Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)
1854-01-17 / 13. szám
Armin eltávozott. — Ah Ernő — szólt a nő, — ez a te barátod igen derék ember. — Úgy igazam volt ? — Valóban, — viszonzá a nő, karjait férje nyaka körül szeretetre méltólag kulcsolván össze, mialatt nehány forró csók csattant el. Boldog házas élet! Megnyugvó révpart, hova a viharok dühe nem hat, melly véd a tenger küzdelmek hányatásitól, hol a férfi gondjai s búja fölött egy gyönge nő erős szerelme viraszt; mellynek oltári tüzénél megmelegszik az emberek közt áthidegült szív, tápot nyer a hamvadó remény, harmatot a szívnek minden lankadó virága. Ah mért is emlékezem reád! Szép vagy, nyájas vagy mint az ég, de tőlem épen ollyan messze mint az ég. Vilma férjével a mellék kis szobába vonult. A lámpa szelíd fényénél olly jó volt enyelegni, elfecsegni mindent mi gondolatjokbra jött, eljátszani egymás kezével, hajfürtéivel. Majd midőn mindebbe beleuntak, Vilma elkezdé olvasni lord Byron The bride of Abiáés-át, s Ernő türelmes csendességgel ur.Ilgatá, bár az egészből nem sokat értétt, — de legalább Vilma szavait ballifi. J.K .ainni szállására tért s szivarra gyújtva hosszas lépésekben járta körül szobáját, mialatt mély gondolkodásba tévedt. Gondolkodásainak sarkcsillaga a bájos nő volt. Nem csoda. Szép ire, szabályos termet, meleg sziv, ép kedély, művelt ész, természetes modor, — mi kell egyéb ? S habár Armin sohasem ad a szerelmi szenvedélyek martalékául szivét, illy nők iránt mindig ösztönszerü vonzalmat érzett. — Ez r.z Ernő milly boldog ... ha nem örülnék rajta, irigylenem kellene ... fejezé be fortdok fait s azzal aludni akarva, ágyába veté magát. De ez álom nem jött szemeire. Gondolatait minden percen két nő emléke kereste meg. Két nő, mind a kettő szép és bűbájos, mind a kettő szivének azon meleg érzéseiben osztozik, mit szeretetnek, rokