Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-09-18 / 65. szám
/VWVtt . Megjelenik, S ünnep-s vasárnapot , kivévén, mindennap délután!ditalképek- g egyéb műmellékletekkel. HÖLGYFUTÁR.I Szerkesztőségi szállás: A hatvani utcai Horváth - ház, első udvar, 3-ik az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác, utasitandók. /aaa5 Budapest, 1850. 65. Szerda, sept. 18. hová a kéziratok Fölfogadtam. . . . Fölfogadtam , megesküdtem , Hogy rád nem gondolok , S eszem még is , — én istenem ! — Csak nálad kóborog. Ébren vagyok , vagy aluszom , — Ne hagyj ok türelem ! — Járok , kelek , vagy dolgozom , Képed áll előttem. Tehát nincs mód , nincs menekvés? — Irgalmas szent egek ! — Nincsen más út, nincsen más rés, Csak hogy — elvegyelek ? ! Éri. Anya és leánya. (Folytatás) III. Cyrus égő gyertyával kezében lépett a folyosóra, mellynek szűk, alacsony boltozataira, úgy látszott eléggé kövér angyalkák valának inkább mázolva , mint festve; de mit nem igen vett észre, valamint azt sem, hogy az udvaron s künn a természetben nyári vihar dúl, villámlik, és mennydörög. Egészen átadta magát féktelen vágyainak s szenvedélyeinek. — Megcsalom... eskümet megszegem... — hadarta — a naplóból mindent megtudok. De talán azon átok, melly őt, bátyámat üldözni látszik, engem is meg fog lepni, s nekem is menni kell minden évben egyszer fehér paripán, selyem álarcban , s láng vörös borzas tollal kalapom mellett, ismeretlen tájékára nyugatnak, hogy kelet felül jöhessek vissza.... Ekkor mintegy tájékozón feltekintett, s kevéssé megállt, csendesen nézvén a rettentő vihart. Aztán olly lágyan, mint tőle nem is lehetett várni, sóhajtá: — Szegény bátyám... valahányszor elmegy, mindig olly őrületes idő lesz. Most egy alacsonyas ajtóhoz érkezett, mit megnyitván, azon egy eléggé tágas, de csak gyéren butorzott szobába lépett. — Száva. .. Száva ... jőj utánam, te engedelmes egy oroszlán vagy.... jőj szó... szó.... A kutya nagy nehezen ráadta magát arra, hogy az ifjú után a szobába cammogjon, hol csak hamar néhány hús darabra találván, azt, mint tőle kitelt, olly mohón kezdette megemészteni. Cyrus nyugtalankodva állapodott meg egy iró asztal előtt, mellyen egy összehajlitott, hat csomag feküdt. N-ik félét. — Hát az ön uralkodás egészen elhagyott , gyerek vagyok .. ? — kiáltá — hát ilyen a szerelem? ... — Mit csináljak — folytatta magánbeszédét — gyáva, együgyű teremtvény lettem és én, ki megszoktam az életet megvetni, és ki bandita vagyok.... Az eskütöréstől még is borzadok. Mintegy tizenöt évvel ezelőtt ezen szobába vezetett bátyám, ekkor már útra lévén készülve, mert az udvaron fehér ménje, s a vihar tombolt, megfogta kezemet, kérdezvén: hogy meg merek e arra esküdni, miszerint emlékiratát haláláig el nem olvasom? Ezt én megígértem. Mit midőn teljesítek, rám függesztő baljóslatú tekintetét, s mondotta , hogy ezután emlékiratát nem fogja előlem elcsukni, de mellynek elolvasásától tartózkodtam; mert ez rám nagy szerencsétlenséget hozhat. Ez alatt a kutya felfalta a húsdarabokat, s hogy ezen cselekvényéről illően tudósíthassa urát, szakgatottan, némileg tompán ugatni kezdett, mit Cyrus meghallván, hozzája sietett, és föléje hajoltan ezt mormogta: — Most már lemehetsz lakásodba, őrizni a rablott kincseket; tudod Száva, ha valaki meglátogatna, mit már nem egyszer tettek, csak torkánál fogva ragadd meg, s el ne ereszd addig, mig