Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-09-21 / 68. szám
borzadálylyal — elveszett szemeink elöl. Kezdem hinni, mikép velem vagy bűbájos, vagy épen rosz szellem kacérkodik. Gondolom kiállottam a megkisértés éráját, s átengedhetem magamat társaságodnak. — Te igen jé vagy — s kívánnám mindig igy, s ne megfordítva gondolkozzál rólam. Én Karlovicán voltam. Életsorsom s az ott dühöngő vihar egyiránt hátráltatott abban , hogy ígéretemet pontosan megtarthassam, de úgy hiszem még elég jókor jöttem. Köszönöm figyelmedet. Most jőj, valamire foglak megkérni. És egy távolra eső terembe mentek, hová a zene s zar siketen tudott elhalni, s hol a világítás annyira rosz volt, hogy a teremben inkább sötétség, mind világosság uralkodott. Egy kereveten, háttal az ajtónak foglaltak helyet , aztán nem rövid csend után, a kalóger mély, reábeszélő hangon kezdett beszélni. — Mindenek előtt — mondotta — arra kérlek, hogy higyj nekem. Talán ezt követelhetném nem irántam mutatott vonzalmadnál fogva, hanem azért, mert attól élet-jövőd, s ha kívánod tudni, anyád boldogsága függ. Anyád él s megáld. Vigyáz rám : egy titkot fedezek fel előtted. Azon könyvből, mellyet egy érára adtál át, — tudtam meg, hogy anyád Endics Borbála, s atyád Nagy Bálint. Te elraboltattál, s egy átkos terv szerint úgy neveltettél , hogy boldogtalanságod bizonyos legyen. Mint sokszor mondottam, legszebb vágyam az, hogy szerencsés légy. Már régen megszabadíthattalak volna, ha nem kecsegtetett volna azon remény, hogy anyádnak igaztalanul elrablott kincsét visszafoglalhatni találkozandik mód s alkalom. De ezen tervemről most lemondok, csak arra kérvén tégedet, hogy jőj velem, mert el akarlak vinni anyádhoz .... A hiányosan közlött élettörténet Rózát a legnagyobb mértékben komolylyá tette. Vakbuzgósága egyszerre meglepte, s térdre hullt. Imáját nem lehetett érteni, de az minden esetre áhitatos, úgyszólván szenteskedő volt. Később felállt, s a kalugernak megfogta kezét, s mintha álmodnék, vagy inkább látatlan lényekkel végezné dolgát, olly susogón, mondhatni lehetne, szellemi hangokon rebegte: — Tanácsot kértem az istentől, ki azt mondotta, hogy cselekedetem csak akkor lesz előtte kedves, ha anyámnak elrablott kincsét is magamhoz veszem. Azért nem megyek veled. De szomorú beszédét egy gúnyos kacaj nem hagyta egészen bevégezni. A kaluger mintegy megborzadva tekintett körül s csak hamar észrevette, hogy azon kerevet hátához, mellyen ült, lábait egymásba fonva hátra vetett fejjel egy egészen fekete álarcosből, olly meredt mozdulatlanul, mintha a meséskor egyik daemonjának volna szobra. Csaknem bőszülten ugrott az idegenhez a kaluger, s annak vállára ütvén ezt orditá: — Hallottad azt, amit beszéltem? — Szóról szóra. — úgy meg kell halnod. — Valaha. A kalugert az idegen nyugodt, rövid válasza, egészen dühössé tette. De ezen heves állapotában sem feledte kitűzött célját. Mindig előtte lebegett az. Meggyőződve lévén az iránt, hogy ha tervét ollyanok fogják tudni , kiknek abban cselekvő rész nem jutott, mindent elvesztett; azért azt, mit tennie kell, tisztán átgondolta. — Uram, mondotta később — ön szerénytelen volt engemet alattomosan kihallgatni. Nevét akarom tudni s polgári állását; gondolhatja mit akarok ezzel mondani ? — Kész vagyok uram. — De nevét? — Valamint én nem akarom tudni önét, úgy ön se kívánja tudni az enyimet, de mindezek mellett okunk lehet arra , hogy egyikünk meghaljon. Azért szolgálatára állok. — Igaza lehet. Azonban a kettős viadalok szabályai ellen vétenénk, ha a nélkül, hogy tudnák tulajdonképen kivel van dolgunk, verekednénk meg egy életre s egy halálra. — Én nevemet nem mondom meg; arcomat megláthatja, ha elesem. — Mehetünk uram. Pisztolyok vannak nálam, húsz lépésnyire belőle a golyó halálos , mi tíz lépésnyire fogunk egymással szemközt állani. Egyikünknek okvetlenül meg kell halnia. ’ — Szívességével lekötelez uram. — Segédekre lesz szükség? — Nem. — Jól van. Most nyugodt, megvető állásából megmozdult a fekete álarcos , csendesen a kerevet elébe lépett. Hosszan, merően tekintett Rózára , ki egészen elkábultnak látszott. A kaluger is oda sietett, s fájdalmasan, majdnem