Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)

1852-02-23 / 43. szám

Eleonora kisasszony mindamellett is igen szomorú volt, s kisírt szemeivel a le­velet betű­zgeté. — Magam vagyok, tűnő­dök magában, szerencsétlenségemnek oka, ha a pénzt otthon nem felejtem, akkor nem hagy el. Ő arról nem tehet, hogy művésze­téből el nem tarthat. De mégis bűnös, ő nem írja­­, hogy nejét követi? Aztán mintha nem hinne tulajdon szemeinek kérdé: — Palikám úgy ő azt írja, hogy ne­jét követi ? — Hát édesem az csak úgy lesz, mon­da Pál ő nagysága a kérdésen túlterjesz­kedve, hogy Sidoniát azért adta ki húgá­nak, hogy valakit megcsalhasson. — Aztán lehetséges ő az, hogy illyen rosz ember legyen ? kérdé Eleonora kisasz­­szony eliszonyodva. Hátha ő ezt csak azért mondja mert elakarja vélem hitetni, hogy ő engemet mindenkép megakart csalni, s hogy azon kis tévedésre, melly az ő csaló­dását vonta maga után, ne adjak sokat. — Ez elmésen van kigondolva édes Eleonórám —de a dolog másképen áll: mert a becsületes ember,minden körülmény között becsületesen cselekszik. Pál ő nagysága ezen szavaira mély csend állott be. Mindenik tulajdon gondo­latainak engedé át magát. Eleonóra kis­asszony csalódásáról elmélkedett, ő nagy­sága pedig az el nem veszett három ezer forintnak örvendezett, mert ember volt, s úgy látta, hogy még ezen összeg is meg­menthető kedves kis Gyulája számára. IX. Hazajövetel. Simon urfi lehangolt kedélylyel ment haza szobájába, az általa rendezett mulat­ságból. A kályha mellé ült és gondolkodott, először Jancsi szemtelensége fölött, ki vé­le ollyan durva tréfát mert űzni, és egy státusférfiúhoz illő merészséggel határozta el magában, hogy ígéretét, miszerint azt, ha nagy úr lesz, inasának fogadja, nem tartja meg. E roppant előre jól kifőzött bo­­szú mosolyt idézett ajkaira, mit annak el­gondolása, hogy Jancsi majd mennyire szerencsétlennek fogja érezni magát, csak nevelt. Aztán Eleonora kisasszonyról gon­dolkodott. Annak szenvedő, a betegség miatt elhalaványult arca tűnt fel előtte. Fülelt ha nem hallhatja­­ le annak sóhaját, fájdalmas nyögését. De mély csend volt a házban. Semmi sóhaj , semmi fájdalmas nyögés nem zavará az éjnek egyforma csen­dességét, kivéve azt, hogy a metsző éjsza­ki szél néha az ablakok résein át egyet befüttyentett s a kéményben iszonyúan sü­völtött. Végre lefeküdt. Álmában is e gon­dolatok zavarók. Hol bal, hol jobb felére fordult, de a mély nyugott álom kerülni látszott őt. (Folyt. köv.) Vidéki élet. Vác, febr. 20. Városunk fiatalsága azon alaptalan , s főleg néhány igen igen szerelmes idegzetű hölgyecske által felál­lított vádat — miszerint fiatalaink a szép­nem, s általában minden társaskör iránt el­lenséges közönnyel viseltetik, — fényesen megcáfolta azon társas táncvigalmakkal, mellyeket a városi és vidéki hölgyek vég­­hetetlen örömére részvény útján rendezett, s folyó hó 19-én és 10-kén közmegelége­désre meg is tartott. E táncvigalmak fénypontját képezik farsangunknak. A roppant számmal megje­lent vendégkoszorú a részvényes társulat iránti tisztelő érdekét,­­ a terem díszítmé­nye, s a táncrend választékossága pedig a rendezők finom tapintatát, míg a lelkes ze­ne Radics Miskának zenészi ügyességét ta­­nusstá. Maga a vigalom, fesztelen, élénk, és átmelegült érzéssel folyt világos kivi­­radtig, s igy biztosan lehet reményleni,­­ hogy annak édes emlékét élénken fogják hordani szivökben, mint hordották há­tukon azon hófehérbe öltözött nők, kik e­­setlegesen a vörösre festett falakhoz tá­maszkodtak. Ez alkalommal egy pár hölgyecské­­nek fülébe súgom azt, mit a tudákos Orso­lya mámi — dacára négy szemének — ész­re nem vett, s igy lánykáinak valóságos má­­miás modorban előadott intéseiből nagy bölcsen kifeledett, hogy tánc közben ne á­­rulják el olly fölösleg azon ingerlő kést, mit táncosaik karjai közt élveznek; ezen érzékiséget lehelő túlodaolvadás megsérti azon kellemet, mellynek nymbuszként kö­rül kell sugároznia a táncosnő minden ide­gét. . . Nem akarok doctrinak­ szerepet ját­­szani, de úgy hiszem, hogy hölgyön a ke­délyesség az, mi zománc a gyümölcsön, har­mat a virágon, napsugár a természeten, — de e szerény figyelmeztetés elkésett, nem­de szépek ? !­s nyakunkon a hamvazó szer­da bűnbánó arcával, és áhitatos fohászko­dásaival. Hogy ki volt e táncvigalmak király­néja, azt kijelölni igen veszedelmes volna, — azért az egész báli hölgyvilág megnyug­tatására kijelentem, hogy mindegyik király­né volt — saját tükre, és imádói előtt. — Hogy e tekintetben a vidékiek, különösen azok a nógrádmegyei rózsapiros és liliom­fehér szépségek sem maradtak utófény nél­kül , mutatja a szerelmi melancholia, melly sok szemből az álmát számüzé. Az érintett két farsangi boldogságon kívül még három lámpabálunk is volt, mel­ly­eknek elsejére nem tudom miféle haute­­volei etiquette-ből alig jelent meg valaki. Hiába­ ezt nálunk a bon­ton már igy ki­­vánja. . . A más kettő már jobban megfelelt a célnak, — mellynek mi saját lábainkon já­ró emberkék inkább örvendünk, mint a far­sang minden táncvigalmának együttvéve — tudniillik a lámpáknak. —Főutcánk ugyan már évek óta világítatik, de csak holdfo­­gyatkozá­s e szerint nem lehet csodálni, ha e takarékos világítás nem volt képes váro­si hatóságunk szemeibe behatni, hogy lás­­­­sák azt, mit a déli napfény mellett sem a- a­kart meglátni — a kegyetlen sarat. A lám­pák ugyan ezentúl meg fognak óvni ben­nünket attól, hogy a házak kiálló vasrácso­­latában ne zúzzuk szét koponyáinkat, de nem attól, hogy térdig sárosak ne legyünk. — Emlékezetem pislogó mécse mellett u­­gyan ismerek egy városi rendeletet, melly szigorún meghagyja Vác minden polgárá­nak, hogy háza előtt a sarat rakásra lapá­­toltassa, melly azután a város költségén fogna kihordatni; de besz e rendelet dátu­ma már meglehetősen régi; azután váciak vagyunk mi testestől, lelkestől, nem szere­tünk mi saját házunk előtt söpreni. . . Kiutasított színészeink Tóth János i­­gazgatósága alatt a közel Penc faluban mu­lattatják a tekintetes compossessoratust, a­kik a nagyszámú társaságot áldozatkész ke­zekkel istápolják mindaddig, míg a kiürü­lendő városi táncteremek Thalia istenasz­­szony templomaivá átalakíthatók lesznek. De a társaság is hálásan méltányolja a vén­ 171­ ségszeretetet, a­mennyiben minden előa­­dott darabot kétszer hallatják betűről be­tűre a színházi publicummal, először a sú­gótól — jól, azután a színésztől — roszul. Végül szabadjon felébreszteni szép olvasónőim keblében azon édes reményt, miszerint városunk lelkes ifjusága azon ne­­mes érzést, melly a szépnem iránti hódola­ta kifejezésében olly melegen összeolvadt; egyesülni fog olly ügyekben is, mellyekben a közjó, szépmüvészet és irodalom minden nemesen dobogó kebeltől áldozatot és pár­tolást igényel. Radi, Hirh­arang. Mutsenbacher Ferenc nésza­­bó (váci utca, 12. sz.a. 2-ik emeleten) még e hét folytán közlend ismét igen díszes eredeti divatképet lapu­nk mellett, és jövő hónap­tól kezdve rendesen havonként két ere­deti divatképpel fogunk útmutatása sze­rint szolgálni nyájas olvasónőinknek, azon biztos remény mellett, hogy e törekvésünk valamint a derék fiatal mester buzgalma nem fognak illő méltánylat nélkül maradni. H­á­t tulaj­donosaink egyike, ki­nek évenként mintegy hatvanezer forint jövedelme van, most gyertyaszentelőkor egy uj házmestert fogadván, annak többi közt kötelességéül szabná, hogy számára mindennap szakítson a falról magyar és né­met színházcédulát, mert ő nagyon szereti azokat olvasni. Lám, mégis csak vannak az irodalomnak és művészetnek pártfogói. Budán tegnap harminc táncvigal­mat tartottak, mellyek legalább is három­száz cipőnek okoztak halált. A tyúkszem orvosok panasz­kodnak, hogy semmi keresetük nincs most. Furcsa, hogy farsangban, a táncvigalmak időszakában, egy hölgynek sem fáj tyúk­szeme. A császárfürdőben Szekré­ny­essy József úr most Tivolit, vagy­is a közönség felé nyílt teremet építet, hol m­in­denféle mulatságok fognak tartatni, a be­tegek fölvidítására; a néző­hely úgy lesz rendezve a fák alatt, hogy a nézők előtt asztalkák fognak állani, hol aztán minden­ki kényelmesen elégítheti ki a gyomor vá­gyait is a szellemi élvezet közben. Remél­jük, hogy a derék vállalkozó néha magyar népdalokkal is fogja mulattatni közönségét. Marastoni festész akadémiájába e napokban ismét tíz szegény fiú vétetett föl díj nélkül. Igen örvendünk, hogy e hasz­nos intézet illy jól kezd gyarapulni. A lovag művészek tegnap két mutatványt adtak, s mindig nagyszámú né­zők előtt, pedig bizony beérhetné vele , ki egyszer látta. A perzsa karóm­ászók is két­szer működtek tegnap utoljára a lovagkör­ben, s egy érdemes polgártársunk ma reg­gel így szól a előadásaikról mély sóhajjal: ,Én mindig megnéztem őket,mert meg vol­tam győződve, hogy előbb utóbb mindene­setre kitörik nyakukat. De bizony hiában dobtam ki pénzemet!‘ Trattner Károlyi uriutcai szép házában, hir szerint, kávéházat fognak nyit­ni. Ez igen hasznos gondolat, még azon tu­dósokra nézve is, kik némelly hosszú ér­tekezés végig hallgatása után kissé elgyön­gülnek, s egy pohár fekete kávéval ismét fölidülhetnek. A nőegylet mai táncvigalmára

Next