Hölgyfutár, 1852. január-június (3. évfolyam, 1-146. szám)
1852-06-01 / 123. szám
Budapest. 3-ik év 1-ső fele. 12. Kedd, június 1-én, 1852. Megjelenik, ünnep- t wiznapot kivévén, mindennap délután, divat- képek s egyéb műmellékletekkel. Szerkesztőségi szállás: országút Huszár ház, első emelet , hová a kéziratok utasitandók. Kiadó hivatal: országút, Kunewalder ház, földszint, hová az előfizetési és hirdetési díjak küldendők. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Előfizetési díj : Postán: egész évre 16 fr. fél évre 8 fr. 30 kr. évnegyedre 4 fr. 30 kr. Budapesten házhozküldéssel: egész évre 13 fr., fél évre 7 fr., évnegyedre 4 fr. Tulajdonos szerkesztő NAGY IGNÁC. Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. Valahára. ... Valahára tavaszi nap! Hires forrás, ezüstszin hab . Édes illat, meleg szellő, Pacsirtadal, lágy levegő. Lengő pille hímes szárnya, Ifjú lombok enyhes árnya, Csordapásztor furulyája . . . Apró bárány fürge nyája, Csilingelés, kolompolás, Cserebogár — dorombolás . . . Érthetetlen tündérlárma, Lelkem hallgat, reszket rája. Vándor madár fejem felett . . . Szerelem és emlékezet! Ezer virág szemem felett, Szellő kergeti a szellőt. Távol erdők, távol hegyek, Oda vágyom, itt lekötnek . . . Se nem álom, se nem való, Ép az én lelkemnek való! Tóth Endre: Egy átkos élet. I. Célzások. Két évvel a múlt századi török háborúk egyike előtt egy ifjú lelkész bérelte ki a palicsi fürdőépület felét, s rendbe hozván azt, rögtön elutazott. A Palics tavat gyógyvize dacára is kevesen ismerik még hazánkban, vidékén pedig egy kis berket kivéve sivár homokhalmok és zsombékos öntvények képezvén a környezetet, a kis liget és csarnokban ritkán lehet másokkal találkozni, mint Szabadka város lakóival, kik részint az edző erejű víz, de többnyire a költségtelen kirándulás kedvéért látogatják a határjukban fekvő kiesdet. Annál inkább feltűnt tehát ott egy idegen család megjelenendése , mert a lelkész bizonyosan nem önmaga számára bérelte ki ama szállást. A kíváncsiság a mitsem tevés nyugalmában gyanitgatásokban tört utat magának s nemcsak a fürdővendégek, sőt a városbeliek egy része is feszült várakozással ügyeltek az idegenek érkeztére. Végre egy szombat estéjén megérkeztek ezek az ifju lelkész kíséretében. A család feje egy őszülni kezdő magas férfi volt, kinek piros nap barnított arca a falusi egészséget tüntető ki, mig homloka és szemei a komoly büszke jellem kinyomatát viselők, melly fellépése által tiszteletet igényelt, s mellyet csak derült barátsága birt kedvező szinre változtatni. Mindhárom gyermeke vele volt, kinek legidősbike a lelkész lön, most mindnyájunk gazdája. A nyájas szép ifjú volt, vonásból önbizalom, szeméből kémsugara lövelltek. Húga Aranka úgy tizenhat éves lehetett, szép kék szemeiből a megadó szendeség, hosszas arca metszetéről a merengés hajlama volt olvasható, mit a szája körül játszó mosoly s az eszményies rendezetü fürtök csak igazolának. A virgonc ifjú Lajos, és nevelője Pártos Károly tartoztak még a család szoros köréhez ; — ez utóbbi egy nagyon mindennapi kép, mellyen ha kinyomást keresnénk , némi jeleit az önzésnek lehetne tán dacos tartásában gyanítani. A kevés vendégek, kik még szombateste is künn maradtak a fürdőben, mindenmódon kilétüket akarák kitalálni, s egy óra múlva tudták benn a városban is , hogy a kíváncsian várt idegenek megérkeztek. Ezek még azon este kisétáltak a tó partjára. Lajos kövecsekkel dobált a vadrucák