Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-05-28 / 121. szám
ája csakugyan nem mese. Én is lefekszem hát, — imádságomat azonban nyilvánosan végzem. Először is a megholtakért: Uram, ki kiszólitád ez árnyék világból a Mindenható lángész, Touloni éj, Vetélyné, s több illy magyar drámákat, adj nyugalmat, békét a megholtaknak, egészen a föltámadás dicső napjáig; midőn pedig megelevenül a pr, oh ne elevenítsd meg a fennemlitett alettkát, hanem ha már véghetetlen kegyességed utján csakugyan újra kell élniök, a metamorfózis láthatatlan nagyszerűsége által tedd meg, miszerint legyenek rémszellemek, álompor, vagy akármi, csak magyar drámák ne ! — Másodszor ellenségeimért , — az irodalom ellenségei az én ellenségeim is. Szent lélek isten! kinek segedelmével az egyszerű igénytelen halász legények az isten igéinek hatályos hirdetői lőnek, téritsd meg azokat, kik irodalmunk jelenlegi zavarában halászni szeretnek, világosítsd föl az erőszakolt kritikusokat, kik nem tudván, hogy a legcsekélyebb tollhegygyel is lehet ott harcolni, hol kell, durongot vesznek kezeikbe, mit gyenge erejök miatt kellőleg vezetni nem tudván, leejtenek, s akaratlanul is kárt és rombolást okoznak ott, hol javitni kellene, tanítsd meg őket, hogy midőn esztétikáról és a mellett írnak, miről van szó. Amen. Tóth Kálmán: S tbor halma. (1390.) I. Csöndes alkonyat terült Beckó vára fölött. Tiszta volt az ég, tiszta a levegő. A nap bucsusugarai megaranyozák a bércek ormait, szelíden rezgett fénye a kopár sziklák aszott füvein. A vidék gyönyörűen regényes, egyfelől a halomlánc, nagyszerű kormos épületeivel, másfelől ritkás szakadozott erdő, gyönyörű berkeivel, csevegő patakjaival, lent a halom alja válogatott szőlővenyigékkel, a csöndes nyugalomban, feküdt tájnak regényes színezetet adott; a vár jobb oldala alatt szerény falucska húzódott csöndes egyszerűségben, nyugatészaknak, a láthatáron alig kivehetőleg kékellenek a barna ormok, a közel völgyben elszórt tanyák, falvak, épületek kandikáltak a fák sudarai közöl. Távolabb sűrű erdők közt bujkálva kigyózott a Vág-Duna, szőke habjait rejtélyes susogások közt hömpölygetve medrében, kékes tükrében arany halacskák enyelegtek, fel felugorva a döngő legyek után; a lenyugvandó nap különös szende arccal mosolygott; szeliden rezgett fénye a folyam partján ülő őserdők lomb koronáján. Fenn a bérdetőn, pazar költséggel, ezer ember fáradságos munkája után, korához méltó diszben állt Beckó vára, fényben és pompában gazdagon , a különbféle történetek, és regék e nevezetes tanyája, felséges vadas kertekkel, szökő kutaival, csermelyeivel, víz hullásaival, mulató házai és sétálóival. E nevezetes vár birtokosa a hatalmas Stibor volt a történet úgy emlékszik róla, mint magyar hon első rendű férfiáról. Nagy Lajos fényes udvarában mint apród nevelkedik, uralkodójához példátlan hűsége, ragaszkodásáért harminchat őrös várral jutalmaztatott, mellyek mind az ő intésétől függöttek, igy nyerte Beckó várat is — aj Vág urának nevezé magát, s méltán is, mert ő az vala. E nagy férfiú életének utolsó scenáját akarom gyenge tollammal ecsetelni előttetek nyájas olvasónőim ! sokszor megirt dolgot beszélek ugyan el, de soha eléggé nem emlegethető!. -V. Stibornak egyetlen fia, örököse, a szelid, békeszerető Imre volt. Mi ellentét az apa és fiú közt, amaz harckedvelő, tüzes, eleven, bátor, hirtelenül haragjában, véres beszuálló, kegyetlen . — lemez békeszerető, jámbor, közérdekeken munkálkodó, népatya volt. Mi igazságtalanabb, mint a sokaság dicséretet és gúnyt osztó ítélete ? a közmindennapiságon felülemelkedő lélek : ha még olly kárhozatos is, mindenektől dicsértetve emlegettetik, míg a csendben munkálkodó érdem, mivel nem ragyog, a bámulók szemét nem vonja magára, kiről a történet évlapjai nem emlékeznek, csak a szájról szájra hagyott emlékek szólanak. II. Az évszak királynője, a kellemes tavasz, kibontakozott a tél zordon öléből, a hólepte térek zöldülni kezdettek, a fák rügyeiből levelek bontakoztak, a mezők zöld bársony lepellel s tarka virágokkal díszlettek, a jégben a madarak danája, a mezőben a munkások zajongása, méhek döngése, a halk patak moraja varázsszerűen ragadja meg a merengő utast. Fent a vár udvarán nagy zaj, tolongás, zsibongás uraly, zene, tánc, pohárcsengés, hangos éljen, riadó torok zaja messze behullik a csendes vidékben. A vár