Hölgyfutár, 1850. július-december (1. évfolyam, 1-151. szám)
1850-11-26 / 123. szám
./■VN/wr Megjelenik, £ ünnep-s vasárnapot ( kivévén, £ t mindennap délután ) divatképek- £ s egyéb műmellék- letekkel. s llLfisFITáR. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Hagy Ignác. Szerkesztőségi ? szállás: 5 hatvani utcai Horváth -r ház, első udvar, 3-iki emelet, hová a kéziratok utasitandók. // y-vy\y-\/\y\y%yv/\v-' Budapest, 1850. 123. Kedd, nov. 26. A féltékenység. . .. A féltékenység nem halálmadár, Melly a szerelem szent fáján huhog , A bizalom fehér virágait Kern tépi az le . . . mint te gondolod. A féltékenység élet madara ... A bú is édes annak nyakán , A szerelem virágos lombja közt Epedve dali S —S a csalogány. Síidőn szétpattan a virágburok És szállni kezd az illat himpora : Nem szíjad magába illatát Féltékenyen a szomszéd viola? De azért ő is teljesnek marad , Meg sem látszik rajt az illathiány. Ah , a ki szeret az mindent odád , A ki szerelmes az mindent kiván. Midőn lejött égből a szerelem — Egy mélységes seb volt szép kebelén. Azóta e seb be nem hegedett S nem is gyógyítja — bármi szörnyű mély. Pedig mondhatlan fájdalmas sebe, Fájdalmában olly sokszor elalél! De nem meri gyógyítani . . . mivel Ha az begyógyul — ő többé nem él. ... . Elvesztené bűbájos erejét, Melly a seb biborgyöngye közt terem. E seb a féltékenység. . . . Nélküle Nincs kín — de üdv sincs benned szerelem ! Zalár. Az elitéltek étele. (Folytatás) VI. —Nem látod e szellemet, mellyet most elébem állít a képzelet, ez egyetlen működő s meleg tagja fagyott lelkemnek? Látodé ősz haját, melly könnyebb a levegőnél, s melly neki olly nehéz, hogy alatta görnyedve áll? Látod é gyöngült szemeiben a könyeket, e két gyémánt szikladarabot, s hiszed é róluk, hogy azok erőtlen aszott szivén feküdtek, és szivének fájdalma, mint földingató gyúanyag a bérceket, azokat arcára birta tolni, hogy meg ne fuladjon alatta ? Ő könnyek, vegyétek el ez ősznek szeme fényét, hogy ne lásson engem! — Lásd, e szellem itt, az én apám szelleme. Ez ősz ember többet szenvedett mint én, s mindent én érttem szenvedett, és szivéből nem pusztult ki a szerelem haláláig, pedig e szeretet volt az ő átka, és az enyém. — Szerencsés volt ő, s én — bár nem akarva, — megfosztom szerencséjétől. Mondtam neki, hogy gyűlöljön engem, én fölépítem szerencséjét, ha saját szerencsém romjain 11-ik félív is. Csak vesse ki szivéből a szeretet érzékenységét, és ne sajnáljon engem, mert azon tudat engem, hogy ő miattam búsul, megőrjti, s képtelenné tesz neki többet használni. — De ő nem szűnt meg szeretni, s én gyakran láttam őt illy könyekkel, mint most állapotomon gyászolni; nem fájt semmi kínja testemnek, könnyű volt a fáradtság, de apámnak értemi fájdalma kétakkorává nőve szállta meg s fárasztó lelkemet. — Megátkoztam a szeretetet, s az érzékenység teremtőjét. Ez volt az első átok, s az utósó, mellyel a teremtőt megbántottam, — de mellyet soha nem vontam vissza, és soha nem bántam meg ! — Mi is egyéb az érzékenység, a becsületesek és jók tulajdona , mint igazságtalan átka a sorsnak, rettentője az erkölcsnek? — Egy örökös lázi tó ez, egy faltörő forradalmár , ki örökké lelkesít, és rokonszenvet ébreszt maga iránt, de örökösen veszit, s követői átkát vonja maga után , kik mindamellett, hogy szenvednek miatta, nem tudják lerázni meggyökerezett elveiket, s életük reménytelen vágyak