Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-01-16 / 12. szám
helyett, hogy a lánykát az egyéb haszontalan kisebb tanulmányoktól, — nem mondom végkép elfogva, csak azokra kevesb időt osztva, nagyobb részét tanóráinak, kizárólag annak foglalkozás, tanulmányozására buzditnák, s azt fejtegetnék, — rendesen kevés kivétellel azt válaszolják a szülök, mégpedig a sértett büszkeség emelt hangján : ,,Nem szándékom belőle komédiásnét, kóborló piktornét, vagy épen fantázia újságíró, vagy történettan-búvárt nevelni, hogy aztán jövőben férjét tulokoskodja, tudjon ő mindenből keveset, s legyen munkásnő, s jó gazdasszony.“ És valóban a lányka mindenből keveset tanul, s mit sem tud, — s a megtört művésznőből nő leend, de nem munkás, de nem jó gazdasszony, súlyos terhe leend gazdasága — s férjének, — mert házi foglalkozása közepett is , koronként fellángol benne szunnyadó művészetének magasztos vágya, mellynek kifolyása, hogy gazdaszszonyi egyszerű foglalkozását , mellyhez kötve van, utálva nézi le , s mint gyűlölt akadályát szellemi emelkedése s foglalkozásának, nem is felelhet meg annak kellőleg ; — s mig azt egy mindennapian egyszerű, naiv teremtés nálánál, mint elemében levő szakértő , ki abban keresi s feli minden érdemét, sokkal tökéletesben elvégzetté volna, — addig benne a haza egy művésznőt vesztett!!! Miért hagyatik helyben, sőt magasztaltatik, s feladatául tekintik a szép észtehetséggel biró férfiúnak, ha kötelességeinek azon részét, mit egy nálánál elmére gyengébb is elvégezhet, azon dij egy kis részletéért munkálni átadja , mit neki magasb műveltsége hoz, azon műveltség, melylyel ez után a hazának s közjónak használ? —■ S miért lehet azt joggal kárhoztatni egy nőnél, kinél illy esetek szinte merülhetnek föl ? ? ? Nőink szellemi haladásának lerontandó óriási — s mégis csak egyedül ferde szokásokon alapuló — akadályainak egy özönét gondolhatja még az olvasó ez általam nehány felhozottakhoz, mellynek zárja egyedül íróink, s ezek dörgőn átható figyelmeztetésük nyomán a szülök kezében van. És most ismételve kérdjük: szabad e tovább is nőiik tudományos művekbeni otthonosságának hiányát, természetök meg nem közelitésére tukmálni?? Kempelen Ríza. (Vége köv.) Ceylon gyöngyei. (Folytatás.) — A kapitány ezalatt szobáiban komorkodott. Mintha a jövendő könyvét olvasná, sötéten bánatosan nézett maga elébe, s ollykor hangosan kacagott, a ki látta volna, azt gondolná, hogy megörült. Eszébe villant az üldöző fatum keze, melly a szerelemben örömeit tépte szét, bánatos arccal tekintett a múltba vissza , melly mint egy futó homoktól eltakart sivatag,nem adott egy ingó bingó ágat,mellynek hűsében kifáradt képzelete csak egy percre is megpihenhetett volna. A kapitánynak feltűnt, hogy fia mindig Xenicével jár, hogy neki szerelmes regéket olvas, reggelenkint kijár az erdőre, vadvirágokat szed, s mire a lány felébred harmatos koszorúkat lel ablakában, miket az olly hévvel ápol, hévvel csókol, látta szemeiket örökösen egymáson függni, s örök mosolyukban a szerelem eltitkolhatatlan lángjait látta lobogni. Reszketett lelke, és sajnálta a pillanatot is , mellyben Xenicét megszabaditá, elkezdék rajongó kétségbeesett eszméi gyötreni, s illy lélekháborgásában elhatározá, hogy e leányt nőül veszi, habár ég és pokol ellene esküdnék is , ha az oltárhoz legyilkolt hullákon juthatna is, s ha a világ zavarni fogja örömeit eltávozik a sziget világ legdélibb legvadabb tájaira, ott fog egyedül élni a szerelemnek, ott fogja kacagni a sorsot, mellyen magát megboszulá. S minden gondolatait egy vad gúnyhahotával toldta meg. . . Csillagsugáros éjen harmatos bokor alatt ültek Edgár és Xenice. Kéz kézben, szív szivén, ajkaikon. Körültök egy ligetben egy éj madár dalolt, olly szépen, hogy az ifjak is ráfigyelének , a szellő virágillattal úszta át a légambra tengerét s hajfíirteikkel enyelgett, a hold mint egy varázs lámpa függött az ég közepén, s halványan villogó szivárványt szőtt a körülte úszó fellegek felé. Tündér szép éj volt. A leány édesen susogott, körül fonva habkarjait, az ifjú vállain , ollykor ollykor magához hajtva annak fejét, homlokára csókot nyomott. Az ifjú bágyadtan hajtá fejét a lány ölébe, félresimitá szétzilált fürtéit s benézett a leány szemébe. Nem beszéltek semmit, még is olly jól mulatták magokat. — Egy egy megtört sóhaj, mellyben a vágy remény kétség öszvehullámzó tüze ég, — egy egy susogó szó, melly