Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-06-01 / 106. szám

vigyázzatok fiaim! ember legyen mindenki a talpán. — Töltve vannak a fegyverek ? — Töltve, Dimitri, feleli Skorondonó. — Pugatscheffet nem látom. — Itt van ő is. — Szemmel kell őt tartani. — suga Skorondonóhoz hajolva az öreg. — Ha lehet ne bocsásd mellőled. A csapat lassan továbbhúzódik, egy ut­­kanyarulatnál az erdő gyérülni kezdett, s kis­ded halomra érve föl, meglátszottak a caricai toronykeresztek, a mint a lenyugvó nap rájok sülé arany sugárait. Carica oldalt esék a csa­pattól, melly mindig tovább tovább huzódék mellőle, mig végre a város egészen elveszett a láthatárból. Most egy völgybe értek le, hol leszállva lovaikról, megvárták míg lenyugszik a nap. Egy óra múlva teljes sötét lön, a legénység lovára ült, Dimitri egy magas dombra vezeté őket, hol csatarendbe állitá föl csapatát. Ket­tőt elkülde különböző irányban előőrsre ket­tőt le a caricai völgybe, s a többi dombon várta a további rendeletet. Nyűgot felöl ónszinü felhők emelkedé­­nek az égen, s a mint közeledtek egyenként oltogaták ki a csillagokat. A közel erdő lassú s mindig növekedő zúgása hajlék , fris szel­lőt hajtva a csapat felé, melly ollykor a távol harangszó hangjait hozd magával. — Esőt kapunk, Dimitri apó ! szólt egy bozontos siheder, kinek álla goromba zseb­kendővel vala felkötözve. — Dugd be a szád Jankó, még elárulsz bennünket éles hangoddal! inté­zt egyik társa. — Caricában a támadó égiháború elébe harangoznak, — szólt komoly arccal Dimitri, — a szél mind ide hozza a hangot. — Lóra fiam, innen tovább kell húzódnunk, a lövés könnyen behallanék a városba. A Dimitri után megindult csapat mögött, hogy völgy ismét váltakozva maradtak el. Alig mentek félórát, sebes vágtatva jött nekik szemközt a két lovas, kik előörségre valának küldve. — Nos, mi hír ? kérdé gyorsan Dimitri. — A főnök mindjárt megérkezik, fe­lelt lihegve az egyik. — Olly közel voltak már, hogy puszta szemmel ki lehete őket venni. — Számos ő a kiséret? — Jóval többen vannak mint mi. — Nem tesz semmit, felelt nyugodtan Dimitri, s aztán a csapathoz fordult. — Sko­­rondone a legénységet rendeld el az erdöszé­­len, messze ne menjetek s állomását senki el ne hagyja. — A csapat az erdő felé indult; Dimitri ke­zével intve, utánok kiálta: — Isten veletek! az öreg Dimitrit még ma látni fogjátok , é­s azzal sebes vágtatva a két lovassal eltűnt szem elöl. A távolból erős lódobogás volt hallható. Pár perc múlva az éj homályából két vágtató kozák bontakozik ki; utána 30—40 lépésre egy ötlovas fogat, könnyű paraszt lovakkal, erősen födözve két sor fegyveres kozákoktól. A lovak lassan s fáradtan emelkedtek föl a völgyből a magasabb dombra, honnan e pilla­natban sebesvágtatva rohan a menetnek szem­ben az öreg Dimitri, két pajtásától kisérve. E percben harsány kiáltás hullik le a dombról, Dimitri tele torokkal kiálta le a völgybe: — Hajrá kozákok! ki akarja elnyerni a száz aranyat, melly a vén Dimitri fejére van téve ? Holla én vagyok az a száz aranyos gyerek! — S azzal gyorsabban mint a gondolat re­pült tova a kozákok szemei elöl. A kozákoknak sem kelle több ; ezt hal a­latti s a lovakat sarkantyúba