sóhajaiból, örökre letűnt kedves multidők gyötrő emlékezetéből áll. . . Ha e szellem, kit itt látsz most előttem, élne még, vagy volna hatalom, melly őt valaha föltámaszthatja, — most nem látnál illy nyugodtan, érzéketlenül. De ő nincs többé, s azon tudat, mellyre a bölcselet vezérlett, hogy ő nem szenved többé miattam , s hogy szelleme itt csak képzetem teremtménye, megnyugtat, s ha volna fájdalom lelkemben, csak azon tudatért volna, hogy egykor mégis szenvedett , de miután már nem használhatok neki , mi haszna ébredne bennem a múltért, az emlékezetért — fájdalom ? — Mi haszna szedném össze, ha lehetséges volna is, a világtengerben elvegyült könyeinek gazdag s legdrágább gyűjteményét, s mi haszna raknám le azokat sírjára, visszatehetném é oda a sírra, váltságul a fájdalomért, melly száműzé onnan őket? — Ő köny, te legdrágább zálog a világon ! És mindamellett leghaszontalabb; van e kincse a teremtőnek, melly visszavegye a fájdalmat, mellyért téged befoglalt az élet? — Azért halj meg képzelet, s utasítsd el e kisértő szellemet, — nem indít meg többé semmi. VII. — Miattad leereszkedem a földhöz, az élethez, és emberekhez. Körülményes történetkéjét mondom el életemnek. — Szegény szülők gyermekéül születtem. Szülőföldem egy erdő volt, hol nyolc éves koromig laktam, hol nem volt szomszéd, ki irigyelt vagy irigyeltette volna magát, ki megmutatta volna, mi bűne lehet az embernek egymás iránt, ki éreztette volna velem , hogy az embernek, hogy boldog legyen, gyűlölnie tudni is okvetlen szükséges. Amit eddig láttam, minden csak szeretett, s én sem tudtam mi a gyűlölet. Az életet békének képzeltem harc nélkül, szépnek rút nélkül, örömnek bú nélkül, s boldog voltam — öntudatlanul. — Kiket itt láttam e ház körül, a család tagjai, mellyhez tartozom, ollyanoknak tűnnek föl mostan is emlékezetemben, mint kik valódilag sem a földhöz, sem az éghez nem tartoznak , hanem a kettő között lebegnek. A föld — az emberek, kiktől mi elszigetelten élünk, az ég — a szellemek, s az ember mig él, csak félig az. — Azt hívem mindegyikről, hogy ott fenn született az égen, s ez ábrándos hitet még most is megbocsátom magamnak. — És én valamennyit szerencsétlenné tettem! És miért? — Elpazaroltam mindenüket, hogy egy, nemzetem között s hazámban idegen istennőnek, a dicsőségnek uszályát vihessen), s nem vevem észre, hogy én ott csak rabszolgai szerepet játszom. Ennek szolgálatáért megvetettem a szerencsét, gazdagságot, s kik otthon érttem fáradtak, keserves munka között szerezve meg szükséges falatjaimat, mig én nekem a szellemiség levegője tápot épen nem adott, — avval biztattam őket, hogy tűrjenek, majd dicsőségem fénye rájuk is kiterjed! Vili. — Fiatal ember! — A gyilkos is inkább lehet sajnálatra méltó, de az elhízott — soha sem! — Sokat kellő botlanom, míg végre félig kiábrándultam. Háromszor hagytam oda családomat nagy ígéretü reményekkel, mintegy kirabolva testvéreimet, kik félmezetlenül szenvedték a hideget s dologban törték a nyarat, s minduntalan remélve szerencsémben, amig én, bár talán ép azért, mert buzgóságomban vakon rohanva kerestem, végkép elveszítem azt, s háromszor tértem haza, szülőházamban a nyomort nem annyira megosztani mint nagyobbitani! — És jól emlékezem a könyekre, melylyeket illykor testvéreim s anyám hullattak arcomra — örömükben! — Csak én nem sírtam illyenkor egyedül örömkönyeket! az öntudat, melly sugdo