Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-09-19 / 215. szám
— Nem; a fenyves erdőn át menendek. — — Tehát azon oldalról nincs elzárva a feljuthatás, mint Szűkben állitok ? — Módot keresek benne hogy fölvergődhessem — viszonzá Bálint tovább nem nyilatkozva. — Nagyon helyes. . . S ön nem engedné meg senkinek, még jó barátjának sem, hogy kisérhesse önt? — Uram , attól tartok hogy két személy jelenléte. . . . — Értem, minthogy itt jó cselekedetről van szó , tehát nem akar osztozni senkivel az érdemben. Elég erről, Norbert úr, teljességgel nem célom terhére esnem önnek , cselekedjék tetszése szerint. Ön valóban nem tudja, milly részvéttel vagyok tervének sikerülése iránt! — Mit akar ön mondani ezzel? — kérdé Bálint egészen elbámulva, tán ön is tudja esetlegesen. . . — Mitsem tudok, felele Montes határozottan, már késő és van s önnek nyugalomra van szüksége. Kezét, Norbert ur . . hisz az olly forró, láza van önnek ? — Öné pedig jéghideg, kapitány. De engedelmeskedem önnek mert valóban halálosan fáradt vagyok . . Jó éjszakát! Köpenyébe burkolá magát s leheveredék József gazda mellett, ki már aludt. —Jó éjszakát! — viszonzá Montesz egész nyugalommal. A mint azonban a cigány mellett elterülő, tévé hozzá halkan: — Sebhely van homlokán! Semmi kétség többé, ő az. Most már cselekednem kell! V. Midőn Bálint másnap reggel fölserkene, egyesegyedül vala a kunyhóban. Szemére hányva önkénytelen lomhaságát, fölkelni siete, s ámbár az olly kemény ágyon annyi vesződés után épen nem kényelmesen töltött és csak kevéssé indította őt meg, mégis haladéktalan terve kiviteléhez láta azonnal. A zársa halkan megfordult az ajtóban és az öreg József gazda, ki kétségkívül észrevette fölébredését kívülről, vigyázatosan bedugá fejét az ablakon, midőn Norbertét már ébren látá, belépe és röviden üdvözlé őt, aztán kinyitá az ablakot, mellyen által a nap vakító sugárait kiddé a kunyhó belsejébe, és hozzá foga egy mérsékelt reggeli kiállításához. — Jó napot, József gazda! Jó napot kedves gazdáram! — monda a fiatal ember barátságos hangon, öltözete rendetlenségét helyre igazítva; — igazán szégyellem, hogy olly sokáig aludtam. Hol van Montesz kapitány úr ? — A böcsületes ember álma mindig hosszú és nyugalmas — viszonza az ősz jelentékeny hangon; a bűnöst ellenben nem szenvedi sokáig ágyában, mert tövisek és fullánkokkal teljesnek látszik az lenni neki. Hm! —jegyzé meg Bálint mosolyogva — ha igy áll a dolog, tehát akkor tán én is bűnös vagyok, József gazda, mert a szalma és harasztágyat nem igen találtam puhának. — A jó lelkiismeret s azon meggyőződés, hogy helyesen cselekszik az ember, erőt és bátorságot adnak a kellemetlenségek és nélkülözések elviselésére. . . azonban — veté hozzá a pásztor meghívó kézmozdulatot tevén a szekrényen levő kenyér és tej felé — egyék én egy keveset, derék fiatal ember, hogy előkészüljön a mai nap bajoskodásira. Bálint falatozni kezde. — Kelmed hát egyedül van honn, József gazda ? —• kérde. — Hol vannak a többi vendégek ? Vadászatra indultak már ? — Ugy van, már elmentek — viszonzá az ősz szokás szerint fejét csóválván : — de hát mi baja önnek azokkal ? Azok kezein vér tapad s tán gonosz gondolatokat forralnak sziveikben. — — Mit akar azzal mondani? — Csak azt, hogy őrizkedjék ön e két embertől; . . . különösen attól az úrtól — mormogá József gazda tompa hangon. — Kelmed hát ismeri Montesz urat s kalauzát ? kérde Norbert élénken, —vagy ezen idegen tán megcsalt engem nevére, s rangjára nézve? Helytelenül tevék, hogy bizodalmas valók hozzá? — Nem tett ön helyesen, hogy elárulta neki a maga titkait. —Titkaimat ? Hát kelmed is tudja azokat? — Tudom. — Lehetséges é ? — Álmaim közlötték azokat velem. — Álmai! —viszonzá Bálint szeszélyes hangsúlyozással — meg kell vallanom derék férfiú, hogy én némileg hihetetlen Tamás vagyok e tekintetben. . . Alkalmasint a múlt éjjel hallgatódzott kelmed, amint élettörténetemet elbeszélőm Montesz kapitánynak. Az ősz gondolkodásba merült. — Csalatkoztam volna ? — susogá — csak füleimmel hallottam volna, mit szemeimmel hivok láthatni ? . . Jó isten! meglehet, mert az álomlátások és tények néha egybekeverednek, és nem tudom megkülönböztetni többé azokat egymástól. Norbert erősen szemébe néze, mintha gonoszság vagy eszeveszettség nyomát keresné az ősz tiszteletes arcán. Ezen arculat nyílt, nyugodalmas kinyomata azonban nem hagy kételkedni tovább a férfiú becsületes részében. — József gazda — megszólana a fiatal utazó — az istenre kérem Kelmedet, nyilatkozzék világosabban. Kelmed gonosz gyanút gerjeszte bennem mind a két idegen ellen, én sokkal komolyabb, sokkal becsületesbnek tartom kelmedet, mint hogy meggondolatlanul beszélne kelmed . . . mondja meg tehát igazán: ismeri kelmed ezen embereket? — Azt, kit ön Montesz kapitánynak nevez, láttam már egyszer régen ezelőtt és vonalmai mindig emlékezetemben maradtak. — Ez már valami bizonyos. Jól van, József gazda, mondja el, mit tud felőle... — Semmi jót... azonban többet nem szabad mondanom önnek. Csak annyit jegyezzen meg önmagának : őrizkedjék ezen embertől, és még egyszer, őrizkedjék tőle. — S miért nem akar semmi egyebet közleni, József gazda? mit jelent e titkolódzás ? Vagy igen sokat, vagy igen keveset mondott kelmed nekem! József gazda keresztbe tévé karjait mellén és hallgata. Bálint meggyőződék, hogy semmi további felvilágitást nem csalhat ki belőle. — Különös ősz! — kiálta fel. — De ha ismeri kelmed Montesz kapitányt, akkor neki is ismernie kell figyelmedet ? — Nem hiszem; ő engem akkor olly illanatban láta, hol lelke nagyon háborodék, csak alig pillanta rám; egyébiránt nagyon megváltoztam azóta. — No, minthogy semmit sem akar kelmed mondani nekem Montesz kapitányról, hát mondjon valamit legalább arról a cigányról, aki kisérni szokta őt. Van e valami oka hogy intéssel óvjon tőle? — Talán, mert ha nem csalódom, ezen Perez Zsanda más nevet viselt igen hosszú ideig. Minden esetre pedig őrizkedjék az ember mindenkor a cigányoktól, alattomos és gonosz néptörzs pedig a cigány, melly hálátlansággal és árulással jutalmazza még a jótetteket is. — Kelmed épen úgy gyűlöli a cigányokat mint én József gazda; tán kigyelmedet is megbántották valaha? — Vagy igen, s pedig nagyon. — Hogyan ! E nyomorultak tán meggyilkoltak Amiakit családjából, vagy ... — Elbeszélhetem azt önnek, mert hiszen nem titok. Alkalmasint tudva van ön előtt, hogy sokáig laktam ott lent a síkságon , szép majorságom vala, és jól birám magamat, ajtóm mindig nyitva álla a szerencsétleneknek. Egy nap istenkedve kére egy vén, beteg cigányasszony, ki kis leányt vezet e kezénél fogva, adnék neki szállást ; én fölfogadám őt, és igen jó gondját Akiseiém; ő azonban meghalálozék s meg kelle tartanom a gyermeket. — Melly időtájban történt ez ? — kérde Bálint élénken. — Mintegy harminc esztendővel ezelőtt, tizennégy esztendővel előbb a Római házban történt öldöklési évnél. Állatai hivatalnok megmosolygá a dőre reményt, melly pillanatra eltöltötte őt. — Én felfogadám a gyermeket, folytatá a pásztor — mindenre megtanittatám, mit jó keresztyénnek tudnia szükséges. — Felnőtt azon gonosz példák nélkül, mellyeket saját vérei adtak volna neki. Nyájas, szorgalmatos, munkás lyánka lett belőle, és szép volt, mint istennek bármelly teremtménye. Bár koroszalék, mégis beleszerettem a leányba és feleségül akarom venni. Ez azonban balgaság volt tőlem, mellyért keservesen lakoltam. A fiatal cigányleány nem feledé nemtelen s alacsony származását, s inkább, mintsem belegyezett volna 854