Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-11-22 / 120. szám

áldozza ön fel magát édes sloggel és felejt­sen el. — — No lássa ön, lássa, szólt Belzoni, az ön neje már beleegyezett. — Oh istenem, szólt a nő, mit nem tenne illy helyzetben az ember. Hogges negyed órai időt kért gondol­kozásra , Belzoni kihúzta óráját s fejével in­te, hogy beleegyezett. A negyed óra még nem telt el, de az utazók figyelmét más tárgy von­ta magára: az élelmiszerek elfogytak, az éh­ség eljött, s a­mint a költő mondja: az éhség rosz tanácsadó. Belzoni vette észre legelőször a dolgot s figyelmeztető sloggest. — Uram! az elválási kérdés mindin­kább sürgetés, nekünk ennünk kell, ittlétünk mindinkább inkább tovább tart s itt, vagy len közelünkben a földön nem hogy vendéglő lenne, de emberi lak sincs. Nekünk pedig en­nünk kell. Én legerősebb vagyok, ön a gyen­gébb , s ha ez még így egy nap tart, kényte­len leszek emberevővé lenni életem fentartása végett. És hallja ön, a nejének szinte élnie kell, a törvény önnek táplálni parancsolja őt, s ha holnap egy csoda által meg nem sza­badulunk, kénytelen vagyok egy utazót fel­áldozni, hogy enni adjak a másik kettőnek; látja ön, az elválás mind a két esetben elke­­rülhetlen. Slegges lesütő szemeit, mint egy vad fogoly Robinson szigetén. Alól a földön egy oroszlán ordított, or­­dítása a léghajós beszélgetést félbenszakasz­­ta, a távcső a teve maradvány tagjaira fordí­­tatott. Ki későn jár, mit sem kap. Ez volt az észrevétel, mit az állatok királya tett a teve csontváza előtt, de nem volt igaza, mert ott volt még a legnyalánkabb falat, s ez azon bőröv volt, mellybe a légha­jó kötelét tartó horog volt erősítve. Az orosz­lán sebesen lenyelte az övét horgostul, s ek­kor egy kemény rántást szenvedett a léghajó. Az állat kinoztatva a gyomrában levő éles horog alkalmatlansága által, dühösen ugrált fel és le, s nem birá elszenvedni az oroszláni erőt felülhaladó kínokat. A léghajó, melly eddig állt, fel s alá rángattatott, a minden cél nélkül kinzott vezetője kénye szerint. — írja ön alá gyorsan s én megmentem önt, szólt Belzoni, megmentem mind a hár­munkat. — írd alá, rimánykodott a rémült nő, látod, nem lehet máskép. Hogges egyet sóhajtott s aláírta. Belzoni megfogta a kötelet, s erősen megrázta vele az oroszlánt, mint halász a ho­rogra csalt halat, az oroszlán utolsó erejében földhöz verdeste magát, egy végső orditás viszhangzott a pusztában, az oroszlán két öl­­nyire ugrott fel s élet nélkül zuhant vissza a homokra, nagyot rántván a léghajón. — És most segítsenek önök, szólt Bel­zoni, hat kezet a kötélre s húzzuk azt együtt, egyszerre. A remény megkettőzteté az utazók ere­jét, Belzoni ismerte a kötél sajátságait, olly erősen húzta, mint két hajósló, az oroszlán fenségesen emelkedett, mindig feljebb, végre elérte a léghajó oldalát. Belzoni elvágá ekkor négy lábát tőből, és pofáját, azután a kötelet is elmetszé, s az oroszlán e rémítő magasról visszaesett a sasok és keselyüknek eledelül. — Imé, m­együnk — épen erre vártam — a szél Elephantine felé fú, leszállunk s lakott földön leszünk, ott megesszük halásza­tunkat , s az éjjel az assouni kunyhókban há­lunk, szólt Belzoni s csintalan mosollyal Hogges, azaz volt slogyesnőre tekintett. A fogságból elszabadult léghajó mint nyíl metszd a léget. Az ifjú nő vacsorát kez­­de készíteni a halászatból, s az utazók azt szerencsésen meg is ették. A legjobb étvágyú Belzoni az oroszlán részét véve magának, de mégis elég udvarias volt, a legjobb részeket az ifjú nőnek nyújtani. A­mint Belzoni előre látta, a szieni vagy assouni vár közelében szálltak le , ke­véssel a nap lemente előtt. Lakott földön voltak. — Hogyes úr, szólt Belzoni, kezét nyújtva, imé, elszakasztom kötelezvényét, visszaadom kedves nejét. A nő