Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-09-12 / 209. szám

szépen, hogy nézője s hallója gyönyörköd­jék abban. A beszélő, ki tudja, hogy minden szó alatt egyegy gondolat lappang, minden ige érzelmet jelöl, s hogy mindenkinek tehát egyegy neki saját, csupán őt illető hang fe­lel meg; s hogy a szó és hang, szem, arc, kéz, az egész test jelentésében emeli, ma­gyarázza, vagy szebbíti, s mindezt úgy mi­ként kell, mutatni képes is, — igen, az illy beszélő oda viheti lelkünket, hova akarja, azt teheti velünk, hogy sírjunk, mikor neki tetszik, vagy nevessünk, ha kedve kereke­dik, fájdalmát, a mutatottat, mi is érezzük, s megrázkódva félünk, remegünk értte és magunkért, így, illy őrleményben jelent meg ál­maimban a beszélő művész, kit mindannyi­szor lelkem elé idézett a képzelet, vala­hányszor a régi világ ama nagyairól hal­lok, vagy olvastam , kik a szóbeszédnek e­­rejével milliókat ragadtak magukkal, mi­ként vallásunk alapitója is az üdvözitő, s a próféták , bölcsek, és költők a különböző népeknél az ős hajdanban. Mindezen na­gyok az élő szó hatalmával uralkodtak a sziveken, s buzditák nagy tettekre a rájuk figyelő népséget. Avagy nem olvassuk­­ a hires hadi emberekről, hogy katonáikban a vitézséget élő szóval ébreszték föl, s vitték oda, hogy a halállal szembe szálljanak. — Helyén ejtett élő szó , az ihletés szava vitt véghez annyi csodát az emberiség életé­ben : és hát csak ma fogyott volna ő meg erejében? Avagy az emberi lélek ma már nem az­é, mi volt századok előtt? Inkább hallgat ő a zenére , vagy inkább nézi­­ a táncot, hogy saját nagyságáról tudhasson valamit? Bizonynyal igen rengeteg képet alkothatna ekként magáról, s csak félig sem ismerhetné meg a tükörben önmagát. Előttem örökké kétségtelenül állott a beszélő művészet nagysága , elsőbbsége, s azért fájdalmasan kelle látnom, hogy da­rab óta nálunk annyira elhanyaglák, s min­den erőt az énekes komédiára fordítanak. Említem máskor is, hogy helylyel köz­zel nem bánom énekeljenek, adják meg a muzsikának is, a mi az övé, csak hogy ápo­lása egy szebb virág rovására ne történjék. És még e mellett az is forgott a fejemben, hogy a módtalan énekbálványzás kiforgatja természetéből az embert, a legbélcegebb daliát asszonynyá puhítja, ha ez határatla­­nul él a muzsikának. —Valamint t. i. azon érdeme a muzsikának tagadhatlan, hogy szelidit, finomít; s a régi görögök egyért ezért is szerették , de csak módjával, egy más részről soha nem tudom kiűzni fejem­ből azon képet, mellyet a lidok históriája tüntet elém. Emlékezel nemde arra, mikor az öreg jegyző a régi népekről mesélgetett nekünk, és hogy a derék, vitéz lidaépet, miként puhította el a perzsa fejedelem, megparancsolván nekik, hogy cifrán ruház­­kodjanak, gyermekeiket csupán lantverésre, énekre, táncra , s szatócskodásra tanítsák. És úgy , milly becstelen nyomorukká lő­nek amaz előbb olly erős férfiak ivadékai. Ezért hajlandó vagyok hinni, hogy az olasz puhaság is épen eme módtalan énekszere­­tetből, dalolásból ered , mert hiszen római őseik egészen másként mutatkoztak a vi­lág előtt, de ugyancsak ők is mondák ám, hogy józan ember aligha táncra kerekedik. No az igaz, hogy ez kissé kemény , mond­hatnám meggondolatlan szó, mert hisz tán­coló és énekes szomszédaik t. i. a görögök vitézség dolgában bajjal engedtek volna nekik annak idejében. De az is történeti igazság ám, hogy ezeknek egyik nagy férfia, midőn muzsikaszert adnának kezébe, hogy verje, visszatolá, mondván, nem értek hozzá, de igen ahhoz hogyan lehet hatalmassá tenni egy magában kis országot. Meg is mutatta, s ezt nagyon­ az élő szó hatalmá­val vivé véghez. A görögök az élő szó nagy becsét leginkább érezők, s azért ők a beszélő mű­vészetre nagyon is ügyeltek, sőt a zene, s ének, tánc csak úgy jelenhettek meg a szi­l­en, hogy szolgáljanak a beszélő komédiá­nak. Náluk tehát soha nem sü­lyedt lógóssá a beszélő komédia , hacsak az elkorcosodás alatt nem! És mi, kik fiatal nép vagyunk, pezsgő, eleven, viharos, de egyúttal komoly, kele­tiesen férfias faj, mi nem szeretnek é a hul­lámzó szenvedélyek, az indulatok, fájdalom, öröm szivszaggató nyelvét, ama tündéries élő szót, melly