Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-08-07 / 181. szám
ránt a dáma mellé, leül, félkönyökre ereszkedik, lábait keresztbe veti, s aztán el kezd tudakozódni arról, miként méltóztatott aludni e nagysága, milly szépeket álmodott, kin pihenteté gyönyörű szemeit, ki volt olly boldog, hogy táncolhatott e nagyságával a bálban, hol szépsége mindenkit elbájolt, s minden férfi szivet olthatlan lángra gyulasztott egyetlen egy mosolyával. Ez ember öcsém, finom udvarias, műveit, még akkor is, ha csupa ostobaságokat fecseg; derék, lovagias, ha cselédjei bérét minden évnegyed végén elhúzza, ha kiszidja házaitól a koldust, ha hitelezőit megcsalja, ha árvákat ront meg, özvegyeket taszít sirba idő előtt; ő művelt ember marad és kedves társalgó, mert szépen öltözködik, módosan beszél, ügyesen hajlong, örökké mosolyog, s ami legfőbb, folyvást hizelkedik, vagyis hazudsággal, csinosan kigondolt hazugsággal palástolja el az igazat, mást mond, mint érez, mást beszél, mint gondol, azaz módosan tudja elámítani a világot. Ki mindezt írásba is tudja rakni, szinte oly modorán , mint a szőnyeges szobában megtörtént: az maga is finom ember, jeles férfi, ki az úri dámák számára verselhet , szerezhet könyveket, s méltó , hogy megolvastassék minden egy betűre. A finomságnak az aztán nem árt, ha borúra derűre gyilkolsz, csak arra ügyelj, hogy ne bottal üttesd agyon, fejszével ne vágasd le az embert, hanem pisztollyal, méreggel, vagy tőrrel szólítsd ki az árnyékvilágból. A finomság meg nem sértetik, ha jobbra balra csábítasz, bordély házba illő ocsmányságokat beszélsz , csak arra vigyázz , hogy kétértelmű legyen minden szavad, fátyol alól mutasd a meztelenséget, s ingerelni tudj, midőn undort kellene ger-jesztened. És ha még szépen el tudod énekelni is, akkor ne félj , a legborzasztóbb ocsmányságért sem pirulnak rád, sőt inkább koszorút hány az elbódított világ. Illyeneken,ma már pirulni nem szokás , mert atalán a műveit ember soha el nem pirul. Ez csak ollyan bangóknál járja, mint mi vagyunk. Csak az egyenes szótól őrizkedjél, csak egyszerű józan eszedet he használd : mert durvának, ostobának szidalmaz a finom ízlésű világ. Érted , most már öcsém , hogy mit szabad a hölgyek újságában kinyomatni? érted é, miért nem tetszik az, mi testestül lelkestül magyar ? Csak azért bizony, hogy az ép magyar képéhez sok ollyan dolog nem fér, mi ezeket a városi uracsokat gyönyörködteti is. Pedig megint az se tetszenék ám nekik , ha magyar ember ollyanokat festene , mineket ők a franciák könyveiben dicsőséges szépségnek bámulnak meg. Öcsém ez a mi népünk, az úrit értem, mindent inkább szeret, mint a magáét, még nyelvét is az idegenekéhez rongálta, hogy ma már azt sem ismeri, mellyik a nem magyar kifejezés, sőt a legtöbb azt hiszi, mikép csak az a magyar mellyről a zsir csepeg , vagy belőle a bor gőzölög. Néhány kifejezést fölkaptak, s ha igaz magyarul akarnak szólni, vagy inni, azt szórják un talán. Például: van mit apriznia a téjbe ,■ nem esik porba pecsenyéje , kivetik ebrudon , ebre bízzák a hájat, eredj pokolba , hord el magad, lehuzogatták , megbikacsolta magát, (érted ? én nem) néz , mint borjú az új kapura, ékrendez , kimutatta foga fehérét, mérgében földhöz vágja magát , és több ilyen csárdában fülhajhászott kifejezések alatt keresik a magyar gondolatot. Legközelebb egy versben még ollyat is olvastam , hogy az ifjút már kiverte az anyja tolla. Hisz ez a legsikamlóbb értelmű szólásmód , és csak hajadonná serdültekről mondja el a pajkos legény. Másutt meg, mikor meg akarja dicsérni az ifjúnak arcát, azt fogja rá, mintha elfutotta volna a sz. Antal tüze. Ugyan megadta néki: egy csúnya nyavalyától kölcsönzött szépségi képet. Ez aztán ízlés, s pedig szép. Továbbá ezen a mi színpadunkon jól néz ki az ember , mikor jó színben van; jól veszi ki magát, ami csinos, takaros; a szolga ura hívására, tessék helyett azt mondja: parancs; fogd be a szádat mondják hallgass