Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-03-26 / 70. szám
A férjtől megfosztott nő hazatért,mázsányi bánatott vivén magával, othon télen a guzsaly mellett emlékezve férjéről gyakran dalolta: Szegény huszár! mikor indult Prágába, Utoljára szoritott tán karjába. Én istenem, mit csináljak, búsulok, Te utánad édes rózsám meghalok. Ill. A hazatért. Az idő haladt. Évek repültek el egymásután, gyermekekből férfiak, férfiakból őszfürtöi öregek levének, tiz év futott le az idő vaskerekén, sok örömöt s még több bánatot, nyomort hozott a tiz év. Történetünk 1850-ik év tavaszán játszik. Bányai Ferenc, a katonaságnál is derék legény volt, józan, mértékletes magaviselete, a harcban eleven bátor elszántsága által sok érdemeket vivott ki magának, érdemjellel, és káplári rangol jutalmaztatott. Eltelvén a katonai szolgálat ide, a General-Comandónál elbocsáttatásért esdett, mit mégis nyert, s nagy örömmel tért haza, érett férfiú korában,tapasztalatdúsan, nem kis összeg pénzzel — szeretett volna repülni kedves honja felé, égett a vágytól látni nejét, kit olly korán elhagyott, ki neki midene volt. Megérkezvén a falu alá, honnan ez előtt 10 évvel szálliták el katonának, leborult a földre, megcsókolta a port s könyvezgett szempilláin,hogy ismét láthatá szülötte földét, mit sohasem remélt. Az öröm könyei voltak azok. Mint katona a falu házát kérése föl s bezörgetett ajtaján. — Jó estét kivánok biró uramnak, szólt a huszár. — Fogadj isten katona uramnak is. — Mint ruhám is mutatja fejlábos katona vagyok a huszár regementből, éjszakára szállást kérnék. — Tüstént édes katona uram, de — mi a tatár — mit látok ?énye ne hova való — mint ha ismerős volna ?— gyanítok valamit, töredezé a biró. — Ez bizonnyal ismer, gondolá a huszár — hát mit gyanit, csak nem azt gyanítja hogy Bányai Ferenc áll előtte. — De épen azt gyanitom enye kurta fia, de megnőtt, de megszépült nő. — — Isza — biró uram, a tizenharmadik iskola kiformálja az embert. — Mégsem mertem volna ráfogni. — Hát hogy vannak idehaza, az én nőm nem ment még férjhez ? — Nem bizony, állitá a biró. — Nem volt e hitben? — Nem bizony, áldott egy jó cseléd, az anyjával élősködnek. — Így jól van, illyennek hittem , illyennek óhajtottam őt. — Na ollyan is a. . . — Hanem egy kérésem volna biró uramhoz. Szívesen mindent ecsém uram! hát volna az ? — Csak a volna hogy rendeljen engem a feleségemhez mint idegen katonát qvartélyba, egy kis tréfát akarnék vele ütni. — Enye Csintalan , nem hiába hogy huszar, csak kileli a módját. Annyit előre mondok hogy megfognak ijedni, mert hadjáratban nem tartottak egy fia katonát is , ennélfogvást ijednek meg, de semmi — annál nagyobb lesz örömök hogy fiók megérkezett. — Köszönöm édes biró uram. — Nincs mit köszönni a felebaráti szeretet hozza magával — asszonyokhoz hogy lehetne katonát adni — hanem öcsém uram kivétel, és e szavak közben kipattant a terem ajtaján a szállásosztónak parancsait kiadandó. A huszár pedig nyugtalan léptekkel járkált a törvényház közepén, alig várta a percet hogy kedves nejénél lehessen. IV. Három halott. Egy jó fél óra múlva szállásán volt a huszár, s számítása nem csalta meg, az egészen megnőtt szakáll, a kukora bajusz s a tiz év egészen ismeretlenné tette őt. Ott állott neje előtt tiz év után, s nem győzte bámulni azon szemeket s ajkakat mellyek most százszorta szebbeknek tetszettek előtte, mint mikor elvette, nyájas, majd tréfás beszélgetésbe elegyedett vele, majd pajzán fogásaival alkalmat van kitapogatni neje jó, s rész oldalát, majd szabadabb tér nyilván előtte szerelmet ostromlott a csintalan huszár mézes szavaival. De hasztalan a menyecske minden célzásait szégyenlettel utasitotta vissza, mondván: — Katona uram tiz év óta özvegységemben szerencsém volt keblem legszentebb tulajdonát becsületemet szeplőtlenül megőrizni, ezután is igyekszem azt megtartani, — az én férjem is idegen földön katona, istenem sohasem bocsátaná meg bűnömet ha fogadásomat megszegném, csak ő bírja szivemet