Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)

1850-09-18 / 65. szám

/VWVtt . Megjelenik, S ünnep-s vasárnapot , kivévén,­­ mindennap délután!­ditalképek-­­ g egyéb műmellék­letekkel. HÖLGYFUTÁR.I Szerkesztőségi­­ szállás: A hatvani utcai Horváth - ház, első udvar, 3-ik az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből.­­ Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác, utasitandók. /­aaa5 Budapest, 1850. 65. Szerda, sept. 18. hová a kéziratok Fölfogadtam. . . . Fölfogadtam , megesküdtem , Hogy rád nem gondolok , S eszem még is , — én istenem ! — Csak nálad kóborog. Ébren vagyok , vagy aluszom , — Ne hagyj ok türelem ! — Járok , kelek , vagy dolgozom , Képed áll előttem. Tehát nincs mód , nincs menekvés? — Irgalmas szent egek ! — Nincsen más út, nincsen más rés, Csak hogy — elvegyelek ? ! Éri. Anya és leánya. (Folytatás) III. Cyrus égő gyertyával kezében lépett a folyosóra, mellynek szűk, alacsony boltoza­taira, úgy látszott eléggé kövér angyalkák va­­lának inkább mázolva , mint festve; de mit nem igen vett észre, valamint azt sem, hogy az udvaron s künn a természetben nyári vi­har dúl, villámlik, és mennydörög. Egészen átadta magát féktelen vágyainak s szenve­délyeinek. — Megcsalom... eskümet megszegem... — hadarta — a naplóból mindent megtudok. De talán azon átok, melly őt, bátyámat ül­dözni látszik, engem is meg fog lepni, s ne­kem is menni kell minden évben egyszer fe­hér paripán, selyem álarcban , s láng vörös borzas tollal kalapom mellett, ismeretlen tá­jékára nyugatnak, hogy kelet felül jöhessek vissza.... Ekkor mintegy tájékozón feltekintett, s kevéssé megállt, csendesen nézvén a ret­tentő vihart. Aztán olly lágyan, mint tőle nem is lehetett várni, sóhajtá: — Szegény bátyám... valahányszor el­megy, mindig olly őrületes idő lesz. Most egy alacson­yas ajtóhoz érkezett, mit megnyitván, azon egy eléggé tágas, de csak gyéren butorzott szobába lépett. — Száva. .. Száva ... jőj utánam, te engedelmes egy oroszlán vagy.... jőj szó... szó.... A kutya nagy nehezen rá­adta magát arra, hogy az ifjú után a szobába cammog­jon, hol csak hamar néhány hús darabra találván, azt, mint tőle kitelt, olly mohón kezdette megemészteni. Cyrus nyugtalankodva állapodott meg egy iró asztal előtt, mellyen egy összehajli­­tott, h­at csomag feküdt. N­-ik félét. — Hát az ön­ uralkodás egészen elha­gyott , gyerek vagyok .. ? — kiáltá — hát i­lyen a szerelem? ... — Mit csináljak — folytatta magán­beszédét — gyáva, együgyű teremtvény let­tem és én, ki megszoktam az életet megvet­ni, és ki bandita vagyok.... Az eskü­töréstől még is borzadok. Mintegy tizenöt évvel eze­lőtt ezen szobába vezetett bátyám, ekkor már útra lévén készülve, mert az udvaron fehér ménje, s a vihar tombolt, megfogta kezemet, kérdezvén: hogy meg merek e arra esküdni, miszerint emlékiratát haláláig el nem olva­som? Ezt én megígértem. Mit midőn teljesí­tek, rám függesztő baljóslatú tekintetét, s mondotta , hogy ezután emlékiratát nem fogja előlem elcsukni, de mellynek elolvasásától tartózkodtam; mert ez rám nagy szerencsét­lenséget hozhat. Ez alatt a kutya felfalta a hús­darabo­kat, s hogy ezen cselekvényéről illően tudó­síthassa urát, szakgatottan, némileg tompán ugatni kezdett, mit Cyrus meghallván, hoz­zája sietett, és föléje hajoltan ezt mormogta: — Most már lemehetsz lakásodba, ő­­rizni a rablott kincseket; tudod Száva, ha valaki meglátogatna, mit már nem egyszer tettek, csak torkánál fogva