Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-04-08 / 63. szám

szór a termet s aztán Mari mellé telepedtem. — Nem bánom ha megharap is kisasz­­szony, de én ide kuporodom. — Megharapom ?! hol tanulta ön ezt ? — Sehol Mari, sehol, nincs benn egyik könyvemben is, de előbb azt gondoltam, meg­harap ha mellé ülök , most már nem félek. Ah ! minő szép fényes haja van, ha az én csizmám ollyan fényes volna, sohasem subickolnám. — Maga tisztítja csizmáját? — Azaz, nem, minden nap egy krajcárt fizetek az inasnak, aztán megsubickolom. . . . Ah! de még ezek a szép égkék szemek, mint a láthatáron túl kékel, nefelejts.­ — Ha ha ! hiszen feketék szemeim, szólt Mari vndoran fordulva felém. — Feketék ? ne lássa, előbb azt sem lát­tam, fényességétől. — Lássa ön, én mindjárt láttam, hogy a maga szemei hamisak. — Miért Mari ? miért hamisak ? — Mert előbb mellém ülni sem mert, most hajamat is megsimítja. — Mari, bájos, gyönyörűséges görbe kis angyal, de megbocsát ön úgy­­ ? — Önnek talán . . . Megmarkoltam kezét, nagyot csókoltam s akkorát szorítottam rajta, hogy elsikolta magát. — Jaj! ne ollyan nagyon n­agyon szo­rítja kezemet. — Nem bánom Mari, hát szorítsa vissza az enyémet még jobban. — Én nem tudom ollyan erősen. Sok dolga lehet atyámmal ön bácsikájának. — Nem bánom kisasszony, ha mindö­rökre ott vesznek is, ha soha nem jönnek is ki. — Ah! miért kiván olly roszat ? — Mert akkor csak magunk maradunk mindörökké. — Önnek úgyis iskolába kell menni holnap mindjárt. — Nem megyek Mari, sohasem! úgyis ágy alá dobtam könyvemet hadd maradjon ott, nem veszem elő többé. — De akkor megverik ám . . . — Poétát verni! Mari mit gondol ? . . . Hej Mari! ha tudná mit akartam mondani ön­nek, de nem mondom meg, megharagudnék, még tán ki is botolna. . . — Ah, mi lehet az ? hát fél tőlem, hogy megverem ? — Nem, nem félek, de mégsem merem kimondani; ekkor már közelében valók, még karcsú derekát is átölelem s vállára hajtom fe­jemet. — Megmondanám, de nagy titok Mari, iszonyú dolog! — Ah ! és csakugyan nem mondja meg? nem mondom senkinek sem ; kötekedek Mari egészen hozzám simulva. — Nem haragszik meg bármit mondok is ? ha — meg — meg — megeső — csó­­­kol egyszer Mari, csak egyszer, akkor megmon­dom. — Mari elpirult, lesü­te szemeit, keze remegett kezemben. — Meg ... — suga lassú édes hangon. — Meg! meg Mari! Oh eszem azt a harapófogó forma kis piros rózsabimbó szá­dat ... . szeretlek Mari nagyon.......... Mari lehajtá fejét, átkulcsolt karjaival s nyakon csókolt háromszor. — Miska te ! Miska te! hol vagy ? ordí­tott nagybátyám a másik szobában. — Megcsókoltál Mari egyszer, kétszer, háromszor ? Jó,— mihelyt leteszem a próbaté­telt, megcsókollak háromszázszor értte! — Nézd koma, ezek már egymás mel­lett csücsülnek! — nyitott be Mari atyja. — Öcsém, megugrat ám a koma leá­nyáért. — Nem félek tőle nagybátyám, nem tud úgy szaladni mint én. Marival nagyszerű pillantást cserélve hazamentem. Ez volt az első csók, első sze­relmi vallás mit tettem szorul szóra , a jó is­ten tudja hányat nem mondtam azóta, cifrább­nál cifrábbat, ah de egyszer sem volt olly jó, olly igaz, mint ez ! Hajh de minő jól is ment másnap a fele­lés ! Kérdeztek eleget, én hallgatással felel­tem, könyvem az ágy alatt, fejemben mi sem volt csak Mari, s arcomon égett forró csókja. Tanárom azt mondta, ,secundámba tesz. — Bánom is én, gondoltam, ha a világ vala­mennyi secundáját nyakamra rakja is, van ne­kem gyönyörűséges, szépséges, szerelmetes eminensiám , többet ér valamennyi classi­­ficatiónál! Máig sem tudom, hová lett az a két hó­nap, elment, elrepült, nem jól csinálták még a kalendáriumot sem, 30 napot irkáltak minden hónapba, pedig én igen kevésre emlékezem. Boldog voltam, nem is hiszem, hogy valaha lett volna boldogabb diák nálamnál, mióta vakalló van a világon. Mindennapos valók Marinál, atyja mit sem törődött velem, csak hajamat borzalta föl, nyakkendőmet cibálta félre, ha odamenek, aztán ott hagyott , nem bántam ha felborzalt, mert azután volt dolga Marinak míg lesimított s újra felpiperézett. Én nagyban gazdálkodtam, természete­sen saját zsebem sem maradt üresen, s nagy­bátyámat mégis váratlan összeg-s pontos szá­madással akarom meglepni. Gyakorta meglátogatott Mari is, mind a két háznál parancsolt, mert anyja nem élt már, s ekkor kocsija mindig künn várta kapunk előtt. Nagybátyám elutazta után pár hétre csi­nos