felé, mellyek százas falkában lepék el a viz távolabbi szinét s a hajigáláskor zavartan menekültek az ingovány sásába. A többiek együtt voltak. — Lajos ne dobálj! — szólt Partos oldalra, azután társnőjéhez fordulva folytatá : — nem szeretem a szabad állatok zavarását. — Nekem sem volt még fogoly madaram soha — felelt a megszólított. — Én magam is sok költészetet találok ezek korlátlan szabadságában, s ha rájuk gondolok, azonnal eszembe jut, mi fájdalmas volna önmagamra az elszakasztatás azoktól, kiket szeretek — mond a lelkész. De milly nagyon fájhat a visszamaradtalak is — futé tovább Aranka — én tudja isten, úgy képzelem, hogy az állatok is szintúgy tudnak érzeni, habár kifejezni nem képesek is annyira. — Csak mi nem értjük e kifejezési modort — viszont a felvilágositó hangon tartos — hiszen e szakbeli vizsgálatok kellőleg kifejtették, miképp külön behatás kifejezésére ők is változó hangok és jeleket közölnek társaikkal, mellyek e jeleket mindig el is értik. — Tagadhatlanul részeltetvék ők is a teremtő kegyében, s magasb mértékben , mintsem mi egyelőre gondolnék — szólt közbe az atya. — Különösen a madaraknál sok költészet van - folytatá kedvencnek látszó tárgyát Aranka — nekem úgy tetszik, mintha festöltött szellemek volnának. — Hindustánban közhit ez édes húgom — erősítő bátyja — s azért ott az állatok hántása a legnagyobb véteknek tekintetik, miután azoknak kevese tudja magát védeni, s mellyben talán egyik kedves halottjának szellemét hiszi dráma követője sérteni. — És nekük igazuk lehet — sóhajta a lány — ah keletnek gyönyörű poezise van. — Fenséges! — mond Partos — s ezen istenitett ábrándnak több hatása van rájuk, mint a földi érdekek legszentebbikének. — Az nagyon természetes — toldá ki hevesen Aranka — hisz az isten első, s a lelket és szellemet ő lehellte belénk, ki jobban fogja üdvünk akarhatni és létesíthetni, mint az emberek, kik végre is téveszméknek és hiányoknak alávetvék. — Igen, édes húgom, csakhogy az ember megérti e mindig tisztán az isteni célzást s önhittségében nem kapatik e félre ? — — Az isteni sugalat átleheli azegény lényt, s azt csak erőszakkal lehet meg nem érteni. — Azt még sem tagadod édes lányom — szólt közbe atyja, hogy a szülei szeretet is isteni ösztön, s annak óvó gyengédségében a szent védsugárt kell tisztelnünk. — Oh atyám, mikor szegültem még ellened ? — Soha édes lányom, s ne is engedje isten e keserű poharat megközelitenink. Add homlokod! — s megcsókolá azt. Egy darabig szótlan haladtak. — Épen egy rege jut eszembe amaz ind hitágazatról — törő meg a csendet Partos. — Ah kérem, tanító úr, csak mondja, csak mondja. — Időnkülisége azonban fárasztó lehetne. — — Ha minket ért ön — jegyző meg a lelkész — semmiesetre nem fárasztand , hisz ez est úgyis regéknek látszik teremtve lenni. — S valóban a magaslatról, hova most értek, egy a legkülönszerübb látványok közöl nyílt meg előttük. Egy felöl a nagy tónak a távol szürkületébe nyúló sikja, melly a túlpart homályai közt veszett el, mig túlról a kisebb tó színéről a kétes derengetü nyugoti pir tükrözött, a magas partoktól övezett alacson vizen úgy játszva, mintha annak mélyéről világolna fel valamelly bűvös fény. Mögöttük a kis ligetnek távából halk erdömoraj zúgott szakadatlan, miként a tenger mélye, a nélkül, hogy szél csak leveleit ingatná is: előttük a gyönyörű lapály, mellynek futama sikjáról barátságosan mosolygot fel a kertköritette Szabadka. Nyugotra az alkonyokban miként se-