örökre. E nyilatkozatra majd kibujt bőréből a katona, szerette volna keblére ölelni s kimondani hogy ő az kinek szivét örökre leköté, de nem tudott szólani az örömnek miatta —felállott s a kucikban ülő öreg nőhöz menve igy szólott. — Öreg anyám! én álmos vagyok, itt egy zacskó, tegye jó helyre, gondja alá bizom — átaludván ágyba vetette magát. Az út fáradalmai miatt elcsigázott testét, a jóltevő álom karai hamar elringaták. Mély álomba merült. Az öreg nő a zacskót átvevén méregető annak tartalmát, s iszonyú gondolatok kapák meg — a kemence zugába vonult sötét terveivel a zacskó tartalmát kötényébe önté. Aranyak, s tallérok halmaza vakító fényben csillámlottak pénz szomjas szemébe, lábujhegyen, feldúlt vonásokkal lépett leányához. — Jer leányom! szólt reszketve, nézd, nézd, milly temérdek kincs —jer csak félre — valamit gondoltam — ugye éjszaka van , az után senki sem jár — egy szúrás — örökre elnémitná őt —ugyé okos gondolat leányom? — Mit gondolsz anyám, szólt a megrémült nő, mikor szülemlett meg e fekete gondolat agyadban. — Ej, ej, ne bölcselkedjél—jár itt az idő. — — Az nem lehet — gondolj fiadra ki épen katona, s mint ez gyakran lehet illy kísértetekben,oh anyám kérlek tégy le ezen eszméről — de ugye csak tréfáltál velem. — Persze — hebegő a lázas nő — hogy is ne tréfáltam volna, a kemence zugába sompolyga , a zacskót a ládába rejtvén ágyba vetette magát, s kevés idő múlva úgy tetszett mintha mély álomba merült volna. A menyecske is,sok lelki tusa után erőt vevén rajta végre az álom—elszenderedett. -s:- * -V. Csend volt a szobában a pókok kelepelesét kivéve legkisebb nesz nem volt hallható, minden lény nyugodott, egyedül az öreg nő szemére nem jött álom. A kincsnek szerelme hóhérozó kebelét. Tizenkettőt zúgtak a torony érc nyelvei,rémes kopogása irtózatosan hatott a beteg nő idegzetére, hirtelen felugrott, kezeibe valamit görcsösen szorítva az idegen ágya felé lépdelt, füleivel figyelmesen körül halgatódzék oda érve, nagy figyelemmel vizsgálván az aluvót. Ébredj ! ébredj ! szerencsétlen szüled kezéig élted fonalát elmetszendő, — de ő aludt, örök álmát aludta; óh ha tudná hogy szülöttének viszi elő szerét,kiesnék kezéből s csókjaival ébresztené az örök életre — igy a pénz szerelme ostromolván örült rohammal rohan s a kezében lévő beretvával nyakát elmetszé. — Meg van — fuldokolt a nő s tántorgó léptei a tornácba vezeték. Az áldozat vérében feküdt végsőt hörögve. A hörgésre felrettent nő, sejteni kezdi az iszonyú valót, kétségbe esve rohant anyja után. — Megölted őt anyám! te kegyetlen ! gyilkosa valál. — Csitt szerencsétlen — szólt a gyilkos nő száját bedugva rivalkodó lányának — ki akarod kiáltani anyád gonosz tettét. — Jaj ! nekem,szent isten tehát való! megtörtént! ? — Meg, igen, meg történt. — Megtörtént, meg történt, de annak nem szabad lett volna megtörténni, jaj neked, az ártatlan vére boszuért kiált — töredező kulcsolt kezekkel járva fel s alá a fiatal nő. — Jer leányom takard el gonosztevő anyád undok tettét, jer parancsolom kövess, rejtsük el a testet, — megragadván kezét vonszolta magával. A gyilkos nő leánya segélyével a holttestet a pincébe hurcolák, s mint lehetett elrejtették. A fiatal nő nem tartóztathatta sűrűen omló könyeit, szánta a katonát, férjét szánta benne, a lábára dőlve erősen zokogott. Megviradván a bírónak első gondja volt Bányaiékat fölkeresni. — Jó reggelt húgom asszony, hát hol a huszár ? A gyilkosnő megborzadt. — Mi féle huszár! - - szólt nyugalmat tettetve. __A kit az estre szállásra adtam. __Nem láttam én egy lelket sem. — Nem ő? — szeme szája elállott a bírónak e nyilatkozatra — hát hova mehetett én ide adtam, ejnye húgom már csak megmondom, de meg ne ijedjenek az örömnek miatta, az a katona kit az este ide rendeltem nem más, mint a kelmetek fiók Bányai Ferenc. — Hah! ö az — egy éles sikoltás, s az ifjú nő holtan rogyott a hideg földre. A szive megrepedt. ■» ^ A gyilkosnő mindent megvallott, megmutatá a holttestet a pincében , maga 279