Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-07-10 / 157. szám

Némelly ember mint az istent úgy i­­mádja a pénzt, mert azt hiszi, hogy az em­ber sorsát ez igazgatja, h­a honnét a vi­lágon tömérdek ember halássza a pénzt, soknak sikerül is kifogni eleget. Rendesen az a legügyesebb halászlegény ki legelő­ször is hálójába azon embert keriti be, ki­nek sok pénze van de kevés esze, — meg­történik , hogy a szépnembeliek hálójába néha maga az ember is bele­kerül, és ez nem a legroszabb eset ha kivált sok pénz van a ház körül-----­Pénzt lopni nem szabad — nyilván — ha titokban megengedik is, — aki pe­dig erőszakosan rabol az nem tud semmi be­csületet , mert az embert többnyire meg is rázza mint a zsákot, a melly pénzzel tele van.------Pénzt ha talál valaki jól eltegye, mert az bizonyos, hogy keresik, de szeren­cséjére a­mit egyszer elvesztettünk — ne­héz megtalálni valaha. — Kivált ha — be­cses. Különben az ember a pénzét kártyán is elvesztheti és ez az egyetlen eset az, mi­dőn az ember nem szereti ha megfésülik vagy megtisztázzák, — pedig mi is mutat­hattuk volna be már igénytelen személyün­ket illy ártatlan tisztaságban-----­A pénzről bizony el lehetne beszélni akár — reggelig, de én nem vesződöm to­vább , úgyis tudom pénzre nem viradok. Fodor Pál. A jegyző fia. VII. (Folytatás.) — Ön hazudik, azt állítom, kiáltott Eugenia halálsápadtan; Illyés bizalmára soha sem méltatta önt. — Sőt ennél többet tett. Kegyed bi­zonyosan nem feledte el, hogy Durosnellel való levelezése nagyon terjedelmes volt. 120 vagy 130 levél legkevésbé, kegyed fe­hér finom kezéről írottak, mellyek egy a­­rany és gyöngybe foglalt ébenfa szekrény­ben bezárva, bizonyos helyen hevernek ; ezen szekrényt kegyednek ismernie kell. Delmasnő elájulva egy pamlagra ro­gyott. — Ah ah! nemde megmondtam, hogy székre lesz szüksége. Nos ? — mit gondol, tudok valamit, vagy nem ? Delmasnő minden tagjában remegve hallgatott. — De mivel kegyed mindig azt gon­dolja, hogy én megcsalom , szükséges, hogy bővebben nyilatkozzam. Hallott kegyed néhányszor Cantal úrról beszélni ? egy be­csületes emberől, ki teljes mértékben bírta Durosnel bizalmát. — Igen! — Durosnel Fridrik — mielőtt Fran­ciaországot elhagyta volna, ezen ébenfa szekrényt, mellyben minden levele zárva volt — a becsületes jegyzőhez vitte. — Istenem! Hogyhogy! Fridrik te­hette volna azt ? — Ezt nem hiszem. — S mégis úgy van. — A szegény fiú különös becsben tartotta kegyed leveleit, soha se tudta magát rávenni, hogy azokat megégesse. Más részről félvén, hogy ha ma­gával Indiába vinné, halála után rész ke­zekbe juthatnának, — mert hisz tudja ke­gyed, miként azt hitte, hogy meghal, — félve, mondom, hogy ezen levelek kegyed­nek árthatnának, jobbnak látta azokat Can­­t­alnál letenni. — S igaz volna az, istenemre! — re­­begő Eugenia. — Még addig minden jól van, asszo­nyom. Még eddig. Semmiféle aggodalma sem lehet, mert ezen Cantal úr a legbe­csületesebb, lélekismeretesebb ember, —a legmeggondoltabb jegyző, s valóban, egy illy letétemény biztosabb kezek közé nem juthatott volna. — Ha nem , gondolhatja , hogy ezen szegény Fridriknek sem volt e­­lőnye halhatlan maradni. Nagyon betegen mentes, — és Indiában, — már roncsolt egészséggel, nem igen vénül meg az ember. — Óh! uram! kérem, szóljon beszél­jen gyorsabban. — Miért kínoz olly hosz­­szasan. . . öljön meg egy csapással. — Asszonyom! mindennek kell lenni idejének, menjünk rendiben. — Most azt akarja kegyed tudni, mi történik a szek­rénnyel azon esetben, ha Delmas Ferdi­nand. — — Igen , uram! mondja meg. Az égre kérem! ne titkoljon semmit. — Durosnel úr becsületes ember, — azt tudom. — Le­hetetlen , hogy elindulása előtt bizonyos rendeléseket ne tett volna, bizonyos elővi­­gyázattal ne lett volna az iránt, mit egy nőnek nyugalma és becsülete igényel. — Egy nőnek ? ki őt a legszerencsét­lenebb emberré tette, — nemde körülbelül ezt akarta mondani. Egy nőnek? — kit ő imádott, határtalan föláldozással bálványo­zott ; — egy nőnek ? ki akar szeszélyből, akár más rejtélyes oknál fogva ma vagy holnap szánakozás nélkül szakitni akart vele. — Uram! semmi szemrehányás, — az nekem fáj , — szakitó félbe Eugenia zo­kogástól elfojtott hangon. Ön talán igazta­­lanul vádol: barátja, ki annyit szenvedett, igazságosb leen­ne. — Igazságosb? mondja inkább, gyön­gébb , elszántabb szenvedni. Végre is, ki­nek kinek saját fogalma van az erkölcsi­­ségről, a világon. Én senkinek áldozatul nem akarok esni, s kivált nőknek nem. A nőnem­ s a miénk közt titkos és elkesere­dett harc foly, asszonyom! Hogy a győ­zelmet kivijük, minden eszköz jó , s bizo­nyosan én nem vagyok olly ostobán gyön­géd. — Int tehát megmondom, mi ily állá­sunk van egymás irányában. Mint láthatja, én bírom titkát. — Szigorun véve utó­só esetben, ha egyéb fegyverem nem lesz, férjének olly dolgokat mondhatok, miket ő nem is gyanít; olly részletes fejtegetések­be bocsátkozhatom, mik bebizonyíthatnák, hogy jól vagyok értesülve a dologról. Ha­nem, mivel az anyagi bizonyítás sokkal töb­bet ér mint az erkölcsi, én azon esetben, ha ellenségeskedésre kerül a sor, az anya­gi bizonyítékot fogom használni. — íme asszonyom! nézze meg ezt jól, folytató Rodier tárcájából egy pecséte­­letlen borítékból levelet vevén elő. Delmasnő nem nyomhatott el egy si­koltást; ezen Cantal úrhoz címzett levélen. Durosnel Fridrik aláírását ismerte meg.­ — Oh ! oh! asszonyom ! szólt Rodier kaján megelégedésre mutató arccal — lá­tom, hogy kegyed még nem feledte el ezen. Írást. Annyival jobb, legalább nem fog az­zal vádolni, hogy meghamisitottam. Most mindjárt — engedelméből — olvasni fogom ezen levél tartalmát, mellyet hozzám pe­csét nélkül küldtek. Ezt írja Durosnel: — Kedves Cantal úr! Én Franciaor­szágot elhagyom, talán örökre. Azon eset­ben, ha ezen hosszú utamban, mellyre in­dulok, a halál meglepne : legyen szives — kérem, azon arannyal és gyöngygyel borí­tott kis szekrénykét, mit tegnap csütörtö­kön! okt. 25. 1821. önnek általadtam, köz­vetlenül annak kézbesitni, ki ezen kis pa­pirt önnek elömutatja. Ezen szekrény rejti magába, mi­előttem a világon legkedvesebb s ezeket nem adhattam volna, — mielőtt elindulnék — biztosabb kezekbe. — Fridrik, szegény barátom ! rebegő fájdalommal Delmasnő, minden erejét ösz­­szeszedvén, hogy könyeit elfojthassa. Is­tenem! őrködjél felette, átalmazd őt, ótal­­mazz engem. — Altal láthatja asszonyom! — hogy illy levél nem kis fontosságú dolog. — Vet­te észre, hogy ezen levél vivője nincs meg­nevezve. A ki előbb jő, kegyed vagy én például, ellátva egy illy címmel, azon perc­ben kiadathatjuk magunknak a szekrényt.— Cantal atyjának nincs joga egy betű ellen­vetést is tenni; a hűségére bízott letétet fölnyitás nélkül visszaadja, s mind az, mit ezen szekrény rejt, előtte megfejthetlen ti­tok marad. Nos — asszonyom! eszméljen egy kissé! — Akar vivője lenni ezen levél­nek? Kegyed maga Cantal úrhoz megy, Fontenay-sous-Bois-ba; ezt előmutatja ■— és lelkemre mondom, a jó ember engedel­meskedni fog. —Aztán nyugodtan alhatik. Nem fog minden­­pillanatban attól remeg­ni, hogy Delmas úr valamit megtudott. — Nem fog minden percben remegni becsüle­téért , életéért — mert Delmas mindenre képes. — Hadd öljön meg, — kiáltott Eu­genia. — Én magamért semmitől se félek— oh ! ön engem roszul ismer. — Nem, én kegyedet tökéletesen is­merem;— a haláltól nem fél, és ha család­anya nem volna — — Oh ! gyermekeim! kedves szegény gyermekeim ! Igen, — e miattok reszketek. Istenem! — ha csak magamat kellene fél­tenem. — Oh! asszonyom! akkor nem is pró­bálnálak ijeszteni, mert az akkor hiába va­ló fáradság volna, de kegyed anya. — Ő3 pedig a leggyöngédebb anya. — És bizo­nyosan nem szándékozik veszélybe dönteni azon szerencsétlen gyermekeket, kik azt 622

Next