Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)

1852-04-20 / 90. szám

tól kezdve egész a Rundschaftsblattig, töké­letesen meg vagyok győződve arról, hogy ezen ember az életforrás felfedezése nélkül is Mathuzalem korú leendő, ha életerejét olly kiszárító dolgoktól megkíméli, igen­­ ezredéves lehetett volna azon ember újság olvasás nélkül, ki minden lapok mindenna­pi végig­olvasása után is ötven esztendős koráig meg nem őszült. M. Kövesdről Miskolcra visz az or­szágút, vagyis inkább az országúton a lo­vak. Száraz időben páratlanul jó szokott lenni ezen országút, midőn én utaztam arra, alig lehetett a sártól mozogni, hanem ez igen természetes, a­hol én megjelenek, ott a legroszabb esetnek, szerencsétlenség­nek kell történni. Vattán létemkor is leg­jobb barátom háza leégett, midőn ab... főbíró lovam­ N. .. re mentem, 200 pengős csődöre lábát törte, N. ra érkezvén pedig — egy kedves régi pajtásom megházasodott. A­hol én vagyok, velem jár a szerencsét­lenség, pusztulás, és ezekhez sok esetben hasonlító házasság. Végre elváltam a romemlékektől, a vaarhakereskedőtől, s az örökké evő lengyel lelki­pásztortól. Szeretném tudni, mennyit evett meg az utóbbi Varsóig. A miskolci tér és országairól jobbra kanyarodtam Vatta helységébe , soha ennél szebb tájon fekvő helységet nem láttam. Egyfelől a Tiszáig nyúló beláthatlan róna, másfelől a Mátrák hosszú sötétkék hegy­lánca, maga az öreg Mátra úgy néz ki, mint egy fekete koporsó, mintha bele len­ne temetve minden, minden, mi e gyönyö­rű vidék szépségének árthatna. Vattán első földbirtokos Fáy Antal, a magyar da­lok Lisztje. . . . Édes Tóni bácsi­ nemzetiségünk ér­dekében, a magán felszólítások sikeretlen­ elhangzása után, publice szólok önhöz . Önnek adott a providentia egy pár ollyan kezet, melly kizárólag lenne képes a kül­földdel, s általában a zenevilágban párat­lan magyar dalainkat megismertetni m­i­n­­den oldalról; vannak esetek, midőn a szerénység bűn, Tóni bácsi világa nem Vatta f­eltáncolhatnak a vattai notabilitá­­sok, Ferkó, meg Pesta cigány egy pengős csárdásai mellett is, ön csárdásait és sziv­­rázó lassú magyarjait az egész világnak kell hallani, bámulni, élvezni! — Tóni bá­tyámnak, ha nem akar vétkezni, föl kell lépni, hadd potyogjon le az ások zongora­virtuóz az ugorkafáról, mint a verebek az akác lombokról, midőn én önnek szák­is kertjében közidök Hintáztam. Szóval, sem­mi kifogás, Tóni bácsi világa nem Vatta, újra mondom, mindazon tekintélyek nevé­ben, kik önt legközelebb Pesten bámulták. Vattán lakik egyik, különösen a nők által kedvelt fiatal költőnk is, kiről némelly kritikusok azt mondják, hogy nincs benne költészet; — ezen némelly kritikusok ma­gok írni és tenni nem bírván, mást sem en­gednek. Hasonlítanak — mint az öreg Sze­mere Pál mondá — a hárem­ őrökhöz. Vattáról Miskolcig a leggyönyörűbb tájképek, erdős halmok, hegyi patakocskák csörgése és madárdal mellett lehet utazni; különösen van ezen vidéknek egy pontja, honnét a Tiszát, a tokaji hegyet, s tiszta időben a Kárpátokat is beláthatni. — én ezen a ponton szeretném életemet eltölte­­ni, egy kedves kis feleség, később pedig többek társaságában. Kedves kis feleség nélkül nem sokáig időztem a szép ponton, hanem mentem Miskolcra. Az önzéstelen, tiszta magyar barátsá­ 359 got ősi fényében Borsodban, s különösen Miskolcon is láttam ; aranykedvű­ becsüle­tes nép ez ! áldja meg őket az isten ! Bun­kó zenetársaságát is hallottam ez alkalom­mal, ki is egyenruhás barna fiúival köruta­­kat szokott tenni Heves és Borsod me­gyékben ; bandája jó ugyan , de a vidéki levelezők minden feldicsérgetése mellett sem mérkőzhetik a pesti népzenészekkel; alig van hazánkban hely, város, melly lel­kesebben karolná fel nemzeti irodalmunk ügyét, mint Miskolc. Miskolcon minden író nevét ismerik, legyen bár az Spetykó Gás­pár, B. . . . Miskolchoz hasonló nagy vá­rosban egy miveit (­ a társaséletben sze­replő fiatal ember lévén nálam látogatást, midőn szobámban lévő első költőnknek A­­ranynak arcképén a legnagyobb kegyelet­tel merengtem, azt kérdezé, ki ezen Arany János?! mit szólhattam volna, azt felelem: gépész! de olly hangon, hogy többé so­ha sem kérdezett. Különösen Soltész Judit lelkes honleány fáradhatlan iro­dalmunk terjesztése körül, a nyilvános el­ismerésen kívül buzgalmának érzete legyen jutalma! További utazásom leírását nem foly­tatom, igen szomorú lenne; leverőleg ha­tott kedélyemre egy Miskolcon hallott gyászhir, t. i. hogy kedves költőnk Pap­ Endre , olly korán elhunyt. Istenem ! hány poétát adtunk volna helyette, ha a halállal alkuba lehetne ereszkedni! de hiába! már i­lyen a sors, Kisfaludy Károly is meghalt legvirágzóbb élte korszakában, sok szeren­csétlen versfaragó pedig most is él! Manki. N­ a s s z a ii. (Arab rege). (Folytatás.) E közben új élet nyilt a két férfi fö­lött. — A jó öreg atya nyugodtan kezdi elbeszélgetni azon csapásokat, mellyeket a lefolyt harcokban szenvedett. Elmondá ne­je bánatát, szenvedéseit, s a vérig rázó nyomort, mellyben meg kelle neki halnia; elmondá saját életét, múltját, mellyben mint dahesztáni helytartó élt, s mellytől a mostani sah­ által sógorával folytatott harc­ban fosztatott meg. Elmondá Nadir katonái­nak fegyelmetlenségét, durva hideg modo­rát , s végre a tényt, hogy Hasszán szinte e csapások között veszett el. Az ifjú részvéttel hallgatá mindezen tragikumokat. Csodálta , hogy a kifáradt a­­pa végképen, össze nem törött ennyi csa­pások alatt. Ám mert fájó emlékek és seb­­jei a jelennek, rendszerint elveszik az élet érdekét. S ki vigasztalást nem talál — gondolá — többnyire elvész, mint a sziget, mellynek porhanyósak partjai. A lefolyt e­­semények véghangjai mindig zúgnak fölöt­te, s visszaviszik őt az emlékezet véres ha­zájába. ... de az öreg még élt; idő és tör­ténet némileg felejteték vele a bánatot, s az események folyamában lassanként enyhü­­­letet nyert, s innét van az , hogy az ember ki tudja heverni a legvéresebb keservek fájdalmait is. Hasszán most más pontra vive át az öreg figyelmét; elkezde ő is saját sorsáról beszélni; — elmondá nehéz fárasztó nap­jait, a kétségbeesésig sorvasztó állapotot, az elszigetelt magányt, a jó dervis gondos­kodó lelkét, — s az élet táblájára olly ké­pet feste le, mellynek feje fölé láthatlan kezek kötik a koszorút, s midőn isten int, akkor teszik reá. . . . Hasszán fölnyitá je­lenét; végbetűiben előtűntek az aranyos napok, — s a jó öreg nyugalmat nyere ennyi öröm miatt; végre még e képhez egy betű hiányzott, — sah­ Nadir neve, mellynek Hasszán szolgálatában élt, s a név után az öregnek arcára sötét felleg to­lált. . . . — Igen atyám, igen! — folytató Hasszán életvázlatát, — engem sad­ Nadir kiemelt sorsom jelentéktelenségéből, s al­kalmat nyújtott, hogy boldoggá legyek. Seristán kormányán nyertem meg hatal­mam térkövét; a föld úrrá tette Nadir sadi hatalmassá, s hogy valódilag boldoggá is legyek , — egy hiányzott még — megosz­tani a kéjt azokkal, kiknek keblükön látom meg a napot. . . . Szegény anyám, ő már a föld alatt, s igy neki élvet nem nyújthatok. . . . Hanem tejó atyám velem jösz, osztoz­ni fogsz sorsom minden drágaságiban, mert illő, hogy a jó Abdallah gyermeke há­lával tisztelje meg ősz atyjának végső nap­jait ! . . . — Fiam — válaszolt az öreg komoly hangokon — Nadir sah­ házamnak ősi el­lene, s ha tán Seristán kormányán látna en­­gemet, megjelenésem hihetőleg téged is le­buktatna onnét. — Nem úgy atyám ! Nadir sah­ ve­lem benső viszonyban él, s ha egész vilá­got elitélné is, te neked végettem megke­gyelmezne. Mert a sachot én tettem azzá, a­mi most. Mert ha nem vagyok, a sachnak rég sorladoznak hamvai. — Meglehet mindez, gyermekem. De Nadir sachot ngyakran el szokták ragadni szenvedélyei. Ő türelmetlen ember, s mi­dőn fölmelegülnek tikkadt ízei, elváltozik lelkében a világ. — Boszut boszura tesz, s vadságában patakban öntött vérnél, nem hatja meg a nyögés, mellyet a lélek utó­fájdalmai adnak, midőn szakadoz a test. . . Sadi Nadir kibonta egy világrészt nyugal­maiból, s mióta Delhi városát porrá zúzát­vá, háromszázé­s ezer indust le­gyilkoltatok, — nem hisznek neki. — Jobb szeretném, édes fiam, ha te is elhagynád e cifra kórházat, s visszatérnél az ősmagány tiszta rejtekébe. . . Tedd le ruhádat, fényes címedet, vágyaidból temess el egy parányi, s hagyd a bitorkodást arra, ki lelket érez magában kínzani saját nemzetét. . . Nadir­­nak oh roppant bűne van! Ne hidd, hogy kik őt gyűlölik, környezetében megnyug­vást nyerjenek.. . Tűrjük őket, miként Mó­zes népe Pharao jármait, de szeretetet és bi­zalmat nem hord irántok Persiának egy szolgája sem! Nadir saci sok vért kiontott, s kik hatalmának gépezetében tért foglal­­ván el, azokat szintolly hidegen nézzük majd, ha elvégre összeomlanak, mint a clas­­sikus szörnyet, ha a türelmet vesztett nép összeszaggatja ronda ízeit. . . Sadi Nadir ugyan most furcsa szerepet játszik. Házi ünnepein bort áldozik a népnek,­­ hogy imádtassék, de azért barázdáiban mégis vé­rig üldözi azt. Alamizsnát nyújt, hogy kér­kedjék, gyilkol, hogy ünnepet adjon. Szó­ban, mosolyban bőkezű, de kegyelme szűk, és uzsorás. . . . Nyilvános körben tolakodó és nagylelkű, magánérdekeknél önző és konok. — Mig véleményt hódit, sima és szerény, ha birja azt, pöffeszkedő s hideg. Szive álnok, esze az érdeké; eszköze szín­játék, célja hiú, maga gazember. Óvd fiam tőle magadat. . . . (Folytatása köv.) Szöllősy Benő.

Next