett; azért azt, mit tennie kell, tisztán átgondolta. — Uram, mondotta később — ön sze­rénytelen volt engemet alattomosan kihallgatni. Nevét akarom tudni s polgári állását; gon­dolhatja mit akarok ezzel mondani ? — Kész vagyok uram. — De nevét? — Valamint én nem akarom tudni önét, úgy ön se kívánja tudni az enyimet, de mind­ezek mellett okunk lehet arra , hogy egyikünk meghaljon. Azért szolgálatára állok. — Igaza lehet. Azonban a kettős via­dalok szabályai ellen vétenénk, ha a nélkül, hogy tudnák tulajdonképen kivel van dolgunk, verekednénk meg egy életre s egy halálra. — Én nevemet nem mondom meg; ar­comat megláthatja, ha elesem. — Mehetünk uram. Pisztolyok vannak nálam, húsz lépésnyire belőle a golyó halá­los , mi tíz lépésnyire fogunk egymással szem­közt állani. Egyikünknek okvetlenül meg kell halnia. ’ — Szívességével lekötelez uram. — Segédekre lesz­­ szükség? — Nem. — Jól van. Most nyugodt, megvető állásából meg­mozdult a fekete álarcos , csendesen a kerevet elébe lépett. Hosszan, merően tekintett Rózá­ra , ki egészen elkábultnak látszott. A kaluger is oda sietett, s fájdalmasan, majdnem reszkedő, méla hangon rebegte: — Isten veled . . . néha gondolj reám. Ha egy óra múlva vissza nem térek, akkor már halott vagyok. Mondd meg anyádnak, hogy feledjen. A világon minden múlandó. Ezután távozott. — Hát én mikép búcsúzzam el tőled, — susogta fogcsikorgatva az idegen — meg­átkozzalak­­, vagy megáldjalak? Egyiket sem teszem. Ha egy óra múlva vissza nem jövök, úgy örülhetsz, mert akkor meghaltam. Ezután távozott. Egy óra múlva, me­lyik jött vissza? VII. Ezen események alatt a rom­ kastélyban nevezetes körülmény ment véghez. Borbála mihelyt magányosan maradt, ismét leült el­hagyott ablakához közel egy karszékbe, s mintegy iránytalanul kitekintett az alatta el­nyúló bájos vidékre. Künn a nap már leáldozott, annak csak megtört narancsszin visz­ fénye rezegvén még a magas hegységek ormain, melly sajátszerü, meglepő alkonyt idézett elő. Mig a völgyek­ből párázatok emelkedtek, mindig nagyobb téren terjeszkedve ki, addig a hegyek csúcsai majdnem tűz-lángban látszottak égni. A lát­határ is lassan kint messzebbre kezdett mu­tatni, miután az egyes tárgyak elvesztvén kül­ismertető alakjai­kat, a szemnek a távol­ságra nézve, természetesen tévedésbe kellett jőnie. Másfelé a szőllőhegyeken, különösen a Kapac hegyen épült házikók, vagy inkább gunyhók falai s hosszú kéményei fehér lettek, de ez is végre elmúlt, és az est tökéletesen beállott, mit a karlovici harangok elég vidá­man hirdettek ki. A nyugalom órája ütött mindazok szá­mára , kik vagy testikép közmunka, vagy lel­kikép küzdelmeik által kifáradtak. De Borbála nem látszott észrevenni a mindinkább elő­haladó estet, minthogy saját gondolatai fog­lalták el egész szivét s egész eszét. Ő nem vala azok közöl, kik a kétes reményben, mint a békét hirdető olajág hajlik, — a legke­csegtetőbben hisznek, hanem mindenek előtt megszokta, mint mondani szokás, a veszély­nek s örömnek egyképen szemei közé tekin­teni, s azt hozzáadás, vagy levonás nélkül úgy, mint van megítélni. És ezen saját nézet, melly valami eszméhez, vagy tekintélyhez való ragaszkodást nem tud eltűrni, adta meg egész lényének, azon úgy­szólván királynői magasztaltságot, melly, csak ritka esetek kivételénél, kiválóan sajátjának mutatkozott. Azonban most ezen ritka eset bekö­vetkezett. Sötét gondolatiba mélyen elmerül­ve ült ott ablakai mellett, mellyek kitelhető­­en olly agályosan érintek egész lényét, hogy a háttérben kecsegtető örömöknek, s a remé­nyekben gazdagon festett jövőnek nem volt meg igaz értelme. A jelen annyira győzelmes­­kedett szivén és eszén, mikép ez ellen, vagy inkább hatályának gyengítésére mód, eszköz, vagy alkalom nem látszott létezni. Ezek szerint átadta magát kemény sor­sának , melly ellen sem nem mert, sem nem akart zúgolódni. De nyugtalansága fokonkint növekedett, s mindig szembetűnőbb elfogult­sággal , vagy inkább rettegéssel tekintett a fölötte álló órára, melly már tizenegyet mu­tatott. Szép, szokottnál halványabb arcán va­lami sajátszerű komorság fejlett ki, melly sze­meinek is rejtelmes fényt látszott kölcsönöz­ni. Gyöngéden finom alakja egyelőre csak meghajlott, de később azon is reszkedettség kezdett mutatkozni. Észre sem vette, hogy az égen roppant nagy felhők gyülekeznek össze, s hogy ret­tentő vihar dühöng. Most ismét az órára vetette merevény tekintetét, és ezen pillanatban térdeire ro­gyott. Aztán magasra emelte kezeit, s észre lehetett venni, mikép mohón, sebesen imád­kozik. Az óra tizenkettőt kongott. — .... Hála . . . hála neked a ma­gasban — kiáltá egészen elváltozott hangon mert megőriztél a tébolyodástól; és mert nem hagytad megjelenni azt, ki üldöz s fe­­nyeget, ki minden évben egyszer ezen elmúlt órában, mint kisértet jön, s elmondván, mit elmondani akar, megy; emlékeztetvén a ne­ki adott esküvésemre s azon átokra, mellyet magam mondottam a magam fejére. Ezután mintha mély, nehéz álomból ébredt volna, olly tájékozón tekintett körül, úgy látszott alig tudta elhinni azt, hogy leg­alább egy előre megszabadult annak látoga­tásától , kitől rettegett, s kit életsorsa ördö­gének méltán tarthatott. De a­mint eszméle­tei világosabbak lettek, épen úgy nőtt annak valószínűsége is előtte, hogy ha az, ki min­dig a legközelebb elmúlt órában kereste meg. 271

Next