Hölgyfutár, 1853. január-július (4. évfolyam, 1-130. szám)

1853-05-11 / 90. szám

Budapest. 4-ik évi folyamat. 90 Szerda, május 11-én 1853. 1 © HÖLGYFUTÁR Megjelenik, ünnep- a vasárnapot kivévén, mindennap délután divat képek- s egyéb műmellékletekkel és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: ujvilágutcai 14 számú ház első emelet, hová a kéziratok utasitandók. Kiadóhivatal: aldunasor , kegyesrendieképületében levő nyomdai iroda, hová az előfizetési és Tulajdonos szerkesztő : Nagy Ignác. Kiadó: Kozma Vazul. hirdetési díjak küldendők. Előfizetési díj: Postán: egész évre 16 frt fél évre 9 évnegyedre 5 Budapesten házhozküldéssel: egész évre . . 13 frt, fél évre ... 7 ., évnegyedre . . 4 Hirdetések soronként 3 ezüst krajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltétnek. A családi végivadéka. A pokolban a mi gyötrelem , És a mennyben a mi üdvösség van — Egy percben mindazt átérezem. Petőfi Sándor. Ne nézzetek rám!------------Ne kacagjatok ! —-------E szenvedő alak beesett, kiégett szemekkel, halvány életnélküli arccal, tépett hajfürtökkel , rendetlen rongyos öltözetben nem én vagyok. A könyek, mellyek szemeimben rezgenek, nem az én könyeim ; egy mély és kifogyhatatlan szenvedés merítette őket boldogságom közepett, szempilláimra a pokolból. De azért ne gondoljátok, ne súgjátok meg a világnak, hogy boldogtalan vagyok!!— Nem, a szenvedés nem fáj nekem, nem szabad fájnia ! hisz aki szeret, az a viszonszerelemben él, s e viszonszerelemben az eget találja fel. Én is szeretek , és e szerelem az én édes mindenem, ebben élek, ezenkívül nincs világom, ezenkívül semmi, semmi sem érdekel. De mit kacagtok — talán hazudtam ? szaggatott ruháimat mutatjátok nekem talán, hogy megcáfoljatok? Hátha még tudnátok, hogy e rongyok alatt sanyargó testnek mennyi éhséggel, menynyi fájdalommal kell küzdenie ! De azért én mégis boldog, határtalan boldog vagyok. Reményeim, ábrándképeim tetőpontját értem el, s a többi mind haszontalanság, mind csekélység! Ti álmélkodva, kétesen néztek rám; azt vélitek talán, hogy őrjöngő vagy tébolyodott vagyok? Csalódtok! Soha nem voltam még illy józan mint most, és félek, hogy épen e józanságban lelem fel az őrületet. Azt mondjátok, hogy nem értetek engemet? Elhiszem. De jöttek hát közelebb, lássátok, ma nagyon jó kedvem van. Üljetek le szépen körülöttem, elbeszélem élettörténetemet. De azután egy se legyen köztetek, ki megsajnáljon és könyeivel sértegessen engem ! Tudjátok meg : a szánalom gúny nekem; én sorsomat magam szereztem magamnak, s most csak a vetett gyümölcsöket uratom. Hanem azért ne is nevessen ám senki! aki legszentebb érzelmeim és óriási szenvedéseimen kacagni tud, ahol nincs szavam, azt elátkozom! " Már életem első perceit is gyászbetűkkel jegyezte fel a sors keblembe, mert atyámtól születésem előtt két hóval, anyámtól születésem napján megfosztatván , szüleimet nem is láthatom. Nagybátyám, ki engem elhagyatott árvát magához fogadott és felneveltetett, egy volt azon emberek közöl, kik még legnemesebb érzelmeiket, szeretetüket is önzésük tárgyává aljasitják ; azért ha mondom, hogy Kukásy Boldizsár urambátyám engem igen szeretett, sőt csaknem túlzott szívességekkel halmozva elkényeztetetten nevelt fel, ez alatt azt kell értenetek, hogy a gazdag nagybátya bennem ősi családjának utolsó ivadékát s igy büszkeségét látván, kamatozó tökének, családi kincsnek tekintett, mellyel jól megérteni, növelni és fentartani saját érdekében feküdt. S valóban már legzsengébb gyermekkoromban térdem ringatván, mesélt nekem tündérregéket őseink, nagy kincsek, cím, rang, dicsőség s több illyenekről, mellyeket a prózaiság embere mély phantasiával, s csaknem keleti költészettel tudott képzeletem elé varázslani, hogy igy keblemben a hiúságot felkeltvén, célját s reményeit minél biztosabban és sikeresebben elérhesse. Nem vont meg tőlem semmi költséget, semmi fáradságot, nevelőket tartott, a tudományokkal és szépművészetekkel megismertetett, hogy művelt s fölvilágosodott férfit képezzen belőlem. Szegény öreg !irilly roszul számított! nem gondolá meg, hogy épen e szellemi művelődés és felvilágosodottság lesz sirja hiú vágyainak, s