Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-09-18 / 214. szám

851 .futása, az öreg Jeromos fogságba vetése, egy íróasztal erőszakos feltöretése, melly­­böl tetemes ősz vég lopatott el, mind meg annyi megdönthetően bizonyitványul szol­gála azon ország-kerülők ellen. Azért is még az napon elfogatási parancsot adatánk azon banda ellen, mellynek ismerők vezérét, és elegendő őrsöket kerdenek minden irány­ban, hogy kézre keríthessék.­­ A pör útmutatásával megbízott birák kihallgaták Margitot és Jeromost, a­nélkül, hogy egy új tényt is kitudtak volna. Je­romost a kapus lakába zárák, és süketsége miatt mit sem hallott; a tettesek személyi­ségétől azonban igen becses adatokkal szol­­gálható, mellyek alkalmasint nyomába ve­zethetnek egykor azoknak. Mi a szakácsnőt illeti, vallomása még csekélyebb jelentésű volt, ő ugyan hallott kiáltozást, zajt éjjel a teremből, azonban lehetlen volt fölserken­nie és újra elaludt. Midőn más­nap reggel a terem mellett ment , észrevette a halot­takat s rémültében mintegy gutaütést ka­pott. E leány elméje az idő óta soha sem tudott magához térni egészen. — Most engem is megidéztek nagy­bátyámmal együtt. Norbert abbé megma­gyarázz, mi módon hagyok el a Villareál­­családot azelőtt való estve. Én, erős lázba esvén, alig vala annyi erőm, hogy szólhas­sak. Azonban elbeszélem a mit tudok, és eléadom kedélyháborgásomat, megmagya­­rázhatlan töprengésemet. Midőn a tüne­ményre jövök , mellyet ablakomból látok , aztán a kiáltásra, mellyet, mint hivém , a kis Antónia szájából hallottam, a törvény­szék tagjai megkettőzék figyelmüket és is­­mételteték vallomásomat. Valóban semmi nyomát sem találták a szegény gyermek­nek. Az ágyacska, mellyben édes­anyja há­lószobájában szokott aludni, alig látszék megérintettnek; ruhácskái a széken fekve maradónak, de semmi sem mutató sem szo­bában sem házban legkevésbbé sem , hogy hát mi lett belőle. — Azon körülmény, mellyről szólék, ennél fogva a legnagyobb fontosságú vala s a törvényszék legott fel akará azt vilá­gosítani. Mig a többi tisztviselők vizsgáló­dásaikat folytatók a Rómaiházban, egyikök azon helyre köré vezettetni magát általam, honnan Antónia szavát hallani hittem. E­­gészen magamon kívül valók lelki és testi fájdalmam miatt; sem járhattam sem fen­nem tarthatom magamat. Az udvarban és a ház között azonban igen sok ember álla, kiket a kíváncsiság csalogatott oda. Ketten karjaikra emelőnek és Gonakba cipelének. Minden lehető felvilágitásokat elmondok az utasitmányi bírónak, és azonnal örökkel ke­­ritteté be a kijelölt helyet s maga szemé­lyesen mene be az Írnokkal e kör belsejé­be, azonban két órai leggondosabb kutatás, vizsgálkodás sem vezetett legkisebb ered­ményre sem, másnap még nagyobb kiter­jedésben ismételték a vizsgálatokat, s u­­gyanazon eredménynek valónak. — Ez utolsó csapás vala reám nézve, veszélyes betegségbe estem, mellyből csak csoda mentett meg. Lázas őrjöngésemben a kis Antóniát hivom viszontlátni. Még mel­lette lenni, vele eny­elgeni, számára virágot szedni és kedvenc dalait képzelődöm el­énekelni nekie. E krizis mitegy hónapig tarta. Végre, hála legyen nagybátyám gon­doskodásának, ki­folyvást ugyanazon jó in­dulattal viselkedék irántam , a betegségen előtt vett erős testalkatom s lassanként lábadozni kezdek. — Betegségem közben e tény törté­netének fölvétele csaknem kétségbe von­­hatlanul földerité a cigányok bűnösségét, azonban lehetlen volt csak egy g­onosz­­tevőt is megcsípni közölök s a banda még a határom átmenet előtt teljesen föloszlott-­ nak látszék. Antónia sorsát folyvást mély homály fedé. Eltűntét senki sem tudá el­képzelni magának scsak az én álomlátásom, mellynek, igazat szólván, kevés ember ada hitelt, vala minden, mit erről tudának. E­­lejénte azt hitték, hogy a cigányok maguk­kal vitték a gyermeket szépsége miatt va­lami önző szándékból, s illy rablás ez or­szág körülök szokásairól ítélve nem látszék épen lehetlennek, de hogy Spanyolország­ba juthassanak, olly veszélyes pontokon kel­le áttörniük és sebesen utazniok, hogy a legkisebb teher a vég­romlás vagy elfoga­­tás veszélyének teve ki őket. Valószínűleg más módot találtak tehát az Antóniától va­ló szabadulásra. Kétségkívül egy darabon magukkal cipelék a gyermeket s aztán meg­­fojták vagy valami mélységbe dobták. — E gyanúsítások