udvarán hosszú sátor volt vonva, benne asztalok körül; m megterhelten az ételek minden nemeivel mit abban az időben a kényes éldelet igényelhetett — ezüst s arany kannák, billikomok csillogtak vakító fényben megtöltve aranyszínű tokaji nedvvel; a hosszú asztalok körül nagy bőrrel vont pamlagok s karszékek, hátrább falócák nyertek alkalmazást, a vidám nemes urak, ősz apák, ifjú szép lovagok kedélyesen enyelegtek a bőrös kereveteken zajos lármáik, hangos hahotáik, nyájas ömledezéseik egymásba vegyültek, miket egy egy talpra esett köszöntés látszott kevés ideig félbeszakítani, távolabb a zajos vitézek asztalától a vidék szebb, s kitünőbb hölgyek bájos koszorúba fonva társalogtak , szerelmet sugárzó szemeik a daliás ifjak csoportjain tévedeztek. A sátor közepét énekesek, s a vár bandája foglalák el, és harci dalokat, régi románcokat zengettek méla húrjaik. Koros matrónák, ősz bajnokok közt szokatlan ing kedvében vitte a szót a szigorú Stibor, a felséges tokaji nedv átvillanyozó, fellelkesitő, a komor kedélyű férfit, évödött, pajzánkodott vendégeivel — majd drága köves billikomát megtöltve habzó aranyszinü nedvvel dörgő hangján szóla : — Ifjú bajnokok elő — elő abból a körből, ezen angyali sereg, a nőkre mutatva, mondhatlan unatkozik — ki velem királyunk egészségéért üritni akar töltse teli kupáját s lépjen elő. Csend állott be . . . minden vendég kezében tölt billikom, a nők kezében kisszerű kupa vagy kehely. Abban az időben a nők sem szégyenltek valakiért poharat üríteni, s a föld legnemesebb nedvét ajkaikkal érinteni mint jelenbe. — Éljen a mi jó királyunk nagy Lajos!! kiálta Stibor székéről felemelkedve. , A billikomok csendültek, zene, s riadó Éljen!! hangzott minden ajakról. Több áldomások , velős köszöntések követték ezt, a társalgás mindig szabadabb, fesznélkülibb alakot ölte magára, az öregek a szőlő arany nedvétől neki tüzesedve az elmúlt időkről, régi jó napokról, nevezetesebb küzdelmekről tárgyalták a beszéd fonalát, míg az ifjak a bájos női koszorúba vegyülve kedélyesen enyelegtek, vig zene pohárcsengés imádottjaik körében az eltűnt órák feledhetetlen emlékül maradnak a szivek tábláin. A várteremből egy csodásan szép hölgy ifjú magas levente karján leng, a vigadók köre felé, szép mint angyal, karcsú mint liliomszál, hószin selyem ruhája a földet seprette, meztelen vállain gazdag fürtökben omlott le holló fekete haja mikkel játszva enyelgett a pajzán esti szellő: a lovag magas, igéző alak, rövid lovagló bekesben, arany sujtással gazdagon kihányva, lábszáraihoz fekete nadrág simult, széles arany zsinórok , bokája lovag saruba szoritva fején kalpagos tollal. Az uj vendégek érkeztére elnémul a zsibaj, a bámész szemeknek soha nagyobb ünnepök nem volt. — A vendégek felállanak, — megtisztelés hangján üdvözölték az érkezőket. — Éljen az uj pár! — hada minden torok. Stibor felállva idvezölte az uj vendégeket. — Hozott isten, kedves gyermekeim, rég várunk reátok, és jobbja felöl ültette maga mellé. Az érkezők Stibor Imre s uj neje Zechen Katarina voltak. Az uj pár nászünnepet ült Stibor várában. Kiki helyet foglalt a gazdagon terített asztalok körül, mellyeken pazar fényben csillogtak az arany és ezüst billikomok, serlegek, kelyhek, kürtök , fakupák, a régi magyaroknak kedvenc boredényeik. Vendégség után előjöttek az énekesek mulattatni a vendégeket, a győzelmekről, vitézekről, régi ős időről. Mély hallgatás volt, mindenki némán figyelt, láng gyűlt ez ifjak arcán, a régi hős apák vitéz tetteiket hallattára, mig az öregek önvitézeiket hallván dicsőittetni, az öröm és fájdalom könyeit hallatták , az örömét az elmúlt napok emlékén, a fájdalmát, hogy azok már örökre elmúltak. — Ezek után jöttek a játékosok, idomtalan alakok, eltorzított öltönyben, kötélen táncoltak, hókusz pókuszokat mutogattak, bukfenceket hánytak, a vitézek nagy kacajt ütöttek e furcsa látványon, a nők a szerencsétlen esztelenek fölött szánalmaikat fejezték ki, hogy magukat gúnytárgyául teszik ki, jaj ! ha önfajukból lett volna e pénzcsaló had, irgalom nélkül köveztek volna meg. E körben több poharak ürítettek az ifjú pár boldogságáért, mit harsány zene, s riadó éljen zára be, a billikom csengett, az aranybor kelt, a szives köszöntés egymást érte, majd az ifjak megválva a lélekadó nedvtől, a pártás szüzek közé mentek udvarolni. A nemes ital lángja bátrakká tette az 488