Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)
1853-06-03 / 108. szám
elő s fordult meg elméjében, látogatásainak a szórakozáson kívül más célt tűzni ki, annál kevésbé öntudatosan okot adni e gyanítgatásokra. Elképzelhető azért meglepetésem , midőn egy reggel izgatott, s a szokottnál is halványabb arccal szobámba rohanván, igy szólt hozzám: — Barátom! E mai nap határoz jövendőm felett. Terézt nőül fogom kérni. —• Tehát bizonyos vagy szerelméről? — Tökéletesen. Tegnap este piruló arccal valla meg, mit már azelőtt is sejtek, hogy megértett, hogy szeret, s most már csak anyja megegyezése hiányzik, hogy az emberek legboldogabbika legyek. — S te komolyan elhatárzod ? — Nőül venni őt! — Mélyen pillantok szemei közé. Eltalálta gondolataimat. — Értlek! — monda komoly hangon — azt akarod kérdezni: Hát régi szerelmed, emlékeid tovatűnének már ? Ő nem barátom, ez emlékek utolsó órámig élni fognak lelkemben, s sohasem adtam volna helyet szivemben uj érzelemnek, ha e megrázó hasonlat és egy titkos sejtelem azt nem súgják hogy e fiatal lyánykának ő kölcsönözte külsejét, hogy engem boldogítson általa. Ezt eddig csak sejtem, most már bizonyos vagyok benne! Halld mi történt. — Beszélj, beszélj! — Tegnap este szokatlanul későre alvám el. Gondolatim szünetlenül Terézzel, nem az élővel, a halottal foglalkozának, és messze űzék szemeimről az álmát. Végre azonban a természet győzött, szemeimre homály terült, elvesztem öntudatomat és álmodom! . . — És álmod? — A mi ily csodálatos és olly jótékony volt. Fehér ruhában, fehér koszorúval fején, úgy miként a koporsóban fekvék Teréz, jelent meg előttem. Jöttére nem éreztem borzadályt, nem remegést, s midőn kezemet szelíden kezeibe véve, úgy tetszék mintha élővel és nem halottal lenne dolgom... — Tovább ! tovább ! — Mosolyogva szemeimbe tekintett és szelíd, jól ismert hangján igy szólt: Viktor megakarom jutalmazni szerelmedet. Teréz uj kedvesed én vagyok, s csak azért tértem vissza a földre, hogy téged boldogítsalak. Vedd ötnöül, benne engemet fogsz oltárhoz vezetni. Tedd őt boldoggá, szeresd, általa én leendek üdvözült! E szavak után, mellyekre tisztán, világosan emlékszem, gyöngéden megcsókold homlokomat, s miként jött, könnyedén tovatűnt. Midőn fölébredtem, mintha ez ébrenlét csak álmaim folytatása lett volna: gondolataim ismét őt keresék föl. Eszembe jutának szavai, és én elhatárzom azok szerint cselekedni. Mielőtt azonban azt tenném, meg akarlak ismertetni e gyász eseménynyel. Fogd e levelet, olvasd át, s viseletem különössége rejtve leend előtted. E szavak után egy levelet nyujta át, s egyedül hagya. A papír állapota mutatá, hogy gyakran olvasgató és nem egy könyer hullat a soraira. Bizonyos megmagyarázhatlan kegyelettel kezdtem olvasásához. Egy jelentkező homályos sejtelem értésemre adá, hogy e sorok a szív, a szerelem egy vértanújától jöttek. Nem csalatkoztam. A levélben ez állt: „Viktor!“ „így nevezem önt, a bizalom szaván, mellyet hogy milly nagy mértékben érzek ön iránt, soraim tanusitni fogják. Ön szeret engem , s nászunknak három nap múlva kellett volna véghezmennie, így akarta, igy parancsolta atyám. De én nem tartozom azon nők közé, kik elég könnyelműek, elég szívtelenek szerelem nélkül kisérni férjöket oltárhoz! Hasztalan kértem atyámat, hasztalan adám értésére, hogy ezt tenni bűn. Családi érdekeket emlegetett, s könyörtelen maradt. Meg kell tehát halnom. Mielőtt azonban ezt tenném, meg kell ismertetnem önt egy körülménynyel, melly ön előtt ismeretlen, s melly ki fogja menteni ön előtte lépés szélsőségét. Midőn atyám önt, mint leendő férjemet elembe vezeté, szivemmel többé nem rendelkezhetem. Egy fiatal, arra olly tökéletesen méltó férfié mint ön, volt az már, kinek egyedüli vétke hogy szegény, s hogy nem főrangú. Téréit, orvosunkat értem , ki már hónapok óta bírta viszontszerelmemet. Képzelheti ön kétségbeesésünket! Téréi atyám elé lépett, fölfedé viszonyunkat, s kezemet kérte meg. Könyek között, s térdeimen egyesitem vele kérelmemet. Hasztalan! Részvét helyett gúny volt arcán olvasható. Éles szavakkal tön Téréinek szemrehányásokat vakmerőségéért, s engem atyai átkával fenyegetett. Téréi még ez nap elhagyd a házat, s a nász ideje önnel el lön határozva . . . Láthatja ön, hogy nem maradt egyéb hátra, mint meghalnom!.. Most már mindent tud. Ismeri helyzetemet, átlátja e lépés kényszerűségét, és reményem megbocsátja azt. Isten önnel utoljára. Feledjen, és igyekezzék nemes szívének egy más érzelemmel megszerezni érdemlett boldogságát. Ha a síron túl van élet, van világ, e boldogság megnyeréséért imádkozni fog barátnéja Teréz.“ Minden világos jön előttem. Megértem, természetesnek találom Viktor viseletét. Alig végzem el az olvasást, ő visszatért, s a nyugalom mellé szokott izgatottsága helyén arcán elterült, mutat, hogy csodálatos álma milly jótékonyan hatott kedélyére. — Még egy pár szót barátom e szomorú tárgyban, s többé nem fogom föltépni a hegedő sebeket! — Oh most már beszélhetsz. Többé nem fáj e seb. Tovatűnt angyalom visszaadd nyugalmát. — Mi történt Terézzel ? — Midőn levelét megkapom, már halotti koszorú ékité fejét. Halva találták szobájában; a fennmaradt méreg, mit asztalkáján leltek, gyanitni engedő, milly kínosak lehettek végpercei ! — És a szigorú atya? — Magán kívül volt e veszteség felett, s hogy gyötrő emlékeitől meneküljön, minden vagyonát pénzzé téve, s kivándorolt Amerikába. — És a szerencsétlen orvos ? — Pillanatra sem távozott kedvese koporsójától. Együtt sirattuk őt, s a temetés utáni éjjelen örökre eltűnt ama vidékről. Senki sem hallott azóta semmit felőle. E kérdések után szándékosan más térre vivém át a társalgást, s bár ha egészen mellőzni alig volt lehetséges azon valók, hogy minél kevesebbszer váljék beszéd tárgyává e gyászesemény. Viktor, elhatározásához híven, még aznap megkérte Teréz kezét. Nem kapott tagadó választ, s a nász a hirkovácsok roppant diadalára rövid időn fényesen megtartatott. A vig lakoma közepett nem tartóztathatok vissza néhány elétoluló könyet. Kik épen észrevették, öröm kényeinek tarthaták. Csak egyedül Viktor sejtheté, s amint egy rám vetett jelentékeny pillanatra tudtomra adá, sejté is, hogy e könyek nem az élőket illeték. . . Pár hét múlva visszautaztam a fővárosba. Nehány nap múlva egy estélyen valók szerencsés jelen lehetni, hol egy nagytapasztalatu orvossal ismerkedtem meg, ki azelőtt pár nappal érkezett haza külföldi utazásából, s igen érdekes dolgokat regélt úti kalandjairól , s jelesen az uj világ mindenkit érdeklő viszonyairól, mellynek egyik fővárosában New-Yorkban több mint két évet töltött. Theázás közben a feláldozó szerelem jött szóba, mellynek létezését a nagy társaságból alig engedék meg nehányan, s ezek is csak mint ritka üstököst, melly századonként, ezredenként alig tűnik elő egyszer, kétszer. — Divatból rég kiment árucikk ez! — mondák némellyek. — Élettelen ábránd, melly regényekben sem tetszeti többé jól magát! — mondák mások. — Nincs igazuk uraim! — emele szól az orvos — a tiszta, feláldozó szerelem nem divatból kiment árucikk, nem élettelen ábránd, s nem is olly ritka üstökös melly évezredenként alig fordul elő egyszer kétszer. Több esetet beszélhetnék el, melly önöket az ellenkezőről győzné meg, hanem úgy hiszem egyetlen egy is elégséges leend ! — Kiváncsiak vagyunk rá ! — felesének a tagadók kétkedő mosolylyal. — Meg fognak lepetve lenni! Bizonyos vagyok benne. New-Yorkban, ezelőtt mintegy évvel történt, egy napon egy idegen férfi jött hozzám, s szaggatott, igen hibás angol nyelven sürgetve kért, látogatnám meg urát, ki igen veszélyes állapotban szenved, s ki ugyanazon szállodában lakik, mellyben én tartózkodom. — Milly betegsége van urának ? — kérdezem. — Örült! — felelé szomorúan. — Régóta? — Oh nem, csak ma reggel óta! — Miként vette észre háborodását? — Csak képzelje uram. Hazánkban, mert mi idegenek vagyunk, uramnak egy lánya halt meg, kinek koporsó födelét én magam szegtem le, s uram most azt állítja, hogy leánya él, s hogy itt van, New-Yorkban. Ezért tartom én őt őrültnek. Nem kis érdekkel és kíváncsisággal léptem a beteg szobájába. Egy észbevegyült férfit találtam, ki izgatott léptekkel járkált a szobában alá s fel. Vizsgálni kezdém arcát. Egyetlen vonás sem árult el őrültséget, sőt a hang, mellyel azt mit inasától hallék ismétlő, olly nyugodt volt, s annyira meggyőződésből eredetinek tetszék, hogy engem magamat zavarba ejtett. — Hátha tévedt ön ? Hátha az egész csak képzelődés játéka ? — Oh uram az apa szeme nem téved midőn gyermekéről van szó ! Ö él, ő itt van, bizonyosan láttam őt! — De hát mért nem szólította meg ? Mért nem szerzett bizonyosságot? — Tenni akarom, de már késő volt. Midőn megpillantam, épen kocsiba ült. Rákiáltottam, futottam utána. Hasztalan! A kocsi elrobogott. — Megkisértem megnyugtatni őt. Nem sikerült. Szüntelen lánya nevét kiáltozd, s csak azon remény csendesítő lett némileg, hogy ez esemény körülményesen közzététetvén, talán sikerülend a rejtélyt feloldani. A dolog engem is szerfelett érdekelt, s még aznap fölkerestem New-York összes