Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-10-22 / 94. szám
/\/WWV^ Megjelenik, ünnep-s vasárnapot kivévén, mindennap délután! divatképek- ^ g egyéb mümellékletekkel. KOL&IFKTIR. az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác. Budapest, 1850. ^ Szerkesztőségi szállás: hatvani utcai Horváth - ház, első udvar, 3-ikj emelet, hová a kéziratok S ulasilandók. r II/v/Ny-wv^\yv/‘v/ο/ ■/v/v^vz-Oj 94. Kedd, okt. 22. II-ik félév. Őszi dalok. I. Sárgul a zöld erdő , Hull hull a levele, Vándor őszi szellő Sirdogál fölülre. Vándor őszi szellő Szomorú sípjára , Elsápad a vidám Természet arcára. . . Súgd meg azt énnekem Vándor őszi szellő, Kihajt e tavaszszal. Ismét a zöld erdő ? Súgd meg azt énnekem, Mert nem maradhatok , Én is a természet Bús gyermeke vagyok. ír. Röpül a kis fecske Szerelmes párjával, Uj hazát keresni Kelet felé szárnyal. . . . Szállj le kis csicsergő Szállj le, pihenj egyet, Meleg tartományba Hadd menjek el veled. Ha én fecske volnék, El — messzire szállnék , E hideg vidékre Vissza se röpülnék. . . . Szállj le kis csicsergő , Vessd le gyászruhádat, Gyászolom helyetted Elhagyott hazádat. III. Ilázs alatt a bojtár, Delelőn a nyája , Kék égen a szeme , Furulyán a szája. Fújja bús nótáját Szomorú szivének , Beteg ágyban fekszik Babája szegénynek. Meghasadna szive Dala olly keserű, Ha meg nem zörgetné Kolompját az ürü. IV. Hallgat a csalogány, Búsak a ligetek , Szőke lány kedvese Sírjánál kesereg. Két halottért hullnak Bús könyei rája. . . . Kedvesével fekszik A sírban a rája. V. Lejöttem a völgybe, Fölmentem a hegyre, Egyet sóhajtottam , A daru elvitte. Vándor daru vitte Gyors szárnyain messze , S egy helyen a tenger Partjára letette. Ott a szegény árva Mind csak azt kívánja , Hogy szabadabb a jég , Menjek el utána. . . . VI. Fujdogál a szellő, Suhog a fa ága , Kerek kalapomnak Elhervadt virága. Mondtam rózsám, mondtam , Hogy ne tűzzed oda , Bánatos szivemhez, Mert nem illik oda. Bú az én virágom , Be is érem vele , Hajh ! . . . mert könyeimtől Harmatos levele, Dorombos. Bűn és büntetés. Nápolyban mulatásom közben, kora reggelenként fölserkenve álmomból, szokásom volt ablakomba könyökölni, és szemeimet távolba a tyrrhénei tenger sima s tiszta tükrére vetve, kérdem önmagamtól: honnan származhatott e legvidámabb, leggondatlanabb s a világon legboldogabb országban ama szomorú példabeszéd. Ha láttad Nápolyt, meghalhatsz. Hosszas elmélkedés nyomán sikerült mégis feltalálnom e különös és ellentétes összeállítás eredetét. Ugyanis Nápoly történetében nincs egyetlen időszak, hol a természet kegyetlen gúnya által, e város, melly olly szerencsésnek látszik , ne pusztítatott volna valamelly borzasztó országos csapás által; e békés és nyugalom szerető nép ne sodortatott lázadásba s polgári háborúba; e tükörtiszta vizek ne piroslottak volna polgári vértől. Emlékezzünk csak vissza néhány évre a lefolyt időkben. Caracciolo egy hajó árbocára akasztatott, a legragyogóbb színű lobogókkal ékesített hajóhad közepett. Menjünk tovább; Massaniello a tengerparton üvöltők kedvéért mérget vevén be, számtalan golyótól kapott sebeiben rogyott össze az oltár zsámolyánál. Emlékezzünk csak viszsza, és a képzelet vissza fog borzadni az Anjouink és Durrazzoiak villongásból, a két Johanna öldöklései, gyilkosságai és förtelmeitől; valóban sötét csillagzatok, mellyek véres emlékek hosszú barázdáit hagyák Itália mosolygó egén. Álljunk meg itt, és szakítsunk ki egykét lapot e borzalmas történetek könyvéből. Ez elbeszélést tudtunkra még ki sem közlötte; egyszerű és iszonyú dráma ez, melly a legkedvesebb s festőiebb mellékcselekvények közepett foly le; gyászképezet ez mogorva és néma személyekkel, vidám és fényes színhelyen. — 1414-ben vagyunk. Julius 25-kén, egyike volt e hó legragyogóbb estvéinek, melylyek forrósága rend szerint fulasztó szokott lenni Nápolyban, s a melly forróság e gyász emlékű évben, hol történetünk fölmerül, fölülmúlja a légmérséklet valamennyi fokát, mellyeket emberi természet elviselhet. A nap, gőz nyárkoronától környezve olly piros színben, mint olvasztó kemencéből kilobogó láng tűnt le sietve a tenger mélyébe. A sóvárgva várt és azonban semmi indulást, enyhét nem hozott a népnek : az alig érezhető s mulékony fuvalom, melly ide s tova lengedező alkonyat felé és haldokló sóhajához hasonlítva, épen elenyészett. A Vesuv tompán dörmöge végtelen mélységű gyomrában, emésztő láváját készülve kihányni a már félig tüzmartalékává lett mezőségre. A mint az éj közeledék, hova tovább ellenállhatlan lankadtság szállá meg Nápoly lakosit. Az egész népséget bádladtság fogá el, melly inkább halálszendert, mint álmát hoza a szemekre. Bizonytalan, fehéres fény világitá meg zavarosan a tárgyakat, s ez egyetemes csend közepett csupán egy élénk zaj, a harang halk és egyhangú kongása jelenté az időt a kastélybeli órán. Ez átalános levertség közben egy ember mégis ébren őrködik. A gyűlölet és nagyravágyás örökre elűzéki tagjai lankadását, szemeinek álmát, szívének nyugalmát. Mozdulatlanul állva egy kisded ház ablaknyílása mögött, szemeit meredten feszité a láthatár egy pontjára. A huszonöt éves férfi ifjú homloka hirtelen földerült, fekete szemöldei fölött a redők elsimulának, összevont ajkain megelégedés mosolya vonnia el. Mert a távolban a tengeröböl fölött gyér világot ven észre, melly pillanatig villoga a láthatáron , aztán hirtelen elenyészett, mint bolygó tűz, melly semmi nyomot nem hagy maga után jártában. Ez alkalmasint kicsinált jeladás volt, mert a fiatal ember ugyanazon pillantatban megrezzenve, hirtelen eltűnt az ablak