a mint kel, elmosódik a némaságban, a feszült szív hangos dobbanásai, a hattyú keblek lágy rengése, semmi más zaj , semmi más nesz------meghallatszik a felettek elszálló fénybogárkák zajszele, éji szökcsérek döngicsélése , távol erdők vízesése, a csókolódzó lombok suhogása, miket a szellő lágyan összeverdes. Az ifju egy regét beszélt a hableányról , melly az esti csillagba jön szerelmes, mellynek fényét csak a tó habjain csókolható, mert a csillag messze, végetlen meszsze égett tőle , — az epedést, a sóvárgó vágyakat, a szerelem fájdalmait, a kétségbeesés alatt hervadó szivet olly híven olly szépen tudta lefesteni, hogy a leányka hangosan zokogott, s könyei az ifjú mosolygó arcára ömlenek. —• Ha mi is illy távol szakadnánk el egymástól, s még csak szemed sugárait sem láthatnám — sóhajtó Xenice gyötrelmesen halk hangon. — A csillag megszánta az epedő hableányt s lefutott a tóba, s azóta egymás keblén élnek ott alant, s minden szavak, minden csókjaik egy egy drága gyöngygyé válnak a tó virító fenekén. A leány lelke repesett örömében. . . A kéjlak csarnokából kihallatszott az órának hangos kongása. A leány halkan emelkedett fel, s búcsút intett. — Holnap reggel, holnap reggel olt az éj olly végtelen hosszú —— Én veled szoktam álmodni Edgar, mindig veled — A kígyózó gyalogúton a bokrok között eltűntek. E pillanatban megzörrent a liget, egy vad komor tekintetű férfi lépett elő, kezei öntudatlanul szokták meg az övében csillogó gyilkot, vad tekintetet vetett az égre s megkáromlá vele az istent. 46 A kapitány volt. — Jól hallottam e — ők szeretik egymást , — az isten átka üldöz — Nehéz léptekkel tántorgott el, úgy látszott nagyon szenved, arca mint a megfeszített kárhozat arcképe, az őrült rohamok olly kifejezést adtak annak, mibe megbotránkozik az ember, mit mégis szánni kell, mitől fél, reszket a szív, a szem mégis könyer miatta , mit aki egyszer lát, soha többé el nem felejt, mi a gyötrelem óráiban megjelenik a szenvedő előtt. Másnap reggel a kapitány Edgárhoz ment, az ifjú épen bokrétát kötött, tisztelettel hajlott meg apja előtt, ki egy hideg csókot nyomott homlokára. Mind a ketten olly halványak voltak, mind a ketten úgy féltek egymástól. — Fiam — szólt hozzá — légy kész, holnap Java szigetére kell utaznod, üzleteim megkívánják ottlétedet, teendőidről ügynököm által értesülsz, önérdekedben teszed ez utat, e mellett Javán sok látni való van, a hindu építészet remek romai, a Dieng óriás omladékai mind ollyanok, mik jóra való embert szerfölött érdekelnek, igyekezni fogok, hogy pár hó múlva visszajöhess Seilanba , melly neked úgy látszik igen megtetszett. A kapitány hideg komolysággal mondta el e szavakat, Edgar szótlan hallgatta, mint kit villám ütött meg, tudta jól az okot, mi miatt távoznia kell, de a vak szülei tisztelet lezárva tartó ajkait. — Értettem atyám — készen leszek. A kapitány eltávozott, az ifjú sóhajtva dúlt egy kerevetre. — Pár holnap múlva, pár holnap múlva — zokogá alig hallhatólag, azután elveheted tőlem az életet, pár hónap múlva olly puszta lehet előttem a világ, olly végetlen puszta. Lassan kint elcsöndesült, s kezdett gondolkozni: hát ha nem menne a hajóra, hanem elrejteznék a közeli erdőben s őrködnék Xenice felett, hát ha kijelentené, hogy nem mehet, mert szíve Xenicéhez van kötve, de érzi, hogy apa és fiú egymás ellenében csatamezőn nem viaskodhatok; annak puszta átkai megcsorbítják az ő kardját, ellankasztják karjait, legyőzik, porba tiporják, eltemetik. A szív minden dobogása azt kiáltó fülébe — ne menj , ne menj, ne hagyd itt a boldogságot, a virágot, mit neked teremtett az isten más fogja leszakítani, s elhervad mielőtt illatát élvezhetted volna. De az ész elveré a szív dobogását. Mit fog tenni a fiú az apa ellen ! Edgár megérte az ész szavát. Kisirt szemmel halvány képpel lépett be Xenice szobájába. A leány egy kereveten játszott egy pár kedvenc koronás galambbal, mik felé nagy bóbitásokkal köszöntgetének. A leány megijedt Edgár szomorú képétől , midőn ez melléje ült.— Mi bajod Edgár ? te halovány vagy! Sírtál? Mért nem felelsz? — Elszakítanak tőled, elszakítanak Xenice, apám szakít el tőled. — Nem nem, én hozzá megyek, leborulok előtte, és kérem az isten szerelmére. — Érts meg engem egyetlen angyalom , a sors parancsol és én távozom, őrizd meg emlékemet, szeress, és én rövid idő után visszatérek édes kebledre. A leány nem tudott felelni, átölelte a