Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-11-22 / 120. szám
áldozza ön fel magát édes sloggel és felejtsen el. — — No lássa ön, lássa, szólt Belzoni, az ön neje már beleegyezett. — Oh istenem, szólt a nő, mit nem tenne illy helyzetben az ember. Hogges negyed órai időt kért gondolkozásra , Belzoni kihúzta óráját s fejével inte, hogy beleegyezett. A negyed óra még nem telt el, de az utazók figyelmét más tárgy vonta magára: az élelmiszerek elfogytak, az éhség eljött, s amint a költő mondja: az éhség rosz tanácsadó. Belzoni vette észre legelőször a dolgot s figyelmeztető sloggest. — Uram! az elválási kérdés mindinkább sürgetés, nekünk ennünk kell, ittlétünk mindinkább inkább tovább tart s itt, vagy len közelünkben a földön nem hogy vendéglő lenne, de emberi lak sincs. Nekünk pedig ennünk kell. Én legerősebb vagyok, ön a gyengébb , s ha ez még így egy nap tart, kénytelen leszek emberevővé lenni életem fentartása végett. És hallja ön, a nejének szinte élnie kell, a törvény önnek táplálni parancsolja őt, s ha holnap egy csoda által meg nem szabadulunk, kénytelen vagyok egy utazót feláldozni, hogy enni adjak a másik kettőnek; látja ön, az elválás mind a két esetben elkerülhetlen. Slegges lesütő szemeit, mint egy vad fogoly Robinson szigetén. Alól a földön egy oroszlán ordított, ordítása a léghajós beszélgetést félbenszakaszta, a távcső a teve maradvány tagjaira fordítatott. Ki későn jár, mit sem kap. Ez volt az észrevétel, mit az állatok királya tett a teve csontváza előtt, de nem volt igaza, mert ott volt még a legnyalánkabb falat, s ez azon bőröv volt, mellybe a léghajó kötelét tartó horog volt erősítve. Az oroszlán sebesen lenyelte az övét horgostul, s ekkor egy kemény rántást szenvedett a léghajó. Az állat kinoztatva a gyomrában levő éles horog alkalmatlansága által, dühösen ugrált fel és le, s nem birá elszenvedni az oroszláni erőt felülhaladó kínokat. A léghajó, melly eddig állt, fel s alá rángattatott, a minden cél nélkül kinzott vezetője kénye szerint. — írja ön alá gyorsan s én megmentem önt, szólt Belzoni, megmentem mind a hármunkat. — írd alá, rimánykodott a rémült nő, látod, nem lehet máskép. Hogges egyet sóhajtott s aláírta. Belzoni megfogta a kötelet, s erősen megrázta vele az oroszlánt, mint halász a horogra csalt halat, az oroszlán utolsó erejében földhöz verdeste magát, egy végső orditás viszhangzott a pusztában, az oroszlán két ölnyire ugrott fel s élet nélkül zuhant vissza a homokra, nagyot rántván a léghajón. — És most segítsenek önök, szólt Belzoni, hat kezet a kötélre s húzzuk azt együtt, egyszerre. A remény megkettőzteté az utazók erejét, Belzoni ismerte a kötél sajátságait, olly erősen húzta, mint két hajósló, az oroszlán fenségesen emelkedett, mindig feljebb, végre elérte a léghajó oldalát. Belzoni elvágá ekkor négy lábát tőből, és pofáját, azután a kötelet is elmetszé, s az oroszlán e rémítő magasról visszaesett a sasok és keselyüknek eledelül. — Imé, megyünk — épen erre vártam — a szél Elephantine felé fú, leszállunk s lakott földön leszünk, ott megesszük halászatunkat , s az éjjel az assouni kunyhókban hálunk, szólt Belzoni s csintalan mosollyal Hogges, azaz volt slogyesnőre tekintett. A fogságból elszabadult léghajó mint nyíl metszd a léget. Az ifjú nő vacsorát kezde készíteni a halászatból, s az utazók azt szerencsésen meg is ették. A legjobb étvágyú Belzoni az oroszlán részét véve magának, de mégis elég udvarias volt, a legjobb részeket az ifjú nőnek nyújtani. Amint Belzoni előre látta, a szieni vagy assouni vár közelében szálltak le , kevéssel a nap lemente előtt. Lakott földön voltak. — Hogyes úr, szólt Belzoni, kezét nyújtva, imé, elszakasztom kötelezvényét, visszaadom kedves nejét. A