Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-09-12 / 209. szám
szépen, hogy nézője s hallója gyönyörködjék abban. A beszélő, ki tudja, hogy minden szó alatt egyegy gondolat lappang, minden ige érzelmet jelöl, s hogy mindenkinek tehát egyegy neki saját, csupán őt illető hang felel meg; s hogy a szó és hang, szem, arc, kéz, az egész test jelentésében emeli, magyarázza, vagy szebbíti, s mindezt úgy miként kell, mutatni képes is, — igen, az illy beszélő oda viheti lelkünket, hova akarja, azt teheti velünk, hogy sírjunk, mikor neki tetszik, vagy nevessünk, ha kedve kerekedik, fájdalmát, a mutatottat, mi is érezzük, s megrázkódva félünk, remegünk értte és magunkért, így, illy őrleményben jelent meg álmaimban a beszélő művész, kit mindannyiszor lelkem elé idézett a képzelet, valahányszor a régi világ ama nagyairól hallok, vagy olvastam , kik a szóbeszédnek erejével milliókat ragadtak magukkal, miként vallásunk alapitója is az üdvözitő, s a próféták , bölcsek, és költők a különböző népeknél az ős hajdanban. Mindezen nagyok az élő szó hatalmával uralkodtak a sziveken, s buzditák nagy tettekre a rájuk figyelő népséget. Avagy nem olvassuk a hires hadi emberekről, hogy katonáikban a vitézséget élő szóval ébreszték föl, s vitték oda, hogy a halállal szembe szálljanak. — Helyén ejtett élő szó , az ihletés szava vitt véghez annyi csodát az emberiség életében : és hát csak ma fogyott volna ő meg erejében? Avagy az emberi lélek ma már nem azé, mi volt századok előtt? Inkább hallgat ő a zenére , vagy inkább nézi a táncot, hogy saját nagyságáról tudhasson valamit? Bizonynyal igen rengeteg képet alkothatna ekként magáról, s csak félig sem ismerhetné meg a tükörben önmagát. Előttem örökké kétségtelenül állott a beszélő művészet nagysága , elsőbbsége, s azért fájdalmasan kelle látnom, hogy darab óta nálunk annyira elhanyaglák, s minden erőt az énekes komédiára fordítanak. Említem máskor is, hogy helylyel közzel nem bánom énekeljenek, adják meg a muzsikának is, a mi az övé, csak hogy ápolása egy szebb virág rovására ne történjék. És még e mellett az is forgott a fejemben, hogy a módtalan énekbálványzás kiforgatja természetéből az embert, a legbélcegebb daliát asszonynyá puhítja, ha ez határatlanul él a muzsikának. —Valamint t. i. azon érdeme a muzsikának tagadhatlan, hogy szelidit, finomít; s a régi görögök egyért ezért is szerették , de csak módjával, egy más részről soha nem tudom kiűzni fejemből azon képet, mellyet a lidok históriája tüntet elém. Emlékezel nemde arra, mikor az öreg jegyző a régi népekről mesélgetett nekünk, és hogy a derék, vitéz lidaépet, miként puhította el a perzsa fejedelem, megparancsolván nekik, hogy cifrán ruházkodjanak, gyermekeiket csupán lantverésre, énekre, táncra , s szatócskodásra tanítsák. És úgy , milly becstelen nyomorukká lőnek amaz előbb olly erős férfiak ivadékai. Ezért hajlandó vagyok hinni, hogy az olasz puhaság is épen eme módtalan énekszeretetből, dalolásból ered , mert hiszen római őseik egészen másként mutatkoztak a világ előtt, de ugyancsak ők is mondák ám, hogy józan ember aligha táncra kerekedik. No az igaz, hogy ez kissé kemény , mondhatnám meggondolatlan szó, mert hisz táncoló és énekes szomszédaik t. i. a görögök vitézség dolgában bajjal engedtek volna nekik annak idejében. De az is történeti igazság ám, hogy ezeknek egyik nagy férfia, midőn muzsikaszert adnának kezébe, hogy verje, visszatolá, mondván, nem értek hozzá, de igen ahhoz hogyan lehet hatalmassá tenni egy magában kis országot. Meg is mutatta, s ezt nagyon az élő szó hatalmával vivé véghez. A görögök az élő szó nagy becsét leginkább érezők, s azért ők a beszélő művészetre nagyon is ügyeltek, sőt a zene, s ének, tánc csak úgy jelenhettek meg a szilen, hogy szolgáljanak a beszélő komédiának. Náluk tehát soha nem sülyedt lógóssá a beszélő komédia , hacsak az elkorcosodás alatt nem! És mi, kik fiatal nép vagyunk, pezsgő, eleven, viharos, de egyúttal komoly, keletiesen férfias faj, mi nem szeretnek é a hullámzó szenvedélyek, az indulatok, fájdalom, öröm szivszaggató nyelvét, ama tündéries