Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-05-28 / 103. szám
cal. — Az embernek akaratát néha egyetlen perc megváltoztatja, s a jövőben annak, mit felfogadott, épen ellenkezőjét cselekszi. — Igen szép öntől. . . Mina e barátságot bizonyosan illően fogja méltányolni. . . — Neki szentelem ezután életemet, mindenemet. . . — Már illy nagy áldozatot , nehezen fog követelni . . . ámbár, őszintén megvallva, nem kis türelemre s megtagadásra lesz önnek szüksége, ha őt Kálmán vesztesége fölött megnyugtatni akarja. . . — K—á—t—m—á—n— ?! — kérdem szörnyen meglepetve. — Igenis ö, önnek barátja Kálmán , ki érzékellensége által anynyi bajt okozott. Hiszen Mina úgyis elmondott önnek mindent; magam tanácsoltam neki, hogy önt válaszsza megbízottjának , s — menynyire az illedelem s körülmények engedik — közbenjárónak közte se ,modern Don Caesar között, ki mint látszik, Donna Diannát tökéletesen meghódította. — Büleim ollyformán zúgtak, mint azé, ki vízbe akar fűlni. Rémitö megerötetésembe került, mig összeszedtem magamat. Tehát nem én, hanem Kálmán volt a boldog, ki Mina szerelmét bírta, melly az elöbbeni jelenet szerint ítélve, már olly stádiumba lépett, hogy józan megfontolásnak többé helye nem lehetett. Szegény leány, minő fokra kellett szerelmének érni, hogy a legtágabb deshors-ról is megfelejtkezvén, azt illy feltűnő módon nyilatkoztatta ? Avagy nincsenek illy exaltált percek a hölgyek szereleméletében, hol tekintet nélkül tárják ki szivük legmélyebb titkát, s néha a legelső idegent, kit találnak, teszik örömük és szomorúságuk tanújává? — Lehet, hogy Mina kisasszony kevésbbé tartott idegennek, mert Kálmán barátja voltam , ámbár nem merem állítani, ha még olly hiú volnék is, hogy önkénytelen elragadtatását később meg nem bánta. Ami engemet illet, nagyon vigyázva kellett ismét szerepet cserélni, nehogy a hölgyek előtt nevetséges legyek, s elég philosophiával bírni, hogy megelégedvén azon pillanatnyi ugyan, de isteni élvezettel, mit a szeszélyes véletlen nyújtott, ildomosan visszavonuljak s a szerelem küzdhelyét szerencsésebb vitézeknek engedjem által. S mert e pillanat mennyországát zavartalanul akartam emlékemben megtartani, elhatároztam magamban, hogy Minát nem fogom többé látni. — Kálmánnal levélben tudattam szerencséjét. — Nem tudom , meddig tartott, míg szivének jéghártyája felolvadt? csak anynyit hallottam, hogy Kálmán még tiz év elött nőtelen volt, s Mina tizenöt év óta — sírban nyugszik. Frankenburg Adolf. P h a ti t o ni o k. *) II. Egy delejes csillagjós álma. (Saját naplójából.) Naplóm van kezemben — ez a mélységes tenger, mellybe a kínos napok — életemnek e messzeágazó folyói — szakadnak . . . Akad e hajós, ki bejárja majd ezt a nagy tengert, hogy világismeretet szerezzen magának az élet kínjairól — erről a nagy óceánról ?.. Találkozik e búvár, ki le fog majd szállni a tengermélységbe — a gyűjtött tapasztalások örvényhazásába,hogy megismerje ott a gyöngyszemeket, elrejtett kincseit az emlékezetes napoknak, mellyek úgy körülfonták ifjúságomat, mint valamelly haragos kigyócsalád a zöldelő bokrot? . . . Vagy rettegni fognak talán a hullámtól, melly sajátsága a tengernek, mint a siró gyermeknek a fájdalom?! . . . Ki látott tengert hullám, s naplót szenvedés nélkül ? elválhatlanok ezek egymástól, mint szerelem a szívtől, köny a fájdalomtól... A tengerész soha se rettegje a halált, s az éj zarándoka minek támaszkodnék kétes csillag sugarára ? ? . . . Csakhogy az emberek lelkében már óriási fává nőtt a szenvedély — mindent kutatni, mi fény és gyönyör, s messze esni attól, mi fájdalom és sötét! . . Ez a szenvedély eredendő bűn fajunkban; ki tudja, mikor vetkőzzük le ? tán soha, soha! így csak maradjatok zár alatt, soraim, a ti életetek sötét bánat, s az emberek szeme nem akar látni bánatot. Hanem majd jönek századok, késő idők, midőn minden egy illy eltemetett betűből egyegy gyöngyszem terem (mert hisz a szerelem örök élet) ekkor a kínszomj letúr a föld mélyébe, s kirabol benneteket . . . így láttok napvilágot! A szerelemigék igy nyernek ezredéves életet!! „Percből áll az óra, órából a nap, s napból az idő, perc, óra, nap, s igy az összes időben csak képedet imádom. Maradjon arcod mindig illy változatlanul, hogy perc, óra, nap, s minden időben hitem, boldogságom meg ne törjék rajta.44 . . . „Színpad az élet, rajta kettőnknek egy szerep jutott — a szerelem és hűség. Úgy látszál, hogy ha az életfüggöny legördül, megsirassanak játékod után. Én is játékos vagyok, híven játszom szerepem előtted, nem kell a világnak tapsa, te koszoruzd meg a játékost, igy a szomorujáték után is vígan lép le a színpadról.“ . . . — Szent isten! most is e szavak fenyitik lelkemet. Lángtükörként áll előttem az album, mellybe e sorokat karcoltam egykor, hogy égetve adjon vissza minden sugárt a léleknek, mellytöl elszakadnia kellett . . . Mintha volna mindegyik szó egy egy tüzes nadály, melly beleszíta magát a legkisebb csep vérbe, s lassan marja, fogyasztja az életet! . . . Ébren emlékezem most is e napokra, átkos napjaidra élt szerelem!!! — Szép Jolánkám, hitehagyott kedves szép csillagom, merre hulltál, merre estél tőlem ?! . . — Ha harmattá lettél, szállj vissza a hervadó virágra, hiszen a harmat csak akkor idvezül, ha száradó virágnak ad életet . . . — Ha vihar lett belőled, jöj és sodorj el magaddal; hullólevél a viharnak legkedvesebb játszótársa . . . — Ha remény vagy, minek lengsz olly messze ? . . repülj vissza, légy velem; a haldokló felett olly nélkülözhetlen a reménység .. . — Ha gyönyörré változál, ne légy tőlem — idegen, fogadj el testvérednek; ha bánatma lett belőled, hadd nyugodjam meg árnyékod alatt . . . Csak jöj, ne hagyj el fényes csillagom, kedves szép Jolánkám! . . . A fentebbi ábrándokban találtam egyik napon P** mezővárosban lakó Kámai Emil barátomat, fel s alá járva kényelmes butorzatu szobájában. A nap épen végsőt csókolt ablakrámáira, midőn naplóleveleit tovább forgatá átszellemült arccal. Tekintete a múlt napokba sülyedt, mellyeknek élete örökitve volt koronkénti jegyzékei által. Megálltam — bár illetlenül — ajtajában, s hallgatózni kezdék, hogy nyomába jöjek a titkos ábrándoknak, mellyek életét korbácsolák. Emil tovább mereng: — Mi ad fényt a csillagoknak? . . . — Mitől lángol a nap ? . . . — Mi tartja össze a porszemeket, a tengercseppeket, hogy világot alkossanak? . . . — Miért párosulnak a híviporok? . . . S függ egyik zöld levél a másikon ? . . . — Mi ad a szívnek dobbanást, lángot az agyvelőnek, rugékonyságot a léleknek, s az eszméknek merész repülést? . . . Hogy hívják ezt az erőt, nemde szerelemnek?... E szavakat mély sóhaj követte ajkán, s a sóhajt erős csattanás következő melancholikus reszketeg hanggal: — Szerelem ! haha ! hisz én is szerettem őt! . . . Benyitottam ; Emil arcát sohasem láttam illy dúllnak, bár fél életem vele tölténi ; tudtam viszonyát, ábrándjait, a szivéhez gyökerezett bántalmakat, mellyek világgyűlöletéből eredtek , — de illy levelinek, illy szenvedő kinézéssel soha, soha minden arcisme, s lélektapintatom halomba dőlt. Asztalán összeirkált papirszeletek kitörölt sorokkal; egy ezüst kapcsos biblia, mellette tépett virágszirmok, a földön egy csomag irat elhintve ; irótoll, napló, mind, mind a földön ... A kétségbeesés tanyáját épen illyennek képzeltem mindig, vagy az elszórt eszméket az örült ember agyában . . . — Nos, Emil, mi baj az istenért? mi lett, ki bántott ? Szólj, tán ismét a lélekkel állsz csatában ? ej cimbora, jöj szórakozni, a sötét gondvirágok mindig a magányban nyílnak, midőn künn a természetben szabadon szellőzteti nehéz gondjait az agyvelő! . . . Egy virághullás , hablocsanás, vagy levélzörej sokszor elég arra, hogy a lelket felrázzák ábrándaiból, midőn az egyedülvalóság csak láncot szorít a nyugalomra ... jöj, ébredj, eszmélj, künn a szabadban van az ébredés. Illy szavakkal üdvözöltem a bánatos fiút, míg karját fogva a szabadba akartam velem hurcolni. — Engedj, hagyj magamra, — szólt karját kirántva kezemből Emil, — nekem épen magány kell, hogy megörüljön a lélek eszméiben, mellyekkel mindeddig hiában küzdött. Minek nekem a szórakozás, mikor a lélek szeme vakon marad a kültárgyak előtt? — S mit használ a természet zaja ollyan szívnek, melly édesen viseli rabláncát? . . . Avagy ki akarod szabadítani a rabot, ki megcsókolja börtönfalát ? Kinek édesebb a fogság, mint a szabadság órája . . . ? Menj, hagyj el; az emlékekkel állok harcban, s a természet elnémítja az illy csatazajokat . . . — S te nem szeretnéd azt Emil?! — — Nem, sehogy. — S a győzelmet ? — Ezt legkevésbbé, — szólt illetödve a halvány barát, — nekem a győzelem lenne veszteség, tovább tartván igy e rongy élet, mellyel odaadok bármelly leszakadt hitvány gombért ruhádról. — Hagyj fel Emil az illyesféle ferde fogalmakkal , ki vesztett valaha többet az életen mint én, s mégis ember vagyok. Gyáva az, ki kínjaival meg nem bir dacolni, s tűrni a csapásokat. — Vagyis rabszolga, ki tűr, s hordozza a fájdalmak ólomigáját, ezt mondd inkább ! — tört ki hevesen Emil s görcsösen harapott ajkába, — mintsem a fájdalmak rabszolgái legyünk, oltsuk el inkább az életet, mert a bú szise megjelent aBudapesti viszhangban.