előítéletekkel elfogult törekvéseinek. Már mint gyermeknek valami más, magasztosabb, tündéri képzeletem volt a földi boldogságról, mellyben minden, minden benn foglaltatott, kivévén a mi a prózaiságot érdeklé. Szenvedélyes, édes mámorral csüggtem a gyermekkor első ábrándjain, a melly tulvilági álmok csaknem a költészet bölcsőjének nevezhetők, s mellyek lelkemet a képzelet örök kimeríthetlen honába delejes erővel vonták, honnan csak tanulmányaim tudtak visszaragadni, fölébreszteni. Később az ifjúkorba lépve át, világosabb fogalommal merészebb ábrándképeket és fellegvárakat alkottam magamnak, mellyekbe már az érettebb kor magasztosabb érzelmeit, a szerelmet is belefoglalom. És szerettem — — Szerettem cél, szerettem tárgy nélkül, de annál dúsabb, annál tisztább érzelemmel, epedő, megfejthetlen vágyakkal. És valóban én azt vélem , hogy e tiszta ártatlan, e szűzi szerelmet minden romlatlan, még el nem fásult kebelnek egyszer át kell érzenie, mert ez a később kor érettebb érzelmeinek bölcsője, a serdülő ifjúság legfenségesebb, legmagasztosabb költészete. De viszont jaj annak, ki túlragadtatva a korlátokon, minden óvatosság, minden visszatartás nélkül hagyja lelkét e csalóka álmokban ringani, elfeledve hogy a képzelet szilaj mén, mellynek szárnyaira csak akkor jó bocsátkoznunk, ha érzünk magunkban elég erőt, hogy szükség esetében meg is tudjuk fékezni azt, különben elragadja és részbe dönti a tapasztalatlan emberi kebelt; százszor jaj annak ki elfelejti, hogy az ábránd a túlvilág tündérgyermeke, melly csak földöntúli megfejthetlen és érthetlen képeket fest lelkünk elé míg érzelgéseivel eltöltvén a kebelt, azt egy jövő mélyebb szenvedésre kiműveli és fogékonynyá teszi, s igy az elmerengés mézes óráiban benne kígyókat nevel. Adjatok hitelt szavaimnak, mert amiket mondottam nem egyes szobatudósok, szív- és érzelemgyűlölők rögeszméiből meritém , ezek saját életemnek szomorú tapasztalásai! Már mint alig húsz éves ifjú, hervadó arccal, gyenge beteges idegzetemmel inkább kiszenvedett, kiégett aggastyánt ábrázolok, annyira hogy bátyám az őscsalád végivadékát veszélyben látván, egészségemnek megmentésére orvosi segélyhez folyamodott; de hasztalan orvosságot nem találtak számomra, sőt az egyik bizodalmasan megsugá, hogy én lélekbeteg vagyok, szivem, eszem hamar, idő előtt megeretetve fejlődött ki, s ha beteg vagyok nem csoda, mert a korán érett gyümölcs hamar le szokott hullani. Ennek következtében elzárták előlem a tudományok csarnokát, s mindazt, mi elmémre, érzetemre befolyást gyakorolhatott; de nem gondolák meg, hogy mindez haszontalanság, midőn képzetemet,ifjúságom gyilkosát keblemből száműzni nem lehet. Bátyám gondossága mindent elkövetett, miáltal jobblétemet s egészségem helyreállítását eszközölni lehetséges, így, ámbár öt foglalatosságat szüntelen a főváros falai közt tartották, engem saját birtokába, a rétteleki pusztára küldött, hogy itt a mezei elfoglaltatásokban szórakozást lelve, a tiszta szabad levegő kellemeit élvezhessem , atyailag szivemre kötvén, hogy vigyázzak egészségemre, s óvjam magam mindattól, mi annak legcsekélyebb hátrányául szolgálhatna. Ezek voltak életem sötét, nehéz, de édeskeserű napjainak előzményei. Most figyeljetek, itt kezdem élettörténetemet. Rétteleken, pusztai tanyám ajtajában ketten üldögéltünk, én és az ispán, egy talpig becsületes öregember, ki pipájából füstöt eregetve, én a csillagokon mélázva, űztük a magánélet unalmait. Gyönyörű szép nyári est volt; az ünnepélyes csendet csak a távol gulyák kolompolása, s az egy egy ágyulövésnyire szétszórt szomszéd tanyák ebeinek csaholása szakitá meg; a hold s a csillagok teljes diszszel ragyogtak a tiszta láthatáron, mig a pásztortüzek mint égő oszlopok egésziték ki a fölséges, csendes, és épen e csendben nagyszerű pusztai tájképet. — Az urfi talán nem is tudja, mi történt ma délután az árpafelesek között? — szólt az ispán csaknem félórai beszédszünet után, miközben a szegény öreg jó nagyokat ásitozott. — Nos , talán megint egypár véka árpát sikkasztottak el? — Dehogy! isten mentsen! hiszen köztük van Gyuri béres, ki becsületes és jó felvigyázó fiú, azon tudom nem fognak ki.