élő szót, melly magát a lelket, e kibányázhatlan szentséget rajzolja, festi, tárja elénk, hüven félreismerhetlenül ? Inkább kapjunk é azon, miben csak a már meglett, a különféle gyönyörűségekkel torkig jóllakott, s minden más iránt félig eltompult, életunt, vénhedő népek keresnek egyedüli örömet ? Ráérünk mi még arra, hogy csiklandozás által élesszünk magunkban egy kis árva tüzet. Még nem halt ki belőlünk a fiatalság szenvedélye, sőt sokban igen is erős indulatok , igen is vészes remények hullámzanak föl s alá lelkünkben, addig tehát a mi legédesb mulatságunk , a mi legfőbb gyönyörűségünk csak a beszélő komédia lehet a művészet földén, a többi mellékesnek, fűszerül ha járja, de sehogy főtápláléknak. Ezen gondolatok fordultak meg fejemben, midőn kívül vevém, hogy komédiaházunkban Franciaország első színésznője tart előadást. Eddig idegen földről csak nagy torkú énekest, híres muzsikust, szédületes ugrándozót hozattak, hogy bámulja a népség, s veszítse józan eszét. És ma,ok csodák csodája valahára, beszélő művészt, s pedig az élők e legjelesebbikét léptetik föl, hogy ismerje meg a világ, mennyi kincset bírhat az élő szóban, milly gyönyör kínálkozik a még nem fás léleknek, mi hitverőt fejthet ki ember a beszéd hatalmával, az izes hangokkal, a nyelvvel, melly a benső embert újra teremti elénk, mintha csak eme szavakban a lélek ma nyilatkoznék száz meg százféle csodás titkaival legelőször. Most tehát csak annyit öcsém , hogy színpadunkon Franciaország első színésznője játszott, kiről azt vallják honosi, hogy legszebben, legbájlóbban beszéli azon nyelvet, mellyet negyven millió lélek vall övének. Nagy szó ám ez öcsém, hogy egy valakiről elmondhassuk , miképen ő ejti legszebben a szót. Vajh, kiről mondhatnék mi ezt el ! Én legalább nem ismerek illy imádandó ajkat, pedig milly gyönyörű ez a mi nyelvünk, csak újabban is erősödtem hitemben, midőn módomban volt összemérni ama híres színésznő beszédével ezt a mienket ! De mindezekről majd jövő levelemben, valamint arról is, hogy mit nyert a mi komédiánk, mit tanulhattak színészeink e híres francianőnek előadásaiból? Addig is gondolkozzál a felebbiekről, s szeresd bátyádat, a ki vagyok Kormos László X becsületes kovácslegény. 830 A vad leány. II. f Folytatás.) Ezen részletességekben sokkal világosabban mutatkozik az emberi kéz intézkedése és rendezése, minthogy Bálint tovább is hihette volna még, miszerint medve odújában legyen; sőt csakhamar megdönthetően bizonylatokat is vett észre épen az ellenkezőre. Egy az odú bejárásánál ülés alakjában helyzeti különféle kelmedarabokat láta, mellyek csinosan és rendesen valának összerakva. A fiatal ember szemei könybe lábadának. . . Tehát csakugyan emberi teremtés vala az, ki ez üreget lalta, s e szegény eleségkészletet öszszegyüjtötte . Bálint a monthalmi vad leány lakában vala. E ruhadarabok maradványán kívül mi sem emlékeztető a civilizált életre. Milly szenvedésekkel , nélkülözésekkel kellett küzdenie e szegény ismeretlen nőnek, ha a téli időt, tehát az év két harmadrészét a legborzasztóbb viharok és hószakadások alatt e zordon üregben töltő tűz s minden más táplálék nélkül, mint azon fanyar, keserű és undorító gyümölcsök. . . — Nem nem, soha sem ! —kiálta Bálint kétségbeesetten — az nem lehet Antónia, Antóniát gazdagság s bőségben növelték, ő bizonyosan meghalt volna, mielőtt illy állapothoz szokandott. . . Álom, dőre álom volt, az ! Az, ki e barlangban lakik, nem Antónia. Mielőtt azonban távozott volna, az odú bejárásánál néhány levelet leszakaszta, s betakaró azokkal az ott levő követ. E levelekből készült asztalkendőre leraká kenyerét és egyéb eleségét, azután kinyitó utazó táskáját s azon vörös vállkendők egyikét kérésé elő, mellyekbe a katalóniak miként a skottok köpönyegeikbe szokták göngyölgetni magokat; valamennyi holmija közt ez egyetlen tárgy vala, mellyet mulhatlanul nem szükségele.Gondosan öszszehajtogatá a vállkendőt, s a ruhadarabok maradványaira tévé, mellyeket az odúban talált, Készen lévén ezzel, búskomor pillantásokkal nézdelé az adományokat, mellyeket a vad leány számára hátra hagya.