nő boszankodva nézett a pajkos olaszra. — Csak tréfa volt, megengedjen ön, odafen meguntam magamat, miután whistet nem játszhattunk, elválást kellett játszanunk, azért is visszaadom kedves nejét, önnek vigaszul , s remélvén, hogy ön nem fog rólam — bizonyos dolgokra nézve — megfelejtkezni. Másnap hajóra ültek s utaztak a Níluson egészen fel a gisehi pyramisokig. Hogges ur egyet sóhajtott s szólt: — A Nílus forrásai, édesem, ez boszant engem, a Nílus forrásai! A b o n y i. 486 Az ártatlan imája. Sulló kezed mit mére rám , Békén tettem ez életet — De nem viselhetem tovább , Te látod isten lelkemet, Hogy melly halálos vétekkel Bántálak nem emlékezem — De átkaid lángostorát Vérző keblemben érezem. „ . . Szerettem embertársánál, Imádtam szent felségedet, Hazámnak volt szentelve fel Éltemben minden percenet. Illy tiszta lelkismeretet Szentid sorában sem lelendsz , Bátran nézek szemed közé Ha majd ítélni megjelensz — S porig lesújtott éltemnek Könye , keserve mindene , Míg a gaz üdvben részesül, Csak gunynyal néz másokra le. S szennytől megóvott keblemnek Nincsen csak annyi érdeme, Hogy a leggazabb bünrovás Szentségtelen ne érintse : — Gonosztevőnek mondanak , Bemocskolok becsületem , — S lemosni ön bűnös kezük Vérem óhajtják szüntelen. S isten, te ezt elnézheted Nem nyúl boszura szent kezed — Csak én vagyok é egyedül Olly megvetett teremtményed ! ? Nem zúgolódom , oh bocsáss , Nem vétkezem — imádkozom : Hallgasd meg síró lelkemet, Most tépi szét a fájdalom ! Mit elborultan felrebeg, Hallgasd meg legvégső szavát: Küld érttem édes istenem , Küld érttem a sötét halált. Végy ok magadhoz engemet, E földön mert elkárhozom : Kétségbeesésem lángiban Megsemmisít gyalázatom. Jenvai László. *) Királybaj. (Jelenet Erzsébet angol királyné életéből.) Krisztus urunk 1588-ik évben, junius elején, London város valamennyi nyilvános terén és keresztutján, Erzsébet angol királynénak következő parancsát hirdeték ki, és függeszték egyszersmind falakra a lordmayor meghagyásából: „A királynétól. Rendelvény, melly meghatározza az időt, mellyben ő felsége alattvalóinak megengedtetik az udvarnál jelenteni magokat, a királybaj nevű betegség meggyógyitása végett.“ „Miután isten áldása és kegyelménél fogva ezen birodalom királyai és királynői sok század óta azon erővel vannak fölhatalmazva, miszerint szent érintésük által azokat, kik az úgynevezett királybajban szenvednek, meggyógyítják, és most uralkodók legkitűnőbb felsége e tekintetben nem csekélyebb sikerrel bír, mint bármelly fölséges előde, és mivel kegyes és buzgó érzelme következtében szintolly jó szándékkal is bir, mint bármelly királya és királynője ezen birodalomnak, tehát jó alattvalóinak ezen szenvedését is megszüntetni mindenkor óhajtja.“ „Megfontolván mindazáltal fejedelmi bölcseségével, mikép valamint mindenben, úgy itt is rendet kell tartani, és szükséges, a kegyelem ezen nagy munkájának véghezvitelére alkalmas időt választani, és mivel azon nagy károkat, mellyek az időszak légmérsékletéből származhatnának, valamint azt is, hogy melegebb évszakban a közvetlen közelités szentséges személyéhez ő felsége fölkent testét veszélyes ragálynak is tehetné ki, szinte fejedelmi megfontolása alá vonni méltóztatott, tehát ezennel kihirdeti és nyilvánítja ő felsége , miszerint királyi kívánsága, akarata és parancsa, hogy ezen rendelvény kihirdetésétől kezdve a legközelebb elkövetkezendő halottak emlékezete napja előtt, senki, bár ki legyen is az, ne kívánjon és ne merészeljen ő felsége királyi udvarában megjelenni azon célból, hogy a nevezett bajból kigyógyítassék.“ „Hogy pedig szerető és szeretett alattvalói mindnyájan annál bizonyosabban meg*) Eddig „Szombathelyi“ álnév alatt irt lapunkban. Szerk.