egyfogatú kocsit vettem, fel s alá hurcol­tam benne Marit; büszke voltam rá, hogy csak én vihetek magam mellett angyalt, más senki. Szent Dávid és Salamon! ha még egy­szer visszajönne ez idő, elcipelném Marit a világ végére is, még a tengereken is túl! Nem sokáig tartott boldogságunk, össze­dőltünk, szétmentünk. — Szeretsz még édes? szólt hozzám Mari az iskolai szünidő egyik utolsó napján. — Szeretlek gyémántom és te enyim le­­szesz , nem megyek többé iskolába soha ! — Lásd kedvesem, engem ma megkér­tek atyámtól. — Kicsoda, rózsám, kicsoda ? — mondd meg, én kivárom, kikarmolom szemeit, ha rád merészli azokat emelni! — Hagyd édesem, én nem fogom őt sze­retni soha, szivem tiéd, én csak tiéd lehetek, vagy a siré. — A siré angyalom ?! ki az a sir ? meg­ölöm azt is, meggyilkolom, agyonütöm! — Vedd komolyan a dolgot; én tudom, hogy te szeretsz, mint én szeretlek, de hány iskola van még előtted, mit át kell járnod, hány könyv, mit át kell betűznöd, s még azu­tán is hány év múlva házasodhatol meg ? — Angyalom, előttem lehet a világ va­lamennyi iskolája, én csak elmegyek előtte, de te is velem jösz. Tanultam én már eleget. — Egyet mondok édes ! . . . boldog len­nél é velem ? tudnál é szeretni mindig úgy mint most? s mint én szeretnélek. — Mindig angyalom! örökké egész a mennyországig! — Mennyi pénz van kezeid között nagy­bátyádéból ? — Vagy negyvenezer váltó, csillagom, meg pár száz a zsebemben. — Lásd édes, mi ezzel boldogok len­nénk . . . Vigy el engemet hová akarsz, csak vigy el, ments meg más karjaiból. — Az egekre is Mari! hát elszöktem veled ? — — Oh te nem szeretsz! nem tudsz szeret­ni engemet, ha szeretnél igazán, megmentenél a gyűlölt karoktól. — Mari! egy szó annyi mint száz: ma péntek, holnapután vasárnap, ez nap estére várom nagybátyámat levele szerint, te légy készen, jöjj hozzám mint máskor, körülnézni, kocsidat haza küldjük s az enyimen elnyar­­galunk. Mit szükségesnek vélsz, szállítása be cselédekkel hozzám, atyád tudta nélkül, csak sok ne legyen, mert nem birja a fakó, nagy se, mert nem férünk meg s valamellyikünk a ko­csi alá szorul. Úgy lett mint határoztuk , még az­nap, s szombat este iszonyú skatulák alatt nyögtek a szolgálók, cipelve hozzám, be­rakattam azo­kat egy szobába s vasárnap reggel azon vet­tem észre, hogy magam sem férek oda többé, egymás tetejére volt halmozva a roppant ska­­tulatábor. Délután 2 órakor pontosan megjelent Mari, nyakamba csipeszkedett s elmondta, hogy boldog. Nehezen tudtunk megegyezni, a megszámlálhatlan skatulákon, mit épen nem lehetett egy lovamra felkötözni, később azon egyeztünk meg, hogy mit elvinni nem lehet, összeszabjuk. Végre azon kaptunk össze, hogy hová is megyünk hát tulajdonképen ? Mari egyenesen Párisi ajánlotta, mint mondá, ott nem fog keresni senki sem. Nem fogadtam el, mert a francia nyelv­hez csak annyit értettem mint a lyuk az abehez. Azt tanácslam, menjünk valami távol megyébe, ott vegyünk szép házat, meg kertet, s nyáron a kertben, télen a szobában üldö­géljünk. Mari megegyezett. Félóra múlva kocsin ültünk, a felpako­lást ki sem látta cselédink közöl, kancsókban hordattam nekik a bort s ők jobbnak látták an­nak fenekére tekinteni, mintsem utánunk les­­kelődni. Elrobogtunk. Mari mindig nyakamban csüngött, utóbb azt is meguntam, s neki adtam a gyeplőt, hogy hajtson. Este tíz órakor hajtottam be a Berettyó­szentmártoni korcsma szállásába. Mari igen lóbíszű­nek találta a szállást s kért, hogy tud­jam meg van e szoba, mert ő elkerülhetle­­nü­l meghal az éjjel. — Mari! meg ne halj, akkor nem szök­tetlek el. Leszálltam kocsimról, tapogatva botor­káltam tova, meglehetősen oldalba rúgott va­lami ostoba ló, csak kicsibe múlt, hogy fel nem fordultam , sziszegve tapogattam tovább a szállás oldalajtaját s megtaláltam. E pillanatban lámpással kezében nagy­bátyám lépett be s egyszerre felismert. — Hát te öcsém, mi a mennydörgést csinálsz itt? Végem volt! meglőlek! Mari elsikolta magát, mint bátyám hangját felismerő, én ro­hanni akartam kocsimhoz, nem lehetett, meg­fogtak , lebúboztak, kötélre kötöttek s bele­gyűrtek leptikámba , ott töltöttem hosszú gon­dolatok közt az iszonyú éjt. A síró Marinak bátyám adatott szobát. Másnap kora reggel bátyám kocsija után köték az enyimet, egyedül uralkodtam benne ugyan , de kötözve, Marit bátyám vitte magá­val, s így cipeltek vissza fényes délben Nagy­váradra.* 267

Next