boszankodva nézett a pajkos o­­laszra. — Csak tréfa volt, megengedjen ön, o­­dafen meguntam magamat, miután whistet nem játszhattunk, elválást kellett játszanunk, azért is visszaadom kedves nejét, önnek vi­gaszul , s remélvén, hogy ön nem fog rólam — bizonyos dolgokra nézve — megfelejt­kezni. Másnap hajóra ültek s utaztak a Nílu­son egészen fel a gisehi pyramisokig. Hogges ur egyet sóhajtott s szólt: — A Nílus forrásai, édesem, ez boszant engem, a Nílus forrásai! A b o n y i. 486 Az ártatlan imája. Sulló kezed mit mére rám , Békén tettem ez életet — De nem viselhetem tovább , Te látod isten lelkemet, Hogy melly halálos vétekkel Bántálak nem emlékezem — De átkaid lángostorát Vérző keblemben érezem. „ . . Szerettem embertársánál, Imádtam szent felségedet, Hazámnak volt szentelve fel Éltemben minden percenet. Illy tiszta lelkismeretet Szentid sorában sem lelendsz , Bátran nézek szemed közé Ha majd ítélni megjelensz — S porig lesújtott éltemnek Könye , keserve mindene , Míg a gaz üdvben részesül, Csak gunynyal néz másokra le. S szennytől megóvott keblemnek Nincsen csak annyi érdeme, Hogy a leggazabb bünrovás Szentségtelen ne érintse : — Gonosztevőnek mondanak , Bemocskolok becsületem , — S lemosni ön bűnös kezük Vérem óhajtják szüntelen. S isten, te ezt elnézheted Nem nyúl boszura szent kezed — Csak én vagyok é egyedül Olly megvetett teremtményed ! ? Nem zúgolódom , oh bocsáss , Nem vétkezem — imádkozom : Hallgasd meg síró lelkemet, Most tépi szét a fájdalom ! Mit elborultan felrebeg, Hallgasd meg legvégső szavát: Küld érttem édes istenem , Küld érttem a sötét halált. Végy ok magadhoz engemet, E földön mert elkárhozom : Kétségbeesésem lángiban Megsemmisít gyalázatom. J­e­n­v­a­i László. *) Királybaj. (Jelenet Erzsébet angol királyné életéből.) Krisztus urunk 1588-ik évben, junius elején, London város valamennyi nyilvános terén és keresztutján, Erzsébet angol király­nénak következő parancsát h­irdeték ki, és függeszték egyszersmind falakra a lordmayor meghagyásából: „A királynétól. Rendelvény, melly meg­határozza az időt, mellyben ő felsége alatt­valóinak megengedtetik az udvarnál jelenteni magokat, a királybaj nevű betegség meggyó­­gyitása végett.“ „Miután isten áldása és kegyelménél fogva ezen birodalom királyai és királynői sok század óta azon erővel vannak fölhatal­­m­azva, miszerint szent érintésük által azokat, kik az úgynevezett királybajban szenvednek, meggyógyítják, és most uralkodó­k legkitű­nőbb felsége e tekintetben nem csekélyebb sikerrel bír, mint bármelly fölséges előde, és mivel kegyes és buzgó érzelme következtében szintolly jó szándékkal is bir, mint bármelly királya és királynője ezen birodalomnak, te­hát jó alattvalóinak ezen szenvedését is meg­szüntetni mindenkor óhajtja.“ „Megfontolván mindazáltal fejedelmi bölcseségével, mikép valamint mindenben, úgy itt is rendet kell tartani, és szükséges, a kegyelem ezen nagy munkájának véghezvi­telére alkalmas időt választani, és mivel azon nagy károkat, mellyek az időszak légmérsék­­letéből származhatnának, valamint azt is, hogy melegebb évszakban a közvetlen köze­­l­­ités szentséges személyéhez ő felsége fölkent testét veszélyes ragálynak is tehetné ki, szin­te fejedelmi megfontolása alá vonni méltóz­­tatott, tehát ezennel kihirdeti és nyilvánítja ő felsége , miszerint királyi kívánsága, aka­rata és parancsa, hogy ezen rendelvény ki­hirdetésétől kezdve a legközelebb elkövetke­­­­zendő halottak emlékezete napja előtt, senki, bár ki legyen is az, ne kívánjon és ne meré­szeljen ő felsége királyi udvarában megjelenni azon célból, hogy a nevezett bajból kigyó­­gyítassék.“ „Hogy pedig szerető és szeretett alatt­valói mindnyájan annál bizonyosabban meg­*) Eddig „Szombathelyi“ álnév alatt irt la­punkban. S­z­e­r­k­.

Next