Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)

1852-05-26 / 119. (120.) szám

gyönyörű vidéke bontakozott ki, s az első pillanat benyomása alatt feledtem azt hogy e név Napóleon s egyik leghiresebb tábor­nokának nevével történeti viszonyban áll . feledtem azt, hogy félszázad előtt lőportól feketén, de győzelemtől besugározva fran­cia sasok voltak feltűzve azon szép hegy ormán, mellynek tetején a béke symboluma, a mezei lak kacér kellemben mosolyog alá szellős ablakaival, s függő kertjének na­rancsligeteivel. Lonigo, és St. Bonifacion túl az ás­ványos meleg fürdőiről nevezetes Caldiero felé haladunk. Az utazók mozgásba jöttek, s szent pietással bámultak ki a távolba, hol a horizon vég határán két fekete pont vala kiveh­ető. — Montecchi, Capuletti — súgták egymásnak mély megilletődéssel — Ro­meo. . . Julia! — hangzott lágy sóhaj közt a nők között. Igen ! Romeo és Julia, az áldozó sze­­­relem ideáljainak szülőföldje. . . Ott emel­kednek a várak romjaikban, körülborongva a regényesség fátyoléval; a családi gyűlö­letet rég kiengesztelé a halál . . a neme­sek büszke fényére egyenlőséget vont az idő . . s a homályos századokból nem ma­radt egyéb fel, mint hideg omladékok . . s egy szép emlékezet, melly egy Sh­akespe­­are teremtő szózatára habzásba hozza az érező kebelt. . . Az utazók búskomoly hangulatba sü­­lyedtek, a nők tüzes szemeire az ábránd fátyola borult, s mindenki saját keblének szent érzeményein merengett. . . De a múltnak győzedelme csak futó­lagos volt a jelen fölött; a veronai állomás harangja éles csengéssel szakita meg a me­rengés rózsaködét, s első éber pillanatunk Verona magas, fekete sáncaira esett. Radi: A hóhér leánya (Novella.) (Vége.) A leány úti köntöst öltött magára, nagy napernyőt és nádkosarat tartva ke­zeiben, mi legalább azt gyanítatá, hogy kissé távolabbi útra megy. Renáta a leányt most is olly szépnek, olly kedvesnek találta, mi benne a gyűlöle­tet még magasabb fokra csigázta. Lefeküdt a sziklára és hallgatózott. Szavaikat tisztán ki lehetett venni. Annyit értett meg belőle , hogy Aurél nagyon gyenge, a leány Karesbe indult egy ismerős férfihoz , ki a szerzetesektől gyógyfüvet kérjen a beteg számára, maga nem mehe­tett a kolostorba, mert nő annak küszöbét soha nem lépte át. Melegen búcsúztak el, hosszan csókolgaták egymást. — Oh, milly hosszúnak fog nekem e nap tetszeni, hogy veled nem lehetek, siet­ni fogok Aurél, estére visszajövök.­­ — Isten veled, isten veled — susogá az ifju. — Hozok neked gyógyfüveket, majd egészséges leszesz tőle. Isten veled. Aurél nagyot sóhajtott — szegény leány, ha tudná, hogy a lélekbetegek szá­mára isten nem teremtett gyógyfüveket. Margit gyorsan eltűnt a kigyózó fe­hér után, mint egy hableány könnyen le­begett a virágok koszorúja felett, mellyek gyenge lábnyomait lágyan csókdlosák meg. Az ifjú a­lak előtt a kecskebőrre fe­küdt. Jól esett neki a nap meleg sugára, lelke közel volt a megfagyáshoz. Sokáig mélázott, azután igen mélyen elaludt. A nap már jó­formán lehanyatlott. K­i Renáta vállaita véve a hosszú fekete bőr­­ű szekrényt, s a kiriodendronok bokrai közt haladt lejebb, lejebb a lak felé. Óvakodva lépett az ifjúhoz, ki nagyon­­ mélyen látszott aludni. Nem reszketett, s nem halványult , nyugodtan mosolyogva­­ nyitá fel a szekrényt, mellyből a hóhér fe­­­­jét és pallosát vévé elő. Belépett a lakba. A fehér főt még egyszer össze vissza csókolta, s letette az asztalra, akkor a tündöklő pallost véve kezébe s indult az ifjúhoz. Szépeket álmodhatott, nagyon mo­solygott egész arcán valami elégedett bol­dogság tükröződött vissza. E pillanatban Renáta magasra emelé a pallost, s mikor lebocsátá, az ifjú már a más világon álmodott. Feje lábaihoz gördült. A nőszörnye­teg főtlen testét a kecskebőrbe takargatva, a lak háta mögé vive. Aztán fölvette a vé­res főt és a véres pallost, mind a kettőt az asztalra tette, a pallost a két fő közé he­lyezve el. Valami fagyasztó, vérzsibbasztó mo­solygás ült e nő arcain, az elégedettség mosolya, azután a hóhér feje elébe térdelt, ott öszvekurcsolta kezeit, és imádkozott. — Hála neked, isten, a boszúnak­ ha­talmas istene, áldassék a te neved mind az égen, mind a földön, adj nyugalmat