Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)

1854-01-17 / 13. szám

Budapest, 5-ik évi folyamat.c^13 Megjelenik, ünnep­­£ vasárnapot kivévén, min-) Sdennap délutan divat-;* rképek- segyéb mumel-- kkel é* r a j-$ i o kit a 1. ^ Szerles­z­tőségig ^szállás: ujvilágutcai 1­4 S Ssz. ház első emelet, hová ^kéziratok utasitandok S Kiadó-hivatal: l ^aldunasor, kegyesrendiek ^ C épületében levő nyomdai­­píroda, hová az előfizetésig hirdetési díjak küldendők.s JDÄWEST­°® _____ HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Tulajdonos, és felelős szerkesztő: Nagy Ignác. Kiadó: Kozma Vazul.­­npL , január 1­­ZOti 1854.­­ Előfizetési díj: £ Postán: egész évre 16 ft.^ ‚ félévre 9, £ évnegyedre 5, . : ^Budapesten házhozkül­l £ dójat-1: egész évre­ 13 ft., Ř félévre . . 7 ,, , S évnegyedre 4 ,, ! Hirdetések : ^soronkint 3 ezüst krajcár-1 pert fogadtatnak el, és gyor-! S san közöltéinek. : kt Előfizetést folyvást elfogadunk a „H Ö L­­i Y F U T A Il“ra, a címen olvasható föltétek szerint. Szerk. J e n n y. (Folytatás.) E pillanatban a nő elhagyta énekét. Armin megköszönte. Vilma édes mo­­solylyal kelt föl. — Maradjunk ebben a teremben . . . ha önöknek tetszik. — A mint ön parancsolja. Az asztal köré ültek, melylyen a köny­vek szétszórva hevertek. — Talán kedvenc könyvei? — kérdé többek köz.­ A . . . — Igen, — Ibiéit a kedves nő — ezek­kel legtöbbet társalgók. Ossian homályos szépségei, kékszemü lánykái fölött úgy szeretek merengeni, mint­ Shakespeare, Dante, Calderon erős­, tökéletes alakjai­kon. . • — S a regényeket nem szereti, édes Vilma ? — Bele untam .Azok az örökös ste­reotyp képek , miknek érdeke túlságban s csattanó­ borzasztóságokban alapszik egyedül... minden kedvemet el­vévé­k, s ha egypár eredeti lángész műveivel nem ta­­lálk­oznám , kétségb­e kellene esnem a je­lenkor irodalmi vizözöne fölött.­­— Nagy részben igaza van önnek, Vilma. — Természetes. Most az irodalom nem a művészek csendes műterme, hol a láng­ész évekig érleli s valósítja eszméit, hogy a tökély fokáig jussanak , hanem zajongó gyár, melly pillanat alatt szüli meg sok­féle tarkaságait. Többé nem találkozunk egy Ghibertivel, ki művén negyven évig dolgozzék , de nincs is mű, mire egy új Michel Angelo elmondaná , mint azon fi­renzei ajtók fölött, hogy érdemesek a pa­radicsom bemenetét ékíteni. Armin csodálkozó tekintettel nézett az eszes hölgyre. — E remek költők irodalma —folyta­­tá Vilma tovább, a könyvekre mutatva — mint az ég, világló napjával, szemérmes csillagaival, s majd felhők és viharok ár­nyaival , mig a mostani irodalom ter­jedelmes tó, melly keblén ép ez eget tük­rözi vissza, csakhogy itt csupán viszfény leven, nem olly azúrkék az ég, nem olly meleg a nap, nem olly vonzók a csillagok, és a színes felület alatt értéktelen tár­gyakat fed , csak itt-ott növesztvén part­jain virágokat. E pillanatban a terem ajtaja megnyílt. Fiatal leányka lépett be egyszerű íz­letes öltözetben. Rengeteg alak, hajlongó termettel, já­rása könnyű, arca igen érdekes. Szőke hajfürtéi rendezett bodrokban körzik hófehér homlokát, tiszta kék sze­mei Ossián Malvinájára, ábrándos sóvár­­gó arca Gőthe Bettinájára emlékeztetnek. Reszketeg gyönge hangon monda : — Jó estvér. Armin természetes könnyűséggel ha­jolt meg. — Nem rokona Jenny — mutatá be Ernő. — Ah igaz, — kezdő vidám kedély­­lyel Vilma — a sok komoly beszédben el is feledkeztem, önnek édes Armin , meg­emlékezni az én kedves Jennymről, kinek