venni, csak perc müve volt. A főnök ijedve dobta fel magát ülé­sében, s tele torokkal kiálta: — Utána! még ötven aranyat adok rá, ki élve elhozza! — s azzal kihajolva kocsijá­ból, fenyegeté­s biztatá a kozákokat, kik min­dig nyomában voltak, de utolérni nem tudák a rohanó Dimitrit, ki villám módjára vágtatott az erdő felé, hol e pillanatban, mintha föld nyelte volna el, eltűnt szemeik elöl. — Hajrá! hangzék most egyszerre min­denfelől, s az erős kiáltozásokba kardcsatto­gások, s egyes lövések keveredenek. Az ül­döző kozákok Dimitri elszánt vad csapatjával ütközének össze. A főnök ezalatt, egy kozák tiszt fö­­dezete mellett egyedül maradt kocsijában, fe­jét folyvást kihajtva tartá, s szemeit erősen az erdő felé szegezé. — Még ötven aranyat leszek rá,— szólt a mellette álló tiszthez, a nélkül, hogy sze­meit elfordította volna a távol erdőről.— Hah, minő örvendetes meglepetés leend Astrachán­­ba vonulásom napján a vén Dimitrit a népnek bemutatni! — A vén Dimitri nem fog Astrachanba menni! — kiált a háta mögött egy nyers hang, — s mire a főnök visszafordulhatott volna, izmos vasmarok kapá el nyakánál fogva. Ugyan e pillanatban a födezetre maradt tiszt hátul­ról jön megtámadva, s mire ijedtéből fölocsú­dott, lováról lerántva a földön hevert, mellé­nél fogva nehéz térdektől szegeztetve a porba. —­­ A vén Dimitri tisztelkedni jött! — szólt újra ama nyers hang; — s kinek egy­szer Dimitri tisztelkedik, az vagyonával tarto­zik a tisztelgést viszonozni! Le a málhákkal! gyorsan, mielőtt a kozákok dolgukat végez­hetnék! Pugatscheff! kendőt ide, tömd tele en­nek a két embernek a száját, hogy ne or­dítson ! — A főnök egy kétségbeesett lökést tön lenyomott testével. A vén Dimitri csak mo­solyogta­t a hasztalan öröködést, Pugatscheff pedig kendőjét gyúrta szájába. Most Dimitri egy kurta kést von elő­, s hirtelen fölmetélte a két fogoly ruháit. — Jankó, a két tárcát magadhoz ve­szed, — szólt gyorsan Dimitri, — s gondját viseled mint a szemed fényének­ érted ? — S most merre vannak a málhás szekerek ? — kérdé szigorú arccal a foglyokhoz fordulva. Merre vannak a málhák? — kiálta nevekidő dühösséggel. l’ugatschelf! húzd fel azt a pisz­tolyt! egy, kettő-------hol vannak a málhás fogatok? Vedd ki szájából azt a kendőt, hadd feleljen! A főnök arca majd zöld volt az ijedt­ségtől, majd vörösban égett düh és haragtól. S látva, hogy menekülnie nincs mód, nincs le­hetőség, nyögve a kétségbeeséstől visszafoj­tott hangon szólt: — Utánunk jönek. — Messze ő? — Egy órányira, felelt a kérdezett, s aztán e szóra, mintha dühét egyszerre lágyabb, fájdalmasabb érzelmek váltanák fel, két kezét összetenni iparkodok, mint ki kegyelemért a­­kar könyörögni. Dimitri hátra szok­ta kezét. — Nem magamért, — szólt fájdalmasan, rekedt hangon a fogoly, — nem magamért, én másokért akarok könyörögni. A málhás fo­gatok két nőt kisérnek, az egyik örökbe fo­gadott lányom, a másik nevelője. Oh, csak őke­t bocsássátok szabadon ! Mindent vigyetek el, mindent­ csak nekik kegyelmezzetek. Úgy é, nem fogtok nők ellen harcolni? nem fogtok kegyetlenek lenni hozzájuk ? Óh szólj, Ígérd meg, és velem lehetitek a­mit akartok! , — Nem asszonyokról van itt