Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)
1851-08-04 / 178. szám
m megjelenik , ünnep-t vasárnapot kivévén , mindennap délután, divatképek- s egyéb műmellékletekkel. Szerkesztőségi alállás: hatvani utcai Horváth ház , első udvar , harmadik emelet, hová a kéziratok utasítandók. Kiadó hivatal: országút , Kunewalder ház , földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. HÖLGYFUTÁR. ,H:' -• { -. ‘ r i [i > . . , . > Közlöny az Irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Nagy Ignác. Előfizetési díj : Postán : Egész évre 16 fr., fél évre 8 fr. 30 kr. , évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhoz küldéssel : egész évre 13 fr. , fél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr., egy hónapra 1 fr. 50 kr. Egyes számára egy ezüst garas. Hirdetések soronként egy ezüst krajcárért fogadtatnak el és gyorsan közöltétnek. Budapest, 2-ik év 2-dik fele. 198 Hétfő, aug. 4. 1851. Szülőföldemen. Szép csillagok , eltűnő holdvilág , Siető éj , könnyeded szárnyakon. . . . Kél a hajnal, zeng a lomb édesen , Sóhajt a völgy, indul a fuvalom. . . . A Kékes orma tündöklő arany: Most kezd a fényes napban fürdeni. . . . Mért reszketek , szivem úgy mért dobog ? . . . Szép gyermekeim szent vidékei! S a sző , te ott a föllegek között, Ben e patak , itt lábaim alatt! Iszom habodból szent László vize , Melly szomjazó magyar hadnak fakadt. . . . Árnyadba igy dőlök , Remetefa! Tikkadt erőmet megenyhiteni. . . . Mért reszketek ! szivem úgy mért dobog ? . . . Szép gyermekeim szent vidékei! Rettentő tölgyek, bükkös rengeteg, Fejszés vágók kurjongatásai. . . Szamócás völgy, epreszlányok dala. . . . Ah hogyan tudnak ezek hallani! Elbújt vadak, ott a sűrűk között . . . Vadászokat látok küzelgeni. . . . Mért reszketek , szivem úgy mért dobog ? . . . Szép gyermekenm szent vidékei! Tovább, tovább . . . szőlőfürtös hegyek! Csak érjen a fürt — hogy jó bor legyen. . . . Most megyek át hidadon, oh Toka! Terem , még hal medredben nekem ? Zöld partidon mennyit halásztam én ! Úgy nem tudtál elfelejteni ? . . . Mért reszketek, szivem úgy mért dobog ? . . . Szép gyermekeim szent vidékei! Jó ismerősek, régi cimborák . . . Te hosszú utca . . . ház, hol születem. . . . Te epreskert most, hajdan temető, Hol öntudatlan annyit játsztam én. . . . Köszöntelek, oh üdvözlegyetek: Ha tudnátok, miként én, érzem! . . . Mért reszketek , szivem úgy mért dobog ? . . .Szép gyermekeim szent vidékei! Ki bölcsőm ringatod, oh jó anya, S apám — ti távol vagytok . . . messze, ott! Nem omlom én örömmel senkinek karjába itt, senkit nem csókolok. . . . Nem öröm az, de nem is fájdalom A mit át kell szivemnek érzeni. . . . Mért reszketek, szivem úgy mért dobog ? . . . Szép gyermekenm szent vidékei! — Zalár. Parlagi levelek a színházról. V. Öcsém Vendel! Soha illyen népet, mint ezek a városi urfiak! Még az én leveleimen is fonakodnak, mintha csak nekik szólna , mit azokban megírtam. Különös nép , mondhatom. Azt akarnák, hogy kovácslegény létemre úgy gondolkozzam , úgy írjak , mintha én is eljártam volna a tíz iskola mellett. Oda se szagoltam, de legalább nem is áicamodott ki az eszem. Együgyű , de józan maradt, meg aztán tös gyökeres magyar. És hát mi fönakadás van azon, ha nekem nem ízlik az , mit ők szeretnek ? Miattam akár mindig illatos fűszerrel töltekezzenek, én a paprikás mellett maradok. Meghiszem, nem találtam el szájuk izét, de hogy is , mikor mindig idegen csemegével élnek, az a jó édesmienk most már megfeltünné gyomrukat. Valamint hogy én meg az ő émelygős kotyvalékaikat nem emészthetem meg. Mert hát úgy vedd föl a dolgot, öcsém, hogy a munkaszünte után fönmaradt időt olvasgatásra fordítom. Nem poharazom el, se nem sütkéreződöm a holdvilágnál, mint azok a halovány urfiak szokták, kik napestig azon törik fej őket, hogyan űzzék el az unalmat. No már illyen mód mellett csak ráér az ember, hogy sok egyet mást tövéről hegyire megtanuljon. Fülének mestert fogadhat, hogy akár a fanövését meghallja: ez illyen fül aztán a muzsikát , az éneket egészen másként hallja, mint én, kinek füle a pörölyzuhogását, a kalapács csöngését, az izzó vas sercegését, meg a fújtató zihálását hallja egész nap. Szemükkel hasonlóképen áll a dolog. Ők mindenféle üveget, színtelent, zöldet, kéket, nagyot, kicsint, egyet kettőt illesztgetnek szemeik elé , hogy azon nézzenek , lássák kicsinynek vagy nagynak az embert, mint épen akarják. Én mindezt nem tehetem öcsém , azért nekem a sipitás megmarad sipitásnak; a cihákolást, a nyifogást, a bömbölést soha nem képzelhetem énekszónak; a tutolás, nyekegés, kurumpolás, öblögetés, orditás, nyöszörgés, hahota, sziszegés, kongás , csettenés fülemet szaggatják , és ugyanezért mindezen hangokat rútnak mondja ép eszem. Szinte így vagyok a látással. Nem pápaszemen, sem ollyan ágyucsőféle kitolós üvegből nem néztem soha, hála isten , meg is látom a nyulat fektiben , és akár szürkülettel tűbe öltöm a legvékonyabb selyemszálat. Szememet hát nem hizlalja az a bakugrás, vagy szöcskeszökés, ha még olly ikrás lábú lányasszony tenné is azt. Mi az én szememben idomtalan : rútnak marad az, bár mint szépítsék szóval. Minek veleje nincs , a cifra szó sem ad annak azt. — így gondolkozom én. Továbbá, mint mondom öcsém, megmaradtam tősgyökeres magyarnak, magyar szemen nézek mindent, magyar füllel hallgatom a hangot, és magyarul tálalom ki mindazt, mi szívemet nyomja, és mi fejemben megfordul. Nem tehetek róla, ha sok , annyira elfajzott, hogy azt se tudja már, mi magyar, mi nem ? — Én igen is érzem, többen már hítéből sem ismerik a magyarságot ; legalább arra mutat az, hogy sokan tüszkölnek, ha végig futnak soraimon. Márpedig kedvökért német Hanzwurst nem leszek , dévaskodásaimban is magyar maradok. Vesszenek magukra, ha meg nem emészthetik, miért vonták el szájuk izét a sok idegen nyalakodásban. Azt hiszik ezen jó urak, hogy én nem is tudnék szólni nyelvükön. Annyiból nem, hogy magyar szavakkal németül fejezzem ki gondolataimat, mert hisz ehhez iskolai elkorcsulás szükséges; de más részben, biz nem olly iszonyú nehéz dolog néhány cifra szót összefűzni, hogy azokon kérődzhessenek a korpás fejűek. Ha épen eretetnének, példákra utalhatnék, s nem köszönnék meg. Az ollyan dicsőséget senki fiának nem irigylem. És most öcsém úgy beszélek, mintha előttem állana egy egész sereg ollyan írástudó. Lássák az urak, sokszor nem tudnak hova lenni csudálkoztukban, — vettem észre nem egyszer — ha a kakasülő népsége a földszints páholyok véleményében nem osztozott. Éretlen ostobának kiálták azt a magasban ülő hadat. Éretlen lehet, s tán az is, ez igaz, de koránsem olly ostoba, mint a földszintiek gondolják. Sőt azt mondom, nem azért, mert magam is oda tartozom, de mert valósággal úgy van, hogy ez a népség a legmagyarabb a színház látogatói közöl. Istentől nyert józan esze sokszor helyesebben ítél, mint azoké, kik ott alant azon képzetemben lebzselnek, hogy megtalálták már a bölcsek kövét. E nép, lehet, legtöbbször csak ösztönét követi, romlatlan szívére hallgat, és a szerint jelenti ki tetszését a látottak és hallottak fölött. Vagy kárhoztatják az urak azt az ösztönszerű kitörést ? de hát mi egyéb a nemzeti érzelem, ha nem ösztönszerűség ? Hisz az a-