Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-09-26 / 221. szám

lanatokat vágva egymásra szótalanul váltunk el. Lauka Gusztáv (Vége köv.) A vad leány. VII.(Folytatás.) Bálint nagyon elcsodálkozik e kinyilatkoztatáson, azonban nem mene közelebb Monteszhez. Ez észre véve hideg óvakodását. — Ön nem ismer engem . . folytató búskomor hangon, s önnek sohasem volt alkalma meggyőződnie a szerencsétlen család iránti rokonérzelmemről. Ön nagybátyjával rövid idő múlva azon véres katasztrófa után oda hagyá Gronaót, s én egy érzelem következtében, mellyet ön atanában megfoghatónak találand, sohasem merészlem a Rómaiházba tenni lábamat. A távolság miatt azonban egyetlen kötélyemet sem hanyagolom el. Azon időponttól fogva életem céljává tűzöm ki boszut állam meggyilkolt rokonaimért s újra föltalálnám a szegény Antóniát, ha csakugyan túlélte volna azon gyilkosság és öldöklés éjjelét. — Ön tehát azt hivé mint én — szakasztá őt félbe Bálint élénken, hogy a gyermek megszabadult a gyilkosok bárdjától? — Nekem, mint önnek, Norbert, megvoltak gyanításaim. Miután hosszasan és sok ideig gondolkoztam volna e szomorú esemény felöl, ugyanazon remények gerjedének bennem, és ugyanazon eszközök által törekvém megvalósítani azokat. Ez okból jövök a Monthalmra. . . Nem élhetek boldogul és gazdagon, mig unokahugom tán a legborzasztóbb nélkülözéseknek vala kitéve. — Ezen érzelmek teljesen méltók egy Villareálhoz ! — viszonzá Bálint melegen, — de hát miért nem szólt ön előbb. — Én csak ön hallgatagságát utánzom e pontban — monda Montesz mosolyogva; — családom iránti tiszteletből nem akarom elárulni bármelly ismeretlennek alacsony állapotját, mellybe, mint hivém, jutott volt unokahugom. Én ekként akarok intézkedni, hogy későbben, miután újra visszaadaték vala a társadalomnak, senki sem hihatta volna vissza emlékezetébe léte ama szomorú korszakát, s azért is azt gondolom , hogy mennyire lehetséges, titokban kellene tartanom minden léptemet. Egyébiránt őszintén meg kell önnek mondanom, Norbert úr, hogy engem bizony boszanta kissé , hogy egy idegen olly benső részvétet tanussta azon ügyek iránt, mellyek olly közelről érdekelnek engem. A múlt éjjel tán némi bántó megjegyzéseket halla ön tőlem. . . . Önnek feláldozása a szegény leányért, egy nekem drága család utolsó sarjadékáért féltékenységgel tölté el keblemet. Én becsület dolgának tekintém egyedül munkálkodnom, hogy egyedül igényelhessem rokonom háladatát kedvező eredmény után. Norbert arculata egészen kiderült. — E becsületes titkolódzás miatt, mellynek én is belátom szükséges ,voltát, épen nem haraghatom önre. . . . Ám legyen hát, Villareál úr, minthogy kötelezettségeink és érzelmink ugyanazok, most tehát szövetkezünk, s egyesült erővel egy és ugyanazon cél után törekszünk. . . Beleegyez ön ? — Teljes lelkemből — felele a kapitány szivességgel. Elhatározták hogy Montesz és Bálint a két hegylakos kíséretében legott vizsgálódásokat teendnek a vad leány után, a Monthalm pyradei tájékán, Birobén elkísérését pedig a csaplár vállalá magára. E határozat után útnak akart kelni a társaság , és podgyászát ideiglenesen egy sziklaüregbe rejteni, midőn a csaplár hirtelen Bálint oldalánál termett. — Egy pillanatra, mérnök úr —monda — az elfogás és az idestova beszélgetés egészen feledteté velem egy megbízást, mellyet önre nézve meghagyának nekem. — Nos mi az ? — jegyző meg Norbert türelmetlenül — hiszen későbben is ráér arra. — De hallgasson meg hát. . . Ön megparancsoló nekem, hogy minden levelet ide hozzak önnek, s ime épen egy nagyon sürgetős paksaméta van itt nálam, — a melly Vikdeszoszból érkezik. — Sürgetős levél Vikdeszoszból? — Tán nagybátyám, másod édes atyám megbetegedett volna? Egy pillantás a föliratra azonnal