szülője, testvére, barátnéja vagyok, s kiben viszont majdnem mindent birok. Jenny szeretetreméltólag emelte föl lelkes szemeit, mikben annyi jó é,j, sze­lídség volt kifejezve. Érdekes beszélgetés fejlődött közöt­tük. Jenny keveset szólt, ártatlan gyer­mek szendeségével h­allgatá Vilma és a férfiak szavait, s csakha néha hozzá is jön egy egy kérdés intézve, felelt gyermeteg­y egyszerűséggel, reszketeg gyönge hangon. Majd a kis leányt néhány percre ki­­szól­ták az elintézendő házi dolgok. — Szép szeretetreméltó gyermek — szólt Armin. — Gyermek arcban, angyal lélekben —­ viszonzá Vilma.­­— Házi boldogságunk e gyermekkel van tökéletesen kiegészítve — toldá hoz­zá Ernő. — Látszik , — szólt Armin— arcából első pillanatra látszik a szivjóság, szelid­­ség, s a lélek azon tisztasága, melly ön­magát boldogítja. — Ön nem képzel: Armin, — monda Vilma, — milly rajongó szeretet az mi e gyermeket hozzám vonja. Elveszté szüle­it, testvéreit, s mintha bennem találta vol­na föl mindezt. . . Órákig elül mellettem, olvas, beszél, és minden szava meleg, for­ró a szeretettől. — Tiszta ifjú szív ! — Mellyet még szenvedélye nem za­vart meg, a lélek erősebb indulatai még ismeretlenek előtte, s legföljebb sejtel­mek árnyaiban lebbennek el szíve fölött, minden mélyebb benyomás nélkül. . . még nem tudja, mi a szerelem. — Majd meghozza e tavasz is számára virágait. Természetesen, de én féltem őt. — Mitől. — Szegény Jenny igen beteges, ideg­zete szerfölött gyönge, minden erősebb be­nyomás kártékonyan hat reá, s én félek ha rá gondolok, hogy a jó leányéi fog her­vadni. — El fog hervadni, mondja ön? — Igen ! — E gondolatot a szeretet gyöngéd féltése ébresztheté önben, ne gondoljon rá, feledje... ő meg fog erősödni a szere­lem sugaraitól, mint harmatvirág a nap­fényen. — Adja isten. . . Jenny ismét visszajött, s e beszélge­tés megszakadt. — Mi bajod Jenny? te kényeztél? — Csak képzeld édes néni, egy gram-t,­­■ homat szét­tépett a héja. — Hiszen van elég. — De ollyan szép fehér volt. Armin érdekkel tekintett a kedves le­ánykára, ki olly meghatónak tetszett e gyermekes fájdalomban, az ifjú szív tisz­tasága megszépítvén fehér arcát. — Szereti ön a galambokat ? — kérdé Armin. — Nagyon szeretem. — Hát még a virágokat — toldá Vilma T’iragok, galambok úgy illettek szűzies b­ékületéhez. — Majd megmutatod Árminnak virá­gos kertedet, úgy é ? — Szivesen, csakhogy már este van. — S legkedvesebb virágai ? — kérdé az ifjú. — Rózsák és fehér liliomok. Szeretetre méltó gyermek. Rólad is el­mondhatta volna Berne mit Bettináról irt: „Szerencsés játsztársa virágoknak, meghittje a csalogánynak, ki érted a csen­­desség nyelvét, s a néma természet arc­játékát megtudod fejteni. Az este bekövetkezett, az alkony ké­tes homályát átvilágló a kelő hold titkos fénye, lebbenő árnyakat szőve halmokon, erdők közt s mezők fölött a csillagok sze­mérmes pillantással tekintettek a meg­­csendesült földre. Armin vévé kalapját s távozni ké­szült. Vilma kezet fogott vele. — Látogasson meg Armin minket gyakran. — Ezer örömmel, édes Vilma.. — Szeretnék önt u­gy tekinteni mint félig meddig családtagot, csakhogy ön nem sokáig fogja tűrni e kisszerű élet korlátai között mozogni. — Ne higgje Vilma, a nagy világ za­jos érvei alig adtak annyi örömet, mint e pár óra, mit önök körében töltek. — Az udvariasságot ugyan megtanul­ta; nos, Jenny fogj kezet barátunkkal. A kis­lányka pirulva nyújta kezeit. osz:» KÖNYVELK

Next