reszkedő, méla hangon rebegte: — Isten veled . . . néha gondolj reám. Ha egy óra múlva vissza nem térek, akkor már halott vagyok. Mondd meg anyádnak, hogy feledjen. A világon minden múlandó. Ezután távozott. — Hát én mikép búcsúzzam el tőled, — susogta fogcsikorgatva az idegen — megátkozzalak, vagy megáldjalak? Egyiket sem teszem. Ha egy óra múlva vissza nem jövök, úgy örülhetsz, mert akkor meghaltam. Ezután távozott. Egy óra múlva, melyik jött vissza? VII. Ezen események alatt a rom kastélyban nevezetes körülmény ment véghez. Borbála mihelyt magányosan maradt, ismét leült elhagyott ablakához közel egy karszékbe, s mintegy iránytalanul kitekintett az alatta elnyúló bájos vidékre. Künn a nap már leáldozott, annak csak megtört narancsszin visz fénye rezegvén még a magas hegységek ormain, melly sajátszerü, meglepő alkonyt idézett elő. Mig a völgyekből párázatok emelkedtek, mindig nagyobb téren terjeszkedve ki, addig a hegyek csúcsai majdnem tűz-lángban látszottak égni. A láthatár is lassan kint messzebbre kezdett mutatni, miután az egyes tárgyak elvesztvén külismertető alakjaikat, a szemnek a távolságra nézve, természetesen tévedésbe kellett jőnie. Másfelé a szőllőhegyeken, különösen a Kapac hegyen épült házikók, vagy inkább gunyhók falai s hosszú kéményei fehér lettek, de ez is végre elmúlt, és az est tökéletesen beállott, mit a karlovici harangok elég vidáman hirdettek ki. A nyugalom órája ütött mindazok számára , kik vagy testikép közmunka, vagy lelkikép küzdelmeik által kifáradtak. De Borbála nem látszott észrevenni a mindinkább előhaladó estet, minthogy saját gondolatai foglalták el egész szivét s egész eszét. Ő nem vala azok közöl, kik a kétes reményben, mint a békét hirdető olajág hajlik, — a legkecsegtetőbben hisznek, hanem mindenek előtt megszokta, mint mondani szokás, a veszélynek s örömnek egyképen szemei közé tekinteni, s azt hozzáadás, vagy levonás nélkül úgy, mint van megítélni. És ezen saját nézet, melly valami eszméhez, vagy tekintélyhez való ragaszkodást nem tud eltűrni, adta meg egész lényének, azon úgyszólván királynői magasztaltságot, melly, csak ritka esetek kivételénél, kiválóan sajátjának mutatkozott. Azonban most ezen ritka eset bekövetkezett. Sötét gondolatiba mélyen elmerülve ült ott ablakai mellett, mellyek kitelhetően olly agályosan érintek egész lényét, hogy a háttérben kecsegtető örömöknek, s a reményekben gazdagon festett jövőnek nem volt meg igaz értelme. A jelen annyira győzelmeskedett szivén és eszén, mikép ez ellen, vagy inkább hatályának gyengítésére mód, eszköz, vagy alkalom nem látszott létezni. Ezek szerint átadta magát kemény sorsának , melly ellen sem nem mert, sem nem akart zúgolódni. De nyugtalansága fokonkint növekedett, s mindig szembetűnőbb elfogultsággal , vagy inkább rettegéssel tekintett a fölötte álló órára, melly már tizenegyet mutatott. Szép, szokottnál halványabb arcán valami sajátszerű komorság fejlett ki, melly szemeinek is rejtelmes fényt látszott kölcsönözni. Gyöngéden finom alakja egyelőre csak meghajlott, de később azon is reszkedettség kezdett mutatkozni. Észre sem vette, hogy az égen roppant nagy felhők gyülekeznek össze, s hogy rettentő vihar dühöng. Most ismét az órára vetette merevény tekintetét, és ezen pillanatban térdeire rogyott. Aztán magasra emelte kezeit, s észre lehetett venni, mikép mohón, sebesen imádkozik. Az óra tizenkettőt kongott. — .... Hála . . . hála neked a magasban — kiáltá egészen elváltozott hangon mert megőriztél a tébolyodástól; és mert nem hagytad megjelenni azt, ki üldöz s fenyeget, ki minden évben egyszer ezen elmúlt órában, mint kisértet jön, s elmondván, mit elmondani akar, megy; emlékeztetvén a neki adott esküvésemre s azon átokra, mellyet magam mondottam a magam fejére. Ezután mintha mély, nehéz álomból ébredt volna, olly tájékozón tekintett körül, úgy látszott alig tudta elhinni azt, hogy legalább egy előre megszabadult annak látogatásától , kitől rettegett, s kit életsorsa ördögének méltán tarthatott. De amint eszméletei világosabbak lettek, épen úgy nőtt annak valószínűsége is előtte, hogy ha az, ki mindig a legközelebb elmúlt órában kereste meg. 271