megnyugtatott, mert megismeré Norbert abbé sajátkezű iratát. Feltöré a pecsétet s mindjárt a legelső sorok olvasása után legnagyobb, bámulatát fejeze ki. — Megfoghatlan — mormogá, bizonyosan tévedésben vannak. — Még egyszer átolvasó a levelet egész figyelemmel. A körülállók tátott szájjal nézdetének reá, s nem merék félbeszakasztani őt. — Norbert úr — kezdé végre Montesz — eléggé bizodalmas barátjának tart e ön, miszerint közölje velem e tudósítást, melly annyira felviditani látszik önt? — Igen igen, Villareal úr , mert e hír épen olly nagyon érdekes önre, mint rám nézve. — Miről szól a hír? — Mind a ketten csalatkoztunk, amint előre sejtettük: a vad leány nem unokahuga önnek, a Montesz azonnal fölpattant. — Az lehetlen! — kiálta — vagy inkább honnan tudhatja az ember . . — Nagybátyám jelenti, hogy Foában egy cigányasszonyt fogtak el Birobén bandájából, egy fiatal leánynyal együtt, kit valószínűleg gyermekkorában loptak volt el. A fiatal leány kora, külseje és más körülmények egészen Villareal Antóniára mutatnak. — A hatóság vizsgálatot rendelt; nagybátyámat velem együtt tanúságul hívják s kétség kívül már önhöz is küldtek eddigelé meghivó levelet Tuluszba. — Azonban olvassa ön a levelet. E szavakkal átadó a kapitánynak a levelet. E levél nem foglalt magában bővebb felvilágosításokat. Norbert abbé sajnálatát fejező kincscsének távolsága miatt, és kére őt, hogy azonnal Foába sietne, segítségül leendő a valóság kipuhatolásában a titokteljes ügyben. Villareal megolvasván e levelet, mély gondolkodásba merült. — Nos kapitány? — kérde Bálint — mit szándékozik ön most tenni ? — Mi szándéka van, Norbert úr? — Engedelmeskednem kellene ugyan nagybátyám akaratjának, és azonnal Foába utaznom, — de meg kell vallanom, hogy e rögtöni utazás lélekmardosást okozna nekem. — — Mire nézve ? — A monthalmi szegény vasi leány véletlenül érdekel engem. — Különféle okoknál fogva mintegy balsorsa szerzőjének tekintem magamat. Nem örömest távoznám tehát előbb, mintsem bizonyos volnék felőle : van e szüksége segélyemre. — Mi érdek ösztönözheti önt annyira? Hiszen az nem Antónia. — Egyik bizonytalanságból másikba jutunk. Egyébiránt bárki legyen Rirodén gonoszságának e szerencsétlen áldozata, épp olly élénk rokonszenvet érzek iránta, mint Antónia iránt.— Ha így van a dolog — viszonza Montét — akkor önnek engedem át ezen emberiség-kötélyének teljesítését, Norbert úr, s minthogy nincs hasonló okom az itt maradásra, legott útnak indulok. Még nap lemente előtt beérhetek Szűkbe , ott lovat bérek s holnap korán reggel Foában vagyok. Egy percet sem késem , mert hiszen dráski,öcsém leánya feltalálása forog fen. *— Isten hitével menjen tehát ön, Montesz úr — monda Bálint érzékeny hangon , nem sokára viszontlátjuk egymást.. A nappal hátra levő részét vizsgálódásokkal töltendem , mellyek, fájdalom után hasztalanok lesznek. . . De holnap estre találkozom önnel, s ha előbb látná ön Antóniát nálamnál, mondja meg ön neki. . . De hisz ez csak álom s nem merek hitelt adni a dolognak. A csaplár és hegylakosok nem sokat érthettek e beszédből, a cigány azonban legnagyobb figyelemmel hallgatta azt és úgy látszik, mintha összefüggetlen és ellentmondó események fűzésén törte volna fejét. — Múlhatlanul szükséges — monda Montesz ujjával a fogolyra mutatva , hogy ez ember minél előbb átadassék a hatóság kezeibe, mert jelen körülmények közt nagy hasznnak lesznek az ő vallomásai, ha igazat akar mondani. . . Ha azonban a csaplár és hegylakosok gyámolni akarják önt veszélyes vizsgálódásiban az ördögkutyánál, tehát magamra vállalom e gazembernek legközelebbi faluba való kisértetését. Karjai megkötözvék s a kötél, melly lábait összefűzi, gátolni fogja őt a megszökhetésben, a nélkül, hogy járása lehetsen ittes 878