Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-04-20 / 73. szám
egy hajdan jól ismert édes zenéjű szózatot hallana, melly egyszersmind elhallgattatott lelkiismeretében viszhangot keres magának. Nyugtalanul foglalt helyet az ismeretlennel szemben; de nem mert többé vakmerő tekintettel nézni az álarc alól rászügzett szempárra, melly boszuló villámával megremegteté szivét. Az álarcos hölgy folytatá : — Az elbeszélés igen egyszerű és rövid teend.Meséje,fájdalom, gyakran ismételtetik a világon, ügyelj és vedd fontolóra értelmét, mert egykor talán megóv a lelkiismeret furdalásitól. Boldog nyugalomban, szép kilátással a jövő távolába — koros férfi élt egyetlen leányával ; elégedett volt mindkettő, az atya — mert bálványozott leányában, ki öt osztatlan gyermeki szeretete egész hevével vette körül és jó volt, élete alkonyán kipótolva hitte azon veszteséget, melly neje halálával érte a leány boldog volt, mert tiszta lelkére egyetlen felhőcskét sem bomlott még a csalódás fájdalma. Egykor szép ifjú jelent meg atyja lakában, csodálva nézte őt, illy lénynyel még soha sem találkozott, önmagától kérdé: miért e mondhatlan érzelemvihar, mellyet látása szivében felköltött: miért kellemesb e hang mint minden zene, melly valaha csiklandoztatá hallérzékét? . . Az ifjú szólt, a leányka felelt — nem tudta mit, s mégis olly jól érték egymást: a leányka érté, mert szerette, szerette jobban mint atyját, életét, istenét; az ifjú érté, mert . . . kéjenc volt . . . Egy titkos órájában a szerelemnek, mézszavaival, részegítő csókjaival, forró ölelésével álomszerű önkívületbe hozá áldozatja és . . . megrablá a leányka szerelmét, nyugalmát, becsületét . . . Ezzel elutazott. . . Az atyát szerencsétlen körülmények megfoszták vagyonától s a gazdag kéjenc nem mélta rá többé figyelemre a koldus leányát, kit szerencsétlenné tett... E nyilatkozatra, melly mint égető vád sulyosult lelkére, minden világos jön Hankay előtt. Mint menekülni nem tudó bűnös elsápadt, szemeit mint egy baljóslatú kísértetre, mellytöl megválni nem bir — az álarcos hölgyre mereszté s ez egyetlen szót birta tagolni: — Vilma! A hölgy lerántá álarcát, s a megcsalt anya, mint boszuló istennő felségteljesen állt meg a bámuló bűnös elött. Azonban nem bírva tovább e vádló szerepet, szelidebb, megható hangon folytató : — Oh! bocsásson meg Kálmán e cselért, mellyhez folyamodtam ; de . . . én anya vagyok ... S ezzel a mellékszobába rohant, karján gyönyörű gyermeket hozott elő. — Itt van önnek gyermeke ... Oh! Kálmán, megbocsátom a bánatot , melly szivemet mérges tőrével marcangold; mindent, mindent, mit ön ellenem vétett, csak hallgassa meg könyörgésemet, hallgassa meg esedezését a szerencsétlen anyának : ajándékozza meg e gyermeket becsületes nevével! Letérdelt előtte, gyermekét atyja karjaiba fekteté s Hankay szeméből áhítattal leste határzatát, melly boldogsága vagy boldogtalansága fölött dönt vala. Különböző érzelmek vonultak át Hankay lelkén e jelenet alatt. Eleinte lelkének jobb része őszinte megbánást ébresztett benne, megrettent büntette fölött, agyán átvillant egy gondolat, melly méltányosnak, szépnek tetszett előtte ... De mind e jobb érzelmeket csakhamar elkergető egy rémkép: a büszkeség . . • Ó, a szép kilátású férfi, kinek kezét elnyerni a legmagasb körök hölgyei vágyakodtak, ő, egy gazdag báró, rang, vagyonnélküli leányt, koldust vegyen nőül . . . Nem, nem . . . Feltette magában, miszerint kiegyenlítést kisért meg, s igy megújíthatja e viszonyt, mellyből még sok érvet ígért magának. Megrendülését lecsilapita; a hidegen számitó kéjenc résztvevő, bűnbánó arcot öltött s kitérőleg szólt: — Oh! bocsásson meg bűnömért Vilma . . . Istenem ! mennyit kellett kegyednek e pár év alatt szenvednie ! Az anya szemeiben évek óta először leirhatlan örömsugár világolt föl, aztán a közelebbről átküzdött érzelemvihar enyhe köny lepellel voná be azt, mígnem nehéz csöppekben sírta ki magát s csókot nyomott gyermeke homlokára, mintha tudatni akarná vele a szerencsét, melly öt érendi . . . Vajha ne kellene újból csalódnia ! — Tehát teljesitni fogja kérelmemet, úgy és megajándékozza e gyermeket, gyermekünket becsületes nevével ? — Nyugodjék meg, Vilma ; e gyermek jövőjéről, jóllétéről gondoskodni fogok, valamint kegyedről és atyjáról. — Mindenekelőtt ez ártatlan gyermek becsületéről biztosítson , kérem , ez egyetlenért kész vagyok mindent föláldozni. — De édes Vilmám, hisz mondom, hogy gyermekemről atyailag fogok gondoskodni. — És nevét e gyermeknek ? . . sürgető Vilma kimondhatatlan nyugtalanság közt. — De édes Vilmám, megbocsásson, de ezt most . . . nem lehet. . . . — Nem lehet! — sikollá az anya kétségbeesése rettentő hatalmával — nem lehet! . . . Miért? — Mért... — tagoló a kéjenc önkénytelenül meghajolva e felséges alak előtt, — mert . . . rokoni összeköttetéseim, társadalmi állásom . . . atyám akarata, nem engedhetik meg ez összeköttetést. .... azonban e . . . gyermekről. . . . — Elég, uram, elég, — kiáltó a megcsalt leány lelipró méltóssággal és megvetéssel. — Percre átengedem magamat a hiú re-ménynek, nem ismertem még önt egészen. Most . . . köztünk vége mindennek. . . . Táírozzék ön . . Fájdalom, későn láttam át, milly érdemetlen volt ön szerelmemre . . . szegény árva gyermekem. Az anya gyermekével a mellékszobába vonult, hogy kétségbeesése könyeit magányban sírja ki. Hankay ámbár az anya nemes fájdalma meghatotta, — nem volt elég erős fölülemelkedni a világ előítéletein s atyja akaratán. Azért legcélszerűbbnek találta búcsút venni e helytől, hova néhány perccel előbb élvsóvár kebellel lépett, s honnan most — nem tagadható — bizonyos nyugtalanság közt, nehéz szívvel távozott el. VIII. Lépjünk Judit asszony már ismert lakába. Itt találjuk Vilmát, gyermeke bölcsőjénél ülve. Ide jött ollykor, ollykor az egyetlen lényhez , ki balsorsában szeretettel felfogadta, ide jött ollykor, hogy gyermeke mellett kipihenje fáradalmait. Ott ül gyermeke bölcsőjénél; ellankadt lelkét bizonyos kábulatszerű merengés szállta meg s most, miután semmi foglalkozás, gond nem háborító többé — bezárultak szemei, — de fölnyilt lelki szeme, egész múltja gyorsan változó képekben vonult el előtte, minden múlt öröm s fájdalom mélyen nyomult elfáradt lelkébe . . . s mind e küzködő emlékek utoljára is a kínos jelenre, reményei sirdombjára vezették. — Milly nyugodtan alszol le szegény, elhagyott gyermek! nem tudod még, hogy atyád téged s anyádat elfelejtett s árva vagy . . Fölébredtél,— milly barátságosan mosolyg s nevet felém! Keserű könyek törtek elő szemeiből, még keserűbb gondolatok kergették azokat a boldogtalan anya szemeibe, elgondoló a boldog, szerencsés életet imádott férj körében, s egy pillantás a szünet nélküli munkától sebes ujjaira — kínzó ellentétül elébe állító a nyomor, fájdalom, boldogtalanság tengerét. S mégis, egy tekintet gyermekére elvonó eszméit kínzó helyzetéről, ki ártatlan pajzánkodással rángató piciny kezeivel,» fölébe hajolt anya szegényes öltözetét s hangos nevetéssel kiséré dévajkodását; az anyai tekintet egygyé olvadt a gyermek örömtől sugárzó nézésével, e halvány, nyomorbélyegzett vonások elveszték keserű kifejezésüket, egyenként engedtek a játszi szép gyermek vidor enyelgésének, s az anyai s gyermeki szeretet delejes hatalmára szent öröm villámlott fel az anya szemében , megcsókoló árva gyermekét és ő is . . . nevetett. — Nem, nem! Ne ismerd soha azon nyomort, melly anyádat körül öleli! . . . Milly boldogitóan mosolygsz felém, ó ! megbocsátom atyádnak bűneit, mert boldoggá tett általad. . . Régóta egy tervvel foglalkozott: atyját, gyermekét s magát a véginségtöl — mellybe a keveset jövedelmező fáradságos munka által hanyatlani kezdő ereje mind hármukat dönteni fenyegetett megmentendő, — csak egyetlen módot látott, melly a becsület ösvényén vezetett s mellynek sikerét remélte : dalszinésznő akart lenni. Azon napokban, midőn atyja tisztelt, becsült férfiú volt, midőn számos barátjai valónak, mert gazdag volt — az atya leánya kitűnő zenetehetségét hires énekmester által képezteté, s Vilma valóban nem egyszer hozá őszinte elragadtatásba atyja fényes estélyeire gyűlt vendégeit, most tehát fel akaró használni e tehetséget— kenyér kereset végett. * " * Másnap megjelent Vilma a színházigazgatónál. © “ .. # Ötven évkorbeli férfi volt ez, vonásain bizonyos jóindulat látszék ülni, modora megelőző, udvarias, ki meglepetve kiáltott fel, midőn a belépő felséges termetű, nélkülözések miatt halvány, de gyönyörűen szabályos arcú hölgyben, avult de tiszta öltönye dacára Fátay kisasszonyra, egykori tanítványára ismert. — Nemde csodálkozik ön e változáson, melly arcomon tükrözi magát? — viszonzá Vilma keserű mosolylyal, de csakhamar megszokott komoly arcot öltött s határozott hangon igy folytató: — Igazgató úr, önt jóindulatú embernek ismertem, azért őszintén akarok szólni önnel: ön talán nem tudja, hogy atyám vagyonát elvesztette s a legborzasztóbb szegénységre jutott; nem lassanként közeledtünk e helyzethez, de egyszerre mint kit villám sújt, lebuktunk a nyomor és ínség örvényébe ; szerencsénk fája nem lassanként hullató leveleit, hanem egyszerre jön levéltelen. . . . Majdnem két év óta keresek kézimunkámmal kenyeret atyámnak, ki önmagával tehetetlen agg s magamnak .... erőm fogyni kezd. . . . Atyám tudtán kívül elhatárzom magamban : a szinészeti pályára lépni ... ön ismeri daltehetségemet, kérem engedjen föllépnem e pályán. Az igazgató, kit Vilma őszinte vallomása meghatott, jóságteli hangon válaszoló : — Kisasszony őszinteségét viszonozni akarom s azért nyilvánítom, miszerint saját, valamint az intézet érdekében örömmel fogadom ajánlatát: kegyedre nézve, mert olly esz- 303