Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-05-26 / 119. (120.) szám
gyönyörű vidéke bontakozott ki, s az első pillanat benyomása alatt feledtem azt hogy e név Napóleon s egyik leghiresebb tábornokának nevével történeti viszonyban áll . feledtem azt, hogy félszázad előtt lőportól feketén, de győzelemtől besugározva francia sasok voltak feltűzve azon szép hegy ormán, mellynek tetején a béke symboluma, a mezei lak kacér kellemben mosolyog alá szellős ablakaival, s függő kertjének narancsligeteivel. Lonigo, és St. Bonifacion túl az ásványos meleg fürdőiről nevezetes Caldiero felé haladunk. Az utazók mozgásba jöttek, s szent pietással bámultak ki a távolba, hol a horizon vég határán két fekete pont vala kivehető. — Montecchi, Capuletti — súgták egymásnak mély megilletődéssel — Romeo. . . Julia! — hangzott lágy sóhaj közt a nők között. Igen ! Romeo és Julia, az áldozó szerelem ideáljainak szülőföldje. . . Ott emelkednek a várak romjaikban, körülborongva a regényesség fátyoléval; a családi gyűlöletet rég kiengesztelé a halál . . a nemesek büszke fényére egyenlőséget vont az idő . . s a homályos századokból nem maradt egyéb fel, mint hideg omladékok . . s egy szép emlékezet, melly egy Shakespeare teremtő szózatára habzásba hozza az érező kebelt. . . Az utazók búskomoly hangulatba sülyedtek, a nők tüzes szemeire az ábránd fátyola borult, s mindenki saját keblének szent érzeményein merengett. . . De a múltnak győzedelme csak futólagos volt a jelen fölött; a veronai állomás harangja éles csengéssel szakita meg a merengés rózsaködét, s első éber pillanatunk Verona magas, fekete sáncaira esett. Radi: A hóhér leánya (Novella.) (Vége.) A leány úti köntöst öltött magára, nagy napernyőt és nádkosarat tartva kezeiben, mi legalább azt gyanítatá, hogy kissé távolabbi útra megy. Renáta a leányt most is olly szépnek, olly kedvesnek találta, mi benne a gyűlöletet még magasabb fokra csigázta. Lefeküdt a sziklára és hallgatózott. Szavaikat tisztán ki lehetett venni. Annyit értett meg belőle , hogy Aurél nagyon gyenge, a leány Karesbe indult egy ismerős férfihoz , ki a szerzetesektől gyógyfüvet kérjen a beteg számára, maga nem mehetett a kolostorba, mert nő annak küszöbét soha nem lépte át. Melegen búcsúztak el, hosszan csókolgaták egymást. — Oh, milly hosszúnak fog nekem e nap tetszeni, hogy veled nem lehetek, sietni fogok Aurél, estére visszajövök. — Isten veled, isten veled — susogá az ifju. — Hozok neked gyógyfüveket, majd egészséges leszesz tőle. Isten veled. Aurél nagyot sóhajtott — szegény leány, ha tudná, hogy a lélekbetegek számára isten nem teremtett gyógyfüveket. Margit gyorsan eltűnt a kigyózó fehér után, mint egy hableány könnyen lebegett a virágok koszorúja felett, mellyek gyenge lábnyomait lágyan csókdlosák meg. Az ifjú alak előtt a kecskebőrre feküdt. Jól esett neki a nap meleg sugára, lelke közel volt a megfagyáshoz. Sokáig mélázott, azután igen mélyen elaludt. A nap már jóformán lehanyatlott. Ki Renáta vállaita véve a hosszú fekete bőrű szekrényt, s a kiriodendronok bokrai közt haladt lejebb, lejebb a lak felé. Óvakodva lépett az ifjúhoz, ki nagyon mélyen látszott aludni. Nem reszketett, s nem halványult , nyugodtan mosolyogva nyitá fel a szekrényt, mellyből a hóhér fejét és pallosát vévé elő. Belépett a lakba. A fehér főt még egyszer össze vissza csókolta, s letette az asztalra, akkor a tündöklő pallost véve kezébe s indult az ifjúhoz. Szépeket álmodhatott, nagyon mosolygott egész arcán valami elégedett boldogság tükröződött vissza. E pillanatban Renáta magasra emelé a pallost, s mikor lebocsátá, az ifjú már a más világon álmodott. Feje lábaihoz gördült. A nőszörnyeteg főtlen testét a kecskebőrbe takargatva, a lak háta mögé vive. Aztán fölvette a véres főt és a véres pallost, mind a kettőt az asztalra tette, a pallost a két fő közé helyezve el. Valami fagyasztó, vérzsibbasztó mosolygás ült e nő arcain, az elégedettség mosolya, azután a hóhér feje elébe térdelt, ott öszvekurcsolta kezeit, és imádkozott. — Hála neked, isten, a boszúnak hatalmas istene, áldassék a te neved mind az égen, mind a földön, adj nyugalmat