Hölgyfutár, 1851. július-december (2. évfolyam, 149-299. szám)

1851-11-26 / 272. szám

Megjelenik, ünnep-­­ va­­sárnapot kivévén , min­dennap délután ,divat­­k­é­p­e­k- s egyéb műmel­­lékletekkel. Szerkesztőségi s­z­á­ll­á­s: hatvani utcai Hor­váth ház,második udvar,má­sodik emelet, hová a kéz­iratok utasítandók. Kiadó hivatal: or­szágút , Kunewalder ház , földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. HÖLGYFUTÁR. Előfizetési díj: Postán: Egész évre 16 fr. fél évre 8 fr. 30 fr. , évne­gyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhozkül­­déssel : egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr., egy hónapra 1 fr. 3 0 kr. E g­y e­s­ s­z­á­m ára egy ezüst garas. Hirdetések soronként egy ezüst krajcárért fogad­tatnak el és gyorsan közül­tetnek. Budapest, 2-ik év 2-dik fele.812 Szerda, nov. 26. 1851. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet, és divat köréből. Tulajdonos szerkesztő Nagy Ignác. Jártam már én itt. (F. A. barátomnak.) Jártam már én itt. Ültem e tetőkön, Hallgattam a fák titkos sóhaját, Csókolta ajkam zengő lég fugalma, Mellyben felém madarak dala szállt. Ragyogott a gyöngy a szirtek ruháján: Harmattól alig láttam a mohot, S érezni látszott még a szikla is , hogy A táj fölött szép hajnal mosolyog. Jártam már én itt. E gazdag mezőség Minden virágát, füvét ismerem. S enyelgtek e pataknak morajában Szép ismeretlen tündérek velem. Fekvém e zöldselymü gyöp illatában Rám hajtván a fűz lombjának fejét, S nem vettem észre, hogy a bérc ormáról A nap már hinti fényét szerteszét. Jártam már én itt. Az est hajnalában E kis falu egy rózsáskert vala . . . A hazatérő nyájak bégetése közel h­allatszék már a faluba. Kurjant a csordás s pattog ostorával . . . A fejőlány ajtót nyit szaporán , S fut a szomszédból haza a fris tejhez Kenyeret kérni — kis fiú s leány. Jártam már én itt, vándor fecske lévén, Melly mindig a szebb tájat keresi . . . S csak most tudom, csak most érzem , mi e táj ! Most tárulnak föl csak szépségei! Ah a bérc és völgy, hajnal és a napfény Egész világon itt leggyönyörűbb ! Ennyi bűbájt elszórni egy vidéken Az istennek nagy munkába került. Jártam már én itt.. . s mégis csak most értem, Most értem csak a fáknak sóhaját, Ereimben szól a patak morajja, Édes sóhajtás száll a jégen át. A nap szivemben . ... hold ragyog az égen . . A csillagok reszketnek boldogan . . . Az tudja csak, mi szép — kinek keblében A szerelem szép istensége van ! Z­a­­­á­r. Az utolsó Ilfiu. (Történeti beszél­y.) (Folytatás.) I. A hit tanácsnok. Kornis fürkészve néze Iffiu arcára, az­tán ajkaira pokoli mosoly ült. — Ugye ? — szólt fölállva. S nem a­­karnál fejedelem lenni? — csak a korona és halálfő között engedek választást! Árul­­kodásod hasztalan, beszédemet senki sem hallá, szavaid hatását bevágtam a fejede­lem előtt, s tudnod kell, hogy én a fejede­lem leghűbb tanácsnoka vagyok! Isten ve­led! — Kornis eltávozot, s az ajtót vonta be maga után. Iffiu János magára maradt. Lelke előtt ellebbent a szép Marika képe , a se­­tétkék öltönyben, setét haj, s ragyogó sze­mekkel , látá a keleti gyöngysort halánté­kain , s a karmazsin szattyánokat piciny lábain. Feltűnt előtte kelet heve és lángo­ló szerelme ! De e képet elmosó ama szőke angyal képe, ki pár perccel előbb boszuló kezét tártá fel! — Félre szerelem, kiáltó, félre ti áb­ránd képei a boldogságnak! előttem sirok , koporsók alakjai lebegnek és vér! — II. A fejedelem mulat. Ifjú a fejedelem szobái felé sietett. Először életében állták el előtte a kü­szöböt. Az egyik apród Pálosi Feri tiszte­lettel lépett elébe. — Bocsánat uram ! — szólt — a nagy­ságos fejedelem ma senkit sem fogad el. — De engem csak elfogad — szólt meglepetve Iffiu — ön feledni látszik, hogy én a fejedelem öcscse vagyok. — Kötelességem kényszerit kimon­dani — szólt Pálosi — hogy ma nagyságod előtt is zárvák a fejdelmi ajtók. Iffiu boszosan tért lakába vissza. Ér­zelmeit fris levegő által csilapítandó, abla­kait nyitó föl. Alanta Maros habzó hullámain látszott a holdfény, s fenn Marosujvár felé köd szál­lott a völgykebelre. Jobbra Szászsebes és Alvinc között a fejdelmi vadas­kert fái sö­­tétzöld szőnyegként terültek el, mellynek árnyszineit gyönyörűen adá meg a hold áb­rándvilága. A torony melly mellett a nagy Hunyadi hamvai feküsznek, komolyan nyúlt föl, s a goth cifrázatok, mellyek a holdfény­ben kettős alakot mutattak, méltóságossá tevék azt. E gyönyörű képhez illő hang volt a fejedelmi hárfa zengése, melly égi hymnusként a felhők mögül jöttnek tetszék. Iffiának sötét jövendő sejtelme nyomá­n lelkét, s most, midőn a természet nagysze­rűségeit bámuló, midőn képzelete percekig olly boldog képeken ringató­tt, most leb­­bent föl előtte a jövendő sötét kárpitja, melly alól a szent férfin halvány képe, ha­zája pusztulása, reményeinek, szerelmének romjai tűntek föl. De épen e perc mégis erősité benne a hitet, hogy ő ifjú kebellel elébe álland­ó fergeteg rohamának, s a ha­zaszeretet erejével átvágandja a sötét csel­­szövény hálóbogait. Másnap korán sietett a fejedelemhez. A nagy templom segrestyéjébe utalók. Báthori András, Boldizsár bátyja ko­porsóján működött. Egyszerű szerzetesi ru­ha volt rajta, s fenn egy állványon állott, mellyet egészen fekete selyem bobita. Ke­zében kisded fa kalapács volt, mellyel e­­gyenként verélté az ezüst fejű szegeket bá­tyja koporsójának fedelébe. A mint lífiát észrevevő leszállóit s megölelte őt. —­­Üdvözlégy kedves öcsém! — szólt. Akartuk, hogy mielőtt találkozunk veled kialudd haragodat. Én nem szeretem a szenvedélyek vad kitöréseit. Úgy látszik kedves öcsém te Boldizsárhoz kezdesz ha­sonlítani. Igaz — külsőd is ollyan: a hosz­­szu sötét haj, hajlott orr, tüzes fekete szem. Istenem ! csak hibáit is ne örökölted volna. Hogy ezt itt, épen ravatalánál kell mon­danom ! — Kedves bátyám ■— szólt fájdalma­san Iffiu — jól tudom ki gyújtó a gyanú e szövétnekét ellenem kebledben. Ugyanaz , ki atyánk és Boldizsár bátyánkat vivé vér­padra, ugyanaz, ki választásodnak Megyé­sén ellent monda, s ki téged is sírba viszen, ha neki hinni fogsz. — Ismét ez indulat hangja — szólt fájdalmas mosolylyal a fejedelem. Igen, Kornis Gáspár, ki nekünk mind kassai kö­vetségében, mind máshol nagy hasznunkra volt, Kornis Gáspár, leghűbb tanácsnokunk, kire te — hogy igazat szóljak — azért ha­ragszol, mert leánya kezét tőled, a mi óha­junkra megtagadó, s mert nem tű­ré később, hogy leányával kalandokat űzz, s az ajtóval együtt menj be házába. De hát miért nem volt elég bizalmad hozzám, miért nem mondtad meg, hogy Jeremiás Mogil leá­nyához nincs hajlandóságod ? Azonban — folytató később — szent borzalommal te­kintve körül — e hely nem illy tárgyak említésére van szentelve. Tekintsd kedves bátyánk ravatalát, nemde szép lesz ? kérdé, visszaesve szokott, csaknem gyermeki nyá­jasságába.

Next