ragadd meg, s el ne ereszd addig, m­ig ki nem adja lelkét. Te engedelmes egy oroszlán vagy, tudom mél­­tánylani eredet s értelmedet. Ezen beszédet olly figyelmezőn hall­gatta végig a kutya, mintha annak értelmét felfogni elég képességgel bírna. Ezután a szoba közepére haladt Cyrus, hol egy gömbölyű réz szöget megnyomván, hirtelen egy, eddig észre sem vett csapó ajtó emelkedett fel, maga után lépcsővel ellátott sötét üreget tüntetvén elő. A kutya lassan az üreg szélére lépett, aztán a lépcsőre, s végre egészen eltűnt. Ké­sőbb csak ugatása hangzott ki, az is tompán s rekedten. A csapó ajtó, mint látszott magától vissza­ugrott ezek után előbbi helyére. Cyrus egyedül maradt. Mintha élet szerencséje függ­ne bátyja titka tudása, vagy nem tudásától: olly ingadékony s habozónak mutatkozott. Majd az iró asztalhoz rohant, kezeibe kapva az azon fekvő irat­csomagot, majd ismét azt elszörnyedve hajította el magától. Nem tudott határozni. Kedélyét tarka képletek lepték meg. Egyszer mesés, gonosz szellem kacérkodott vele, ki bíztatta s gyötörte; máskor átlátni vélte azt, hogy a jelenben a jövőre esküdni, ha nem nevetséges, legalább érvénytelen egy dolog. De mind­ezek mellett, ha bátyjára gondolt, s annak komoly, ünnepélyes fenye­­getődzéseire, mintegy megsemmisülve, s gyá­ván haladt el az iró asztal előtt, mellyen az említett rejtelmes irat csomó feküdt. Szánandónak látszott. Azonban végre, különben sápadt szep­lős arcán egy neme az örömnek, vagy derült­ségnek zajlott át, s látszott egész alakján, mikép egy olly eszmére bukkant, melly cél­jának kiviteléhez nagy szolgálatot fog tenni a nélkül, hogy az esküt egészen megszegné. — A közép utat megtaláltam , — kiál­tá — az egészből három lapot fogok csak el­olvasni , és így valamint meg nem szegem az esküt, úgy célomat is megközelítem, meg nem tartva azt egészen. De ezt elkerülhetle­­nül tennem kell, mert annyit mindenesetre szükség tudnom, hogy Rózával bátyámnak millyen terve van ? . . . Mihelyt ezen, neki merésznek tetszett határzatával kész volt, mint gondolható, an­nak foganatosítását nem halaszgatta. Azért né­mileg vigan vette kezeibe az emlékiratot, s azt megnyitván, mohó kíváncsisággal ezt ol­vasta : — .... Tavasz van. — A hegyek közöl a csermely vigan­, kanyargó szeszélyesen rohan mindig alább, mindegyre nagyobb vágygyal törekedve a rónaságba eljuthatni, hol a csalfa délibáb kacérkodik, s hol a hamvas keselyű uralko­dik. A völgyekben zöld levelű fákon tarka madárkák dalolnak ollykor búsan, ollykor örvendezőn, mit a favágók ollykor hús, olly­kor fájdalmas, de soha sem víg dallamaik e­­gészitenek ki, énekelvén a hazáról, hölgyről s szabadságról. — Álmodoztam én is boldogságról, és jövörűl; de mellyek időközönkint elmosódtak, talán csak azért, hogy később annál csábí­tóbban s kecsegtetőbben, mint valaha üldöz­hessenek ismét; de én tudom, hogy valamint múltam szegény, nyomorú s boldogtalan volt: úgy jövőm sem lehet más, mint annak visz­­fénye. Ezt a történet­irásból tanultam. — Midőn megláttam, sem nem imád­koztam, sem nem reszkettem; mert azon nagy fenhéjázó gondolat vette igénybe egész lényemet, hogy ha gyujtogatónak kell is len­nem, birni fogom, s legalább egyszer fekün­­ni fog égő mellemen s karjaim között. — Szeretek. Nem tudom azon érzeményt, melly át­égett egész lényemen, szerelem é­ s ha az, az isten, vagy az ördög gyújtotta é meg ben­nem — nem, a jóság vagy a gonoszság le­helte­m belém ? . . . de abban minden esetre

Next