Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-11-02 / 103. szám
/^WW^ Megjelenik, ünnep-s vasárnapot kivévén, mindennap délután! divatképek- ^ s egyéb mümellékletekkel. MilMFITAI, Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác. Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Horváth - ház, első udvar, 3-iki emelet, hová a kéziratok utasitandók^^^ Budapest, 1850. 103. Szombat, nov. 2. Vilma. Kis leány még, már is milly . . . bánatos arc ez! Hej mi lesz belőle majdan ha nagyobb lesz ? — Szomorún sötétült már a bánat rajta , Mint a fát a hideg bimbójában kapta Mit keres a bánat még a gyermek hölgyön , Piruló hajnalra fergeteg miért jön . — Még korán , korán e bánat szép szemébe , 11a le megy a nap , csak akkor jön az éjbe. Hol van a vidorság s rózsaszín arcáról, Hová lett a himpor , hová a virágról, Hol a gyermek öröm leveles zöld ága , S a bábos játékok tarka szép világa ? — — Ke keresd , ne keresd a gyermeket már ott, Hol vele az élet mosolyogva játszott, Hol ez előtt nem rég, csak egy kurta éve Gondtalan nyugalom kelte s fekteté le. Ha ideje előtt nyilik ki a virág, Ha ideje előtt hajt ki a fán az ág, És van oka félni a kertész s gazdának Nincs é ezerszer több az édes anyának ? — Ott ül a gyermekhölgy szelíden merengen , Elébe egy titkos aranyos könyvet von, Arany a mi kívül , arany a mi benn van A szerelem tündér regéje van abban. A szerelem könyve gyönyörűn van Írva, Lehet azt olvasni nevetve és sírva , A ki mint néz bele, a ki mint tanulja Úgy fogja vezetni azt az élet útja. Szeretném , szeretném annak a kis lánynak , Megmutogatni, hogy a betűk , hogy állnak , Uram s istenem ha mentora lehetnék ! — Az a kis lány most az ABC-nél van még. — Vértesi Soma. Don Bernardo de Zuniga. II. Anna de Niebla olvasója. (Folytatás) Csak a folyvást zárt karzaton hallék koronként egy-egy lépés nesze a kőtáblákon, továbbá valamelly tompa hangú imádkozás dongása. Egy apáca volt az, ki a boldogságos szűz áldáskoszorúját (litania) imádkozó nénje holttesténél. Az est beköszönte, a sötét elterjedt a templomban; csak a karzat maradt világítva, s égő kápolnává változott át. Aztán feljőve a hold, mellynek sugara besüte az ablakon át, s elhinte halvány fényét a templomban. Az életnek minden nesze elenyésző lassan kint kívül, mint belülről, tizenegy óra tájban végződének az utolsó imádságok a halott között, s mindenki helyt engede azon egélyi csönd és némaságnak, melly annyira sajátja a templomok-, zárdák- és temetőknek. Csak egy bagoly egyhangú huhogása, melly kétségkívül közeli fára szállott, hallék szabályos, de zordon egyalakuságában. Jl ik félév. Don Bernardo gondolá magában, most már ideje eltökélt szándékát végrehajtani. Kinyitá tehát a gyónszék ajtaját s elé lépe. — Azon pillantatban, a mint lábával a templom kövezetét érintő, éjfélt kezde kongani a harangóra. Mozdulatlanul várakozók, mig nem a tizenkét verés lassan elhangzók, s aztán halk borzalomtól áthatva, a karzat felé lépdele, meggyőződendő a felől: váljon a halott őriztetiké még, s nem fogná ő háborgatni őt valaki vállalata kivitelében. Azonban a karzat felé tett mozdulata után megnyílók annak rácsozata halk robajjal, s egy apáca jelent meg. Don Bernardo elkiáltá magát. Ezen apáca Anna de Niebla vala! — a hátravetett fátyol feltárá arculatát. Fehér rózsakoszorú kapcsoló a fátyolt homlokára. Kezében elefántcsont olvasót tarta , melly a kéz után , melly azt tartá , sárgának látszék. — Anna! — monda a fiatal ember. — Don Bernardo — suttogó az apáca. Don Bernardo odarohana. — Nevemen szólitál — monda — tehát megismertél? — Igen — felele az apáca. — A szent kútnál. Don Bernardo megölele az apácát. Anna mitsem jön ezen édelgés félbeszakasztására. — De bocsáss meg — monda don Bernardo — megbolondulok örömömben, boldogságomban; mit csináltál? — Tudtam hogy itt vagy. — S te kerestél engem? — Igen. — — Tehát tudod hogy szeretlek ? — Tudom.------— És te — te szeretsz engem ? — Az apáca ajkai hallgattak. — Oh Niebla, Niebla, egy szót, egyetlen szót! Ifjúságunk nevére, szerelmem nevére, a Krisztus nevére — szeretsz engem ? — Én fogadalmat tevek — viszontá halkan az apáca. — Oh, ne törődjél fogadalmaiddal! — monda don Bernardo. — Hiszen én is tettem fogadalmat, s nem törtem meg ? — — Én meghaltam a világra nézve — szóla a halovány menyasszony. — S habár meghaltál volna is az életre nézve, Niebla, én föltámasztanálak. — Te nem támasztasz fel újra engem — monda Anna fejrázólag — s én Bernardo halált hoznék fejedre — —. — Jobb egy sírban alulni, mint elválasztva élni. — — Mit határoztál tehát magadban , Bernardo? — Téged elrabolni, téged magammal a világ végéig vinni, ha szükség kívánja túl az Óceánon, ha meg kell lenni. — Mikor? — — E szempillantatban. — — De az ajtók zárvák. — Igazad van; holnap szabad vagy? — Én mindig szabad vagyok. — Várj itt holnap engem ugyanezen órában, lesz kulcsom a templom ajtajához.— — Várni foglak! de eljösz ? — — Oh esküszöm életemre. De hát mi a te esküd, a te zálogod? — — íme — monda — vedd olvasómat. És elefáncsont olvasóját nyakába kerité. Don Bernardo megöleld Anna de Nebas mindkét kezével kebléhez szorító őt. Ajkaik csókolkozának. De ahelyett, hogy az apáca ajkai forrók voltak volna, mint a szerelem első csókjai, jéghidegek valának azok, s borzadály futá el don Bernardót az ereken át egész szivéig. — Jól van, monda Anna, — s mostmár semmi hatalom sem választhat el bennünket egymástól. Viszontlátásra, Zuniga! — Viszontlátásra, kedves Anna! Holnap. — — Holnap! — Az apáca kifejlék a szerető karjaiból, lassan eltávozok tőle, fejét folyvást vissza fordítva, s újra a karzatra mene, melly utána bezáródék. Don Bernardo visszatértete őt, karjait utána terjesztve, de mozdulatlanul várva helyén, s csak miután eltűnni látta őt, gondolt a visszavonulásra. Négy padot egymás mellé állíta, fölibe négy más padot helyeze keresztben, mindezekre végül még egy széket, és fölmászott az ablakba, miként előre elhatározta volt. A fű magas és sűrű növetű vala, mint szokott lenni a temetőkben; e szerint veszélytenül ugorhatók le tizenkét lábnyi magasságról. Nem volt rá szüksége magával vinnie Anna de Niebla képét, minthogy másnap Anna de Niebla maga fogott az övé lenni. — III. Az élő halott. A napot már a láthatáron kezde fel-