a sírban mindazoknak, kik az életben nyugalmat nem találtak, s ez apagyilkos leányt verd meg a te ostoroddal, hogy ne találjon üdvösséget sem ezen a világon, sem a másikon! Irtózatosan hangzottak el szavai. A szél hidegen fújta az olajfák lombjait. Az eget fekete felhők bobták el. A nő elvégezte imádságát, azután futott, futott. Senki sem látta többé a földön, senki sem tudta, hogy hová lett. Bevégezte boszúját, tovább nem akart élni. Hová lett, merre ment, hol halt meg, senki sem törődött vele. . . A nap már hanyatlóban volt. Margit ezalatt sietett haza felé. Kérte istent, hogy rövidítse meg az utat, hogy hamarább megláthassa boldogságát, bár azt kérte volna, hogy az isten támasszon egy vihart, s küldjön fejére egy isten nyilát. Nádkosarában illatos gyógyfüvek voltak, ragyogó virágkoszorúk liliom bokrétás commelinákból, csillagbokrétás rubiaceákból, s a coronilla lángvörös pillangó virágaival, azután néhány aranyszegélyü könyv, mit a szerzetesek küldtek a hazátlan ifjúnak. — A leány nem érte a telt kosár terhét, mindig azon gondolkozott, mit fog mondani kedvesének, hogy fogja elbeszélni, ami történt vele az alatt a hosszú idő alatt, míg egymást nem látták. E gondolatok közt elérte a völgyet. A nap fénye még a hegytetőkön csillogott. Már távol sóvár szemmel tekintett a lakra, s az ifjút nem látta ott, fájt neki, hogy nem várja, nem jő elébe, mint azt máskor szokta tenni. Neheztelő pillantással, haragvó szemekkel lépett: a konyhába. Abban a percben ájultan rogyott a földre. "........** Mikorra fölébredt, meg volt őrülve. A perc, mellyben földre hullt, elvette eszét is. Álmaiban véres mezőkön járt, lelke véres hulló csillagok közt vándorolt, és szivén nehéz véres fátyol feküdt. A leány ott térdelt a vérrel boritott szőnyegen, ordított, őrjöngött, széthulló hajait tépte. Föl fölvette szeretőjének fejét, még most is ollyan szép, úgy mosolyog, mintha vele álmodnék, csókokkal, könyekkel füröszti — azután az apjáét veszi fel, az már igen fehér, ráncos, vad, kegyetlen tekintetű, mintha most is őt káromolná, de azt is könyekkel, azt is csókokkal füröszti, azután mind a kettőt ölébe veszi, egyiktől sem borzad, mosolyog, csakhogy e mosolytól a vér megfagy, a szív elzsibbad. Kijárt itt? ki tette ezt? eszébe sem jutott. Közepén a pallos fekszik. Rajta alatt vér, kedvesének vére. Markolatánál apró betűk: „A bőszúállás fegyvere mellyel a hóhér kivégeztetett saját leánya miatt, s mellyel a hóhér szeretője magát meg bősz uá. Áldassék a boszú hatalmas istene.“ E néhány betű megmagyarázott mindent. — Az őrült leány fölvette kedvese tetemeit, a rózsaszínű szikla felett, ezüst olajfák alatt sirt ásott neki, virágkoszorúkat tűzött fejére, könyeit hullatta reá, eltemette, megáldotta. Azután felvette a hóhér fejét, egy más sirt ásott neki, árnyékos, sötét hely volt az, hol sem vadállat, sem madár nem jár, annál kevésbé ember, ilyen hely kellett neki, nyugalomra volt szüksége, fekete gyászt boritott reá, könyeit hullatta reá, eltemette , megáldotta. Messze, messze török, kopár kövicses, helyen, hol sem virág, sem fűszál nem nő, hová a fák sem vetnek árnyékot, hol a napvilág égetőn süt, s elhervaszt mindent, ott ásott egy harmadik sirt, beletemette a pallost, nehéz köveket dobott rá, és megátkozta. ------Azóta az őrült leány ott él a kétségbeesés deliriumában. Napokat eltölt kedvesének sírján, beszélget vele, de az nem felel, könyeit hullatja reá, de az nem hat le hozzája. A szellő sírva játszik fürjeivel. A madár édes énekkel vigasztalja, a napsugár melengeti hideg kebelét. De sem isten, sem ember, sem ég, sem föld nem adhatja vissza többé az ő boldogságát. Ott ül a sírtetőn napok hosszáig sírva, őrjöngve, hajait tépve. — Szerelem, szerelem! Megfejthetlen örök istenség. . . Milliók áldanak, milliók átkoznak. .Jobb kezedben virágkoszorú, balkezedben lángostor. . . Azzal áldasz, ezzel versz. Minden ember ismer, és senki sem tudja mi vagy ?. . Teremtett az isten hogy légy király a természet királya felett, vagy tán te teremted a világot is? . . Vagy ne volnál a világon, vagy boldogítanád azoknak életét a kiknek sziveiben uralkodói!! - - 480