helyett; ott sok sebeket kapnak , sok szavakat mondanak , néhány emberek vannak velük , nem fogják megengedni, amit kellene , ki nem állhatják a megrovok Alugy(ál) tartózkodj (ál) mondják ők máskor pedig igy szólanak, miért sírnám *) az ur is feküdjön le. Ők osztják egymással a véleményt , mikor csak osztakozniok kellene a véleményben; ők kezet fognak a jóban is , holott pedig csak a gonoszakról mondhatni, hogy kezet foghatnak; ők jóra vetemednek, mikor jó útra kellene térniök, ha megférhetlennek tartják a szögletes gömbölyűséget. Aztán az a sok egy, mikor a számkülönbségnek híre sincs , meg az a számtalan volt, van, kivált elbeszélés közben : mind arra mutatnak , hogy sem író, sem színész nem ismeri szép nyelvünket. Hát az a gyönyörű hangzású báni beni, rai rei? Például: „bolondságárai hivatkozásával szamárságbani jártasságát árulta el.“ Ilyeneket öcsém a színpadon naponként (de nem naponta, mert alkony után játszanak, nyaranta úgy mint télen a színházban) hallhatnál, és ha ellene valaki felszólal , számba nem veszik, vagy hát, ha veszik , a felszólalónak fáj érette a feje. Kormos László, becsületes kovács legény. 718 Az utolsó Zsitvay. (Folytatás.) II. Az ég tiszta kék kúpjait nehéz, fekete felhők födték el. Rétegeit itt ott csodás, bádgyadt csillagfény futotta át,melly lassanként elmosódék a megtornyosult fellegek miatt. Az ég fokonként vadabb szint öltött magára. Zivataros felhők kanyargottak át rajta nyűgöt határból, s elhozák méhükben az isten alvó haragját. . . . *) Komlóssi Ida mondotta a színpadon. Pusztítva jött ez mindenfelé. . . E nehéz, — megvadult fellegek, felkelték nyugalmából a vihart, — s romboló s vandal ereje átbarangolta a szunyadó természetet. . . . A vihar zúgása rázkódást okozott. E rázkódás egyetemes volt. . . Az emberek kik már elnyugodtanak, a zajra mind felébredtek — a pihenő szelid állatok megvadultanak, és mintha a vész sejtése bántotta volna őket. — elkezdenek bőgni irtóztatón. ... Sehol nyugalom nem létezett. Az éji madarak vadul vijongtak mindenfelé és elkezdék a hosszú . . . nehéz sírást. . . És mindnyájan, mintha szivük megfájdult volna, sirtak keservesen. . . . A vész előjelei voltak mindezek. . . . A bagoly — a halálmadár Zsitvayék kéményükre szállt. ... itt sirt . . . itt jajgatott hosszan keservesen. — Meghal valaki a szegény Zsitvayék közöl! — sóhajtottak erre a jó atyafiak. — Oh bár mindnyájan meghalnánk! — Sóhajtanak többen — mert igy legalább nem gyönyörködnének fájdalmainkon. . . . Mig e komoly események folytak, az alatt Zsitvayék ablaktáblájukat egy nehéz kéz verte meg. —Jenő — szólt az idegen — csak fuss hamar, mert nyomunkban vannak a labancok. Jenő megismeré a védő hangokat, s mint a rengeteg vadja, kit nyugalmából felver a vadász — villámgyorsan állt odébb.. Az öreg Zsitvayék erre elveszték eszméletüket. ... A sors nem könyörült rajtuk. . . . Napjaik igen megnehezültek. Szegények, olly jó emberek ők, és még sincs nyugodalmuk! Zsitvay Jenőt néhány sorsbaráti szóbták távozásra, s bár veszélyes végletekre lön szorítva, de sorsa még is könnyebb volt mint szülőié. — Mert a csapás, mit egyik szenvedett, megoszlott a másik barát rokonszenvén. . . De elhagyott szüleit többé semmi és senki sem vigasztaló. Reménye volt ugyan még Jenőnek, hogy körükbe egyszer visszatér, s ekkor kiragadja őket az örvényből; azonban a véletlen körülmény miatt nemes célját el nem érhető. Jenőt a menekvés közben egy cigány tartóztató fel. — No uram — mondá a cigány Jenőnek — igaz ám a rosz hír, hogy kutya van a kertben. — Biz igaz —válaszola Jenő — mert most épen az elül húzzuk a nadrágot. — De én nem a labancokat értem ám uram — mondá a cigány — hanem a szerelmetes Mariskát, kivel kelmed épen úgy járt, mint az ó-testamentomban Betsabéval, — a szerencsétlen Uriás. . . . — Az lehetetlen ! — sóhajta Jenő... — Úgy van leiz az jó uram, úgy! A mint meghagyta volt a múltkor kigyelmed nékem, azonképen meg is lestem a karvalyt