ki nem adja lelkét. Te engedelmes egy oroszlán vagy, tudom méltánylani eredet s értelmedet. Ezen beszédet olly figyelmezőn hallgatta végig a kutya, mintha annak értelmét felfogni elég képességgel bírna. Ezután a szoba közepére haladt Cyrus, hol egy gömbölyű réz szöget megnyomván, hirtelen egy, eddig észre sem vett csapó ajtó emelkedett fel, maga után lépcsővel ellátott sötét üreget tüntetvén elő. A kutya lassan az üreg szélére lépett, aztán a lépcsőre, s végre egészen eltűnt. Később csak ugatása hangzott ki, az is tompán s rekedten. A csapó ajtó, mint látszott magától visszaugrott ezek után előbbi helyére. Cyrus egyedül maradt. Mintha élet szerencséje függne bátyja titka tudása, vagy nem tudásától: olly ingadékony s habozónak mutatkozott. Majd az iró asztalhoz rohant, kezeibe kapva az azon fekvő iratcsomagot, majd ismét azt elszörnyedve hajította el magától. Nem tudott határozni. Kedélyét tarka képletek lepték meg. Egyszer mesés, gonosz szellem kacérkodott vele, ki bíztatta s gyötörte; máskor átlátni vélte azt, hogy a jelenben a jövőre esküdni, ha nem nevetséges, legalább érvénytelen egy dolog. De mindezek mellett, ha bátyjára gondolt, s annak komoly, ünnepélyes fenyegetődzéseire, mintegy megsemmisülve, s gyáván haladt el az iró asztal előtt, mellyen az említett rejtelmes irat csomó feküdt. Szánandónak látszott. Azonban végre, különben sápadt szeplős arcán egy neme az örömnek, vagy derültségnek zajlott át, s látszott egész alakján, mikép egy olly eszmére bukkant, melly céljának kiviteléhez nagy szolgálatot fog tenni a nélkül, hogy az esküt egészen megszegné. — A közép utat megtaláltam , — kiáltá — az egészből három lapot fogok csak elolvasni , és így valamint meg nem szegem az esküt, úgy célomat is megközelítem, meg nem tartva azt egészen. De ezt elkerülhetlenül tennem kell, mert annyit mindenesetre szükség tudnom, hogy Rózával bátyámnak millyen terve van ? . . . Mihelyt ezen, neki merésznek tetszett határzatával kész volt, mint gondolható, annak foganatosítását nem halaszgatta. Azért némileg vigan vette kezeibe az emlékiratot, s azt megnyitván, mohó kíváncsisággal ezt olvasta : — .... Tavasz van. — A hegyek közöl a csermely vigan, kanyargó szeszélyesen rohan mindig alább, mindegyre nagyobb vágygyal törekedve a rónaságba eljuthatni, hol a csalfa délibáb kacérkodik, s hol a hamvas keselyű uralkodik. A völgyekben zöld levelű fákon tarka madárkák dalolnak ollykor búsan, ollykor örvendezőn, mit a favágók ollykor hús, ollykor fájdalmas, de soha sem víg dallamaik egészitenek ki, énekelvén a hazáról, hölgyről s szabadságról. — Álmodoztam én is boldogságról, és jövörűl; de mellyek időközönkint elmosódtak, talán csak azért, hogy később annál csábítóbban s kecsegtetőbben, mint valaha üldözhessenek ismét; de én tudom, hogy valamint múltam szegény, nyomorú s boldogtalan volt: úgy jövőm sem lehet más, mint annak viszfénye. Ezt a történetirásból tanultam. — Midőn megláttam, sem nem imádkoztam, sem nem reszkettem; mert azon nagy fenhéjázó gondolat vette igénybe egész lényemet, hogy ha gyujtogatónak kell is lennem, birni fogom, s legalább egyszer fekünni fog égő mellemen s karjaim között. — Szeretek. Nem tudom azon érzeményt, melly átégett egész lényemen, szerelem é s ha az, az isten, vagy az ördög gyújtotta é meg bennem — nem, a jóság vagy a gonoszság leheltem belém ? . . . de abban minden esetre