szó! — kiálta hevesen Dimitri. — Azt mondd meg: nagy ő a málhák födözete ? igazat szólj, ne nagyítsd és ne kicsinyítsd! — Nyolc kozák, — nyögé a főnök. — Jankó, a caricai völgybe szállított két legényt, s Pugatscheffet viszed magaddal! — kiálta Dimitri. — Négyen elegen lesztek nyolc ellen. Magam is mindjárt ott termek! Jankó lovába vágta sarkantyúját, s tár­sával elrohant. A lövések mindig sűrűbben hangzanak az erdő felől, s ha jót hallunk, mindig köze­lebb lő a zaj és lárma. — A kozákok retirálnak, — szólt Di­mitri, mintegy magába beszélve. Most a lövések gyérülnek, s a közeledő verekedőknek csak kardcsattogásaik hang­zanak. — A kozákok be vannak kerítve! — folytatá Dimitri a monológot, s szemei villog­tak. — Hah, már nem hallani több lövést! a zaj csillapszik. Ezer mennykő, valamellyik fél­nek meg kell­ magát adnia! A küzdés meg­szűnt. Valamellyik fél lerakta fegyverét! Hah, ha tán Skorondonó — — nem! Skorondonó elhal utolsó emberével együtt, de fegyverét le nem teszi. Skorondonóban hét ördög lakik! E szavak közben Dimitri még szorosab­ban kötözé a két foglyot, szájukat jobban be­­tümküdé, azután a lovakat fogá ki, s foglyait ott hagyva, elhajtatott az erdő felé. Mig ezek történtek, Jankó és társai a málhásokat támadák meg. Küzdöttek mint a kőszült vadak. Egyes lövések, s a lövések kö­zöl női sírás és jajgatások hangzanak ki. Jan­kó homlokán mély sebet kapott, s lebukott lo­váról. Pugatscheff mindenütt ott volt, hol a legnagyobb részt talált. Pár perc múlva tár­sai elhulltak mellőle , már csak másodmagával küzdött. A kozákok közel öten sebesítettek meg, kik tovább harcolni képtelenek valának. Pugatscheff hasztalan várta a segélyt az erdő­ből. Bizonyosan veszélyben vannak, gondolá, de nem csüggedt, hanem elkeseredve új roha­mot tön. A fegyvertelen s ijedt kozákok, jajd veszékelve hagyák oda lovaikat, s futának be Caricába. E pillanatban két hölgy ugrott le a kocsiról, odavetve magukat a kozákok s a két ellen közé , amazokat megadásra szólítva fel l­emezektől kegyelemért könyörögve. Az egyik hölgy egy véletlen sebet kapott fején a kozá­koktól, mellyre fölsikoltva, orrára bukott; — ugyan e pillanatban egy másik kozák zuhant le lováról, s vele együtt Pugatscheffnek utolsó társa, egy mellbe talált lövés által dőlt ki mel­lőle. A két utolsó kozák golyói fütyölve zúg­tak az ifjú feje fölött, ki e pillanatban elszánt s biztos vágásaival rohant elleneire, s irtóza­tosabban küzdött mint egy tigris, melly kölyö­keit védelmezi. Egy rövid perc, s az utolsó kozák fegyverét tévé le az ifjú Pugatscheff lábaihoz. Hihetlen, s csaknem a lehetlenséggel határos az egész küzdés s Pugatscheffnek győ­zelme, de mégis úgy van a mint elbeszélők, s miként azt a később elhirhedett ifjú történe­teiből olvasók. Sebesült harcosok, csonka béna tagok­kal hevertek körül a földön, vérükkel festve a zöld gyepet, s kínos nyögéseikkel töltve be a néma éjt. Pugatscheff iszonyodva tekinte kö­rül; a kozákok közöl csak kettő halt meg, a többi nehéz sebekben hevert, mig az ő társai közöl csak egyetlen maradt még életben, a fején nehéz sebbe ejtett Jankó, ki kábultan hevert a földön. E pillanatban fuldokló sírás­zté meg az 434

Next