magát a lelket, e kibányáz­­hatlan szentséget rajzolja, festi, tárja elénk, hüven félreismerhetlenül ? Inkább kapjunk é azon, miben csak a már meglett, a külön­féle gyönyörűségekkel torkig jóllakott, s minden más iránt félig eltompult, életunt, vénhedő népek keresnek egyedüli örömet ? Ráérünk mi még arra, hogy csiklandozás által élesszünk magunkban egy kis árva tüzet. Még nem halt ki belőlünk a fiatalság szenvedélye, sőt sokban igen is erős indu­latok , igen is vészes remények hullámza­­nak föl s alá lelkünkben, addig tehát a mi legédesb mulatságunk , a mi legfőbb gyö­nyörűségünk csak a beszélő komédia lehet a művészet földén, a többi mellékesnek, fű­szerül ha járja, de sehogy főtápláléknak. Ezen gondolatok fordultak meg fe­jemben, midőn k­ívül vevém, hogy komédia­házunkban Franciaország első színésznője tart előadást. Eddig idegen földről csak nagy torkú énekest, híres muzsikust, szédü­letes ugrándozót hozattak, hogy bámulja a népség, s veszítse józan eszét. És ma,­ok csodák csodája­ valahára, beszélő művészt, s pedig az élők e legjelesebbikét léptetik föl, hogy ismerje meg a világ, mennyi kin­cset bírhat az élő szóban, milly gyönyör kínálkozik a még nem fás léleknek, mi hitv­­erőt fejthet ki ember a beszéd hatalmával, az izes hangokkal, a nyelvvel, melly a benső embert újra teremti elénk, mintha csak eme szavakban a lélek ma nyilatkoz­nék száz meg százféle csodás titkaival leg­először. Most tehát csak annyit öcsém , hogy színpadunkon Franciaország első színész­nője játszott, kiről azt vallják honosi, hogy legszebben, legbájlóbban beszéli azon nyel­vet, mellyet negyven millió lélek vall övé­nek. Nagy szó ám ez öcsém, hogy egy va­lakiről elmondhassuk , miképen ő ejti leg­szebben a szót. Vajh, kiről mondhatnék mi ezt el ! Én legalább nem ismerek illy imá­dandó ajkat, pedig milly gyönyörű ez a mi nyelvünk, csak újabban is erősödtem hi­temben, midőn módomban volt összemérni ama híres színésznő beszédével ezt a mien­ket ! De mindezekről majd jövő levelem­ben, valamint arról is, hogy mit nyert a mi komédiánk, mit tanulhattak színészeink e híres francianőnek előadásaiból? Addig is gondolkozzál a felebbiek­­ről, s szeresd bátyádat, a ki vagyok Kormos László X becsületes kovácslegény. 830 A vad leány. II. f Folytatás.) Ezen részletességekben sokkal vilá­gosabban mutatkozik az emberi kéz intéz­kedése és rendezése, minthogy Bálint to­vább is hihette volna még, miszerint med­ve odújában legyen; sőt csakhamar meg­dönthetően bizonylatokat is vett észre é­­pen az ellenkezőre. Egy az odú bejárásá­nál ülés alakjában helyzeti különféle kel­medarabokat láta, mellyek csinosan és ren­desen valának összerakva. A fiatal ember szemei könybe lábadának. . . Tehát csak­ugyan emberi teremtés vala az, ki ez üre­get lalta, s e szegény eleségkészletet ösz­­szegyüjtötte . Bálint a monthalmi vad le­ány lakában vala. E ruhadarabok maradványán kívül mi sem emlékeztető a civilizált életre. Milly szenvedésekkel , nélkülözésekkel kellett küzdenie e szegény ismeretlen nőnek, ha a téli időt, tehát az év két harmadrészét a legborzasztóbb viharok és hószakadások a­­latt e zordon üregben töltő tűz s minden más táplálék nélkül, mint azon fanyar, ke­serű és undorító gyümölcsök. . . — Nem nem, soha sem ! —kiálta Bá­lint kétségbeesetten — az nem lehet An­tónia, Antóniát gazdagság s bőségben nö­velték, ő bizonyosan meghalt volna, mielőtt illy állapothoz szokandott.­ . . Álom, dőre álom volt, az ! Az, ki e barlangban lakik, nem Antónia. Mielőtt azonban távozott volna, az odú bejárásánál néhány levelet leszakasz­­ta, s betakaró azokkal az ott levő követ. E levelekből készült asztalkendőre leraká ke­nyerét és egyéb eleségét, azután kinyitó utazó táskáját s azon vörös vállkendők e­­gyikét kérésé elő, mellyekbe a katalóniak miként a skottok köpönyegeikbe szokták göngyölgetni magokat; valamennyi hol­mija közt ez egyetlen tárgy vala, mellyet mulhatlanul nem szükségele.Gondosan ösz­­szehajtogatá a vállkendőt, s a ruhadarabok maradványaira tévé, mellyeket az odúban talált, Készen lévén ezzel, búskomor pil­lantásokkal nézdelé az adományokat, mel­lyeket a vad leány számára hátra hagya.

Next