a sír­ban mindazoknak, kik az életben nyugal­mat nem találtak, s ez apagyilkos leányt verd meg a te ostoroddal, hogy ne találjon üdvösséget sem e­­­zen a világon, sem a másikon! Irtózatosan hangzottak el szavai. A szél hidegen fújta az olajfák lombjait. Az eget fekete felhők bob­ták el. A nő elvégezte imádságát, azután fu­tott, futott. Senki sem látta többé a földön, senki sem tudta, hogy hová lett. Bevégez­te boszúját, tovább nem akart élni. Hová lett, merre ment, hol halt meg, senki sem törődött vele. . . A nap már hanyatlóban volt. Mar­git ezalatt sietett haza felé. Kérte istent, hogy rövidítse meg az utat, hogy hamarább megláthassa boldogságát, bár azt kérte volna, hogy az isten támasszon egy vihart, s küldjön fejére egy isten nyilát. Nádkosarában illatos gyógyfüvek vol­tak, ragyogó virágkoszorúk liliom bokrétás commelinákból, csillagbokrétás rubiaceák­­ból, s a coronilla lángvörös pillangó virá­gaival, azután néhány aranyszegélyü könyv, mit a szerzetesek küldtek a hazátlan ifjú­nak. — A leány nem érte a telt kosár terhét, mindig azon gondolkozott, mit fog monda­ni kedvesének, hogy fogja elbeszélni, a­mi történt vele az alatt a hosszú idő alatt, míg egymást nem látták. E gondolatok közt elérte a völgyet. A nap fénye még a hegytetőkön csillogott. Már távol sóvár szemmel tekintett a lakra, s az ifjút nem látta ott, fájt neki, hogy nem várja, nem jő elébe, mint azt máskor szokta tenni. Neheztelő pillantással, haragvó sze­mekkel lépett: a konyhába. Abban a perc­ben ájultan rogyott a földre. "­­........** Mikorra fölébredt, meg volt őrülve. A perc, mellyben földre hullt, elvette eszét is. Álmaiban véres mezőkön járt, lelke véres hulló csillagok közt vándorolt, és szi­vén nehéz véres fátyol feküdt. A leány ott térdelt a vérrel boritott szőnyegen, ordított, őrjöngött, széthulló hajait tépte. Föl föl­vette szeretőjének fejét, még most is ollyan szép, úgy mosolyog, mintha vele álmodnék, csókokkal, könyekkel fü­röszti — azután az apjáét veszi fel, az már igen fehér, ráncos, vad, kegyetlen tekinte­tű, mintha most is őt káromolná, de azt is könyekkel, azt is csókokkal füröszti, azután mind a kettőt ölébe veszi, egyiktől sem borzad, mosolyog, csakhogy e mosolytól a vér megfagy, a szív elzsibbad. Kijárt itt? ki tette ezt? eszébe sem jutott. Közepén a pallos fekszik. Rajta alatt vér, kedvesének vére. Markolatánál apró betűk: „A bős­zú­állás fegyvere mellyel a hóhér kivégeztetett saját leá­n­y­a miatt, s mellyel a hóhér szeretője magát m­e­g bő­sz u­­­á. Áldassék a boszú hatal­mas isten­e.“ E néhány betű megmagyarázott min­dent. — Az őrült leány fölvette kedvese tete­meit, a rózsaszínű szikla felett, ezüst olaj­fák alatt sirt ásott neki, virágkoszorúkat tűzött fejére, könyeit hullatta reá, eltemet­te, megáldotta. Azután felvette a hóhér fejét, egy más sirt ásott neki, árnyékos, sötét hely volt az, hol sem vadállat, sem madár nem jár, annál kevésbé ember, i­lyen hely kel­lett neki, nyugalomra volt szüksége, fekete gyászt boritott reá, könyeit hullatta reá, eltemette , megáldotta. Messze, messze török, kopár kövicses, helyen, hol sem virág, sem fűszál nem nő, hová a fák sem vetnek árnyékot, hol a nap­világ égetőn süt, s elhervaszt mindent, ott ásott egy harmadik sirt, beletemette a pal­lost, nehéz köveket dobott rá, és megát­kozta. ------Azóta az őrült leány ott él a kétségbeesés deliriumában. Napokat eltölt kedvesének sírján, be­szélget vele, de az nem felel, könyeit hul­latja reá, de az nem hat le hozzája. A szellő sírva játszik fürjeivel. A ma­dár édes énekkel vigasztalja, a napsugár melengeti hideg kebelét. De sem isten, sem ember, sem ég, sem föld nem adhatja vissza többé az ő boldogságát. Ott ül a sírtetőn napok hosszáig sír­va, őrjöngve, hajait tépve. — Szerelem, szerelem! Megfejthetlen örök istenség. . . Milliók áldanak, milliók átkoznak. .­­Jobb kezedben v­i­rágkoszorú, balkezedben lángostor. . . Azzal áldasz, ezzel versz. Minden ember ismer, és senki sem tudja mi vagy ?. . Teremtett az isten hogy légy király a természet királya felett, vagy tán te teremted a világot is? . . Vagy ne volnál a világon, vagy bol­dogítanád azoknak életét a kiknek szivei­ben uralkodói!! - - 480

Next