majdnem bizonyos­ság bélyegét ölték magukra, s általánosan hivék, hogy Antonia egyszerre jut a vég­romlásra szüleivel. A Villareál-család ha­gyománya, az alaki jog fentartása mellett egy ügyvédnek adatott át, ki azt Villareál úr egy testvérének nevében, ki Spanyolor­szágban lakik, igénybe vevő. E testvérről soha sem hallottam beszélni, Villareál úr csupán egyetlen egyszer célzott rá szóval jelenlétemben, azonban szomorúság és za­­varodás kifejezésével, mi föltűnök nekem. De bár mint legyen is, Villareál úr tetemes vagyona testvérének jut a birtokába. A Ró­maiház új birtokosa azonban soha sem a­­karta megtekinteni birtokát, sem e vidéket meglátogatni. Az épület e borzasztó tett után laktalan és zárva­ maradt, és különös, mintha isten átka nehezednék rajta; egy tisztviselő gondoskodik a szántóföldek nö­veléséről, és olly keménységet és kapzsisá­got gyakorol a vidékieken, melly e vidék egykori jótevőinek nemes tulajdonaitól e­­gészen elüt. — Én csak huzamos idő után tudtam magamhoz jöni e borzasztó sorscsapás kö­vetkezményeiből ; azonban fiatalkorom, ér­demes nagybátyám vigasztalásai enyhíték fájdalmamat, a­nélkül mégis, hogy egészen megszüntethették volna. Újólag a líceumba lépek, egész hévvel adom magamat tanul­mányaimnak, és a munkásságban, mint e­­gyedüli révben keresek menedéket emlé­kezeteim feledése végett. A líceumból ki­kerülvén , bányászakadémiába lépek, hol szorgalmam és iparkodásom által leghízel­­gőbb méltánylást vívtam ki magamnak; mi lett azután belőlem, önmaga tudja kapitány úr. Szerencsétlen barátunk szomorú halála után Norbert abbé más eklézsiába való al­kalmaztatásért folyamodók az egyházi me­gye püspökéhez, és Vikdeszoszba jőve utá­nam, hol nyugodtan és ismeretlenül­­‘Ide­géljük napjainkat. Bálint szava lassanként mindinkább elgyengü­le s most egészen elalélt. Szavá­nak bádjadt hangjáról ítélve erejéből kifo­gyatkozott. — S miként áll a dolog a vad leány­nyal ? — kérdé Montesz kapitány. — Ön még egy betűvel sem említette a vadleányt. — Nem ismerte még ön meg, uram, milly összeköttetésben van a szegény te­remtés az imént elbeszélt szomorú esemén­nyel? Nem találta még ki, mi gyanú ösz­tönző engem, hogy Szembeszálljak s dacol­jak minden veszélylyel és viharral, mellyek az utasokra várnak a Mónikáimon ? — Ámbár mindenki az ellenkezőről vala meggyőződve, én mégis pillanatig sem hihetem Antonia halálát. A­mit ama rémes éjszakán látok s hallok ablakomból, még nagyon emlékembe van vésve. Azon pillan­­tatban, hol a különös tünemény megjelent előttem, lázas izgatottságom már rég elha­gyott újólag, és tökéletesen eszméltem; nem csalódhattam tehát, s ezen meggyőződése­met viszem koporsómba is. Azonban minél tovább gondolkodom ezen eseményről, an­nál nagyobbnak látszik nekem azon gymni­­tások valószínűsége, mellyeknél meggyő­ződésem igazolására megállapodám s mel­lyek utólagosan újólag fölmerülhetnek. — A szegény gyermek szülői kiabá­lásának folytán , kiket a mellette levő szo­bában gyilkolának meg , mindenesetre ré­mület fogá el és megkisérte a futamlást. A tény történetének fölvétele megmutatta, mi­szerint Villareal úr, a­helyett hogy nagy­bátyám tanácsára hajtva bezárkózott volna, azon vigyázatlanságot követte el, miszerint minden ajtót, még a külső házajtókat is­­ nyitva hagyá. A kis Antonia tehát könnyen az udvarba menekülhete, hol azonban a gyilkosok valószinüleg észrevevék őt s e­­gyikök utána siete a leánykának. Természe­­tileg Gonag felé iramlék s a papiak felé tarta, hol bizonyosan barátokat hive talál­hatni ; a gyenge kiáltás mellyet én hallot­tam, mindenesetre segitségkiáltás vala. Mi­dőn azonban a gyermek ü­ldöztetni és ke­ményen szorittatni látá magát, elvesztő jó­zanságát és a sűrűségbe illana, hol hama­rább gondolt menhelyet találni. Úgy de a ligetben és a környéken semmi jelét sem találák az elkövetett gonoszságnak, semmi nyomát az erőszaknak, semmi ruhadarabo­kat,semmi vércseppet. Azonkívül a gyilkos­nak aggódnia kellett a Rómaiházban való öldöklés kimenete miatt, és óhajtania, hogy minél előbb cinkostársaival csatlakozhas­sák, kénytelennek látá tehát felhagynia az üldözéssel, s ez után lehetségessé len­ a kis Antóniának elszöknie előle.­­ A fő ellenvetés, mellyet az ember e valószínűség elfogadása ellen tehetne, ebben áll, hogy Antóniát újra föl kellett

Next