Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-07-10 / 157. szám
Némelly ember mint az istent úgy imádja a pénzt, mert azt hiszi, hogy az ember sorsát ez igazgatja, ha honnét a világon tömérdek ember halássza a pénzt, soknak sikerül is kifogni eleget. Rendesen az a legügyesebb halászlegény ki legelőször is hálójába azon embert keriti be, kinek sok pénze van de kevés esze, — megtörténik , hogy a szépnembeliek hálójába néha maga az ember is belekerül, és ez nem a legroszabb eset ha kivált sok pénz van a ház körül-----Pénzt lopni nem szabad — nyilván — ha titokban megengedik is, — aki pedig erőszakosan rabol az nem tud semmi becsületet , mert az embert többnyire meg is rázza mint a zsákot, a melly pénzzel tele van.------Pénzt ha talál valaki jól eltegye, mert az bizonyos, hogy keresik, de szerencséjére amit egyszer elvesztettünk — nehéz megtalálni valaha. — Kivált ha — becses. Különben az ember a pénzét kártyán is elvesztheti és ez az egyetlen eset az, midőn az ember nem szereti ha megfésülik vagy megtisztázzák, — pedig mi is mutathattuk volna be már igénytelen személyünket illy ártatlan tisztaságban-----A pénzről bizony el lehetne beszélni akár — reggelig, de én nem vesződöm tovább , úgyis tudom pénzre nem viradok. Fodor Pál. A jegyző fia. VII. (Folytatás.) — Ön hazudik, azt állítom, kiáltott Eugenia halálsápadtan; Illyés bizalmára soha sem méltatta önt. — Sőt ennél többet tett. Kegyed bizonyosan nem feledte el, hogy Durosnellel való levelezése nagyon terjedelmes volt. 120 vagy 130 levél legkevésbé, kegyed fehér finom kezéről írottak, mellyek egy arany és gyöngybe foglalt ébenfa szekrényben bezárva, bizonyos helyen hevernek ; ezen szekrényt kegyednek ismernie kell. Delmasnő elájulva egy pamlagra rogyott. — Ah ah! nemde megmondtam, hogy székre lesz szüksége. Nos ? — mit gondol, tudok valamit, vagy nem ? Delmasnő minden tagjában remegve hallgatott. — De mivel kegyed mindig azt gondolja, hogy én megcsalom , szükséges, hogy bővebben nyilatkozzam. Hallott kegyed néhányszor Cantal úrról beszélni ? egy becsületes emberől, ki teljes mértékben bírta Durosnel bizalmát. — Igen! — Durosnel Fridrik — mielőtt Franciaországot elhagyta volna, ezen ébenfa szekrényt, mellyben minden levele zárva volt — a becsületes jegyzőhez vitte. — Istenem! Hogyhogy! Fridrik tehette volna azt ? — Ezt nem hiszem. — S mégis úgy van. — A szegény fiú különös becsben tartotta kegyed leveleit, soha se tudta magát rávenni, hogy azokat megégesse. Más részről félvén, hogy ha magával Indiába vinné, halála után rész kezekbe juthatnának, — mert hisz tudja kegyed, miként azt hitte, hogy meghal, — félve, mondom, hogy ezen levelek kegyednek árthatnának, jobbnak látta azokat Cantalnál letenni. — S igaz volna az, istenemre! — rebegő Eugenia. — Még addig minden jól van, asszonyom. Még eddig. Semmiféle aggodalma sem lehet, mert ezen Cantal úr a legbecsületesebb, lélekismeretesebb ember, —a legmeggondoltabb jegyző, s valóban, egy illy letétemény biztosabb kezek közé nem juthatott volna. — Ha nem , gondolhatja , hogy ezen szegény Fridriknek sem volt előnye halhatlan maradni. Nagyon betegen mentes, — és Indiában, — már roncsolt egészséggel, nem igen vénül meg az ember. — Óh! uram! kérem, szóljon beszéljen gyorsabban. — Miért kínoz olly hoszszasan. . . öljön meg egy csapással. — Asszonyom! mindennek kell lenni idejének, menjünk rendiben. — Most azt akarja kegyed tudni, mi történik a szekrénnyel azon esetben, ha Delmas Ferdinand. — — Igen , uram! mondja meg. Az égre kérem! ne titkoljon semmit. — Durosnel úr becsületes ember, — azt tudom. — Lehetetlen , hogy elindulása előtt bizonyos rendeléseket ne tett volna, bizonyos elővigyázattal ne lett volna az iránt, mit egy nőnek nyugalma és becsülete igényel. — Egy nőnek ? ki őt a legszerencsétlenebb emberré tette, — nemde körülbelül ezt akarta mondani. Egy nőnek? — kit ő imádott, határtalan föláldozással bálványozott ; — egy nőnek ? ki akar szeszélyből, akár más rejtélyes oknál fogva ma vagy holnap szánakozás nélkül szakitni akart vele. — Uram! semmi szemrehányás, — az nekem fáj , — szakitó félbe Eugenia zokogástól elfojtott hangon. Ön talán igaztalanul vádol: barátja, ki annyit szenvedett, igazságosb leenne. — Igazságosb? mondja inkább, gyöngébb , elszántabb szenvedni. Végre is, kinek kinek saját fogalma van az erkölcsiségről, a világon. Én senkinek áldozatul nem akarok esni, s kivált nőknek nem. A nőnem s a miénk közt titkos és elkeseredett harc foly, asszonyom! Hogy a győzelmet kivijük, minden eszköz jó , s bizonyosan én nem vagyok olly ostobán gyöngéd. — Int tehát megmondom, mi ily állásunk van egymás irányában. Mint láthatja, én bírom titkát. — Szigorun véve utósó esetben, ha egyéb fegyverem nem lesz, férjének olly dolgokat mondhatok, miket ő nem is gyanít; olly részletes fejtegetésekbe bocsátkozhatom, mik bebizonyíthatnák, hogy jól vagyok értesülve a dologról. Hanem, mivel az anyagi bizonyítás sokkal többet ér mint az erkölcsi, én azon esetben, ha ellenségeskedésre kerül a sor, az anyagi bizonyítékot fogom használni. — íme asszonyom! nézze meg ezt jól, folytató Rodier tárcájából egy pecsételetlen borítékból levelet vevén elő. Delmasnő nem nyomhatott el egy sikoltást; ezen Cantal úrhoz címzett levélen. Durosnel Fridrik aláírását ismerte meg. — Oh ! oh! asszonyom ! szólt Rodier kaján megelégedésre mutató arccal — látom, hogy kegyed még nem feledte el ezen. Írást. Annyival jobb, legalább nem fog azzal vádolni, hogy meghamisitottam. Most mindjárt — engedelméből — olvasni fogom ezen levél tartalmát, mellyet hozzám pecsét nélkül küldtek. Ezt írja Durosnel: — Kedves Cantal úr! Én Franciaországot elhagyom, talán örökre. Azon esetben, ha ezen hosszú utamban, mellyre indulok, a halál meglepne : legyen szives — kérem, azon arannyal és gyöngygyel borított kis szekrénykét, mit tegnap csütörtökön! okt. 25. 1821. önnek általadtam, közvetlenül annak kézbesitni, ki ezen kis papirt önnek elömutatja. Ezen szekrény rejti magába, mielőttem a világon legkedvesebb s ezeket nem adhattam volna, — mielőtt elindulnék — biztosabb kezekbe. — Fridrik, szegény barátom ! rebegő fájdalommal Delmasnő, minden erejét öszszeszedvén, hogy könyeit elfojthassa. Istenem! őrködjél felette, átalmazd őt, ótalmazz engem. — Altal láthatja asszonyom! — hogy illy levél nem kis fontosságú dolog. — Vette észre, hogy ezen levél vivője nincs megnevezve. A ki előbb jő, kegyed vagy én például, ellátva egy illy címmel, azon percben kiadathatjuk magunknak a szekrényt.— Cantal atyjának nincs joga egy betű ellenvetést is tenni; a hűségére bízott letétet fölnyitás nélkül visszaadja, s mind az, mit ezen szekrény rejt, előtte megfejthetlen titok marad. Nos — asszonyom! eszméljen egy kissé! — Akar vivője lenni ezen levélnek? Kegyed maga Cantal úrhoz megy, Fontenay-sous-Bois-ba; ezt előmutatja ■— és lelkemre mondom, a jó ember engedelmeskedni fog. —Aztán nyugodtan alhatik. Nem fog mindenpillanatban attól remegni, hogy Delmas úr valamit megtudott. — Nem fog minden percben remegni becsületéért , életéért — mert Delmas mindenre képes. — Hadd öljön meg, — kiáltott Eugenia. — Én magamért semmitől se félek— oh ! ön engem roszul ismer. — Nem, én kegyedet tökéletesen ismerem;— a haláltól nem fél, és ha családanya nem volna — — Oh ! gyermekeim! kedves szegény gyermekeim ! Igen, — e miattok reszketek. Istenem! — ha csak magamat kellene féltenem. — Oh! asszonyom! akkor nem is próbálnálak ijeszteni, mert az akkor hiába való fáradság volna, de kegyed anya. — Ő3 pedig a leggyöngédebb anya. — És bizonyosan nem szándékozik veszélybe dönteni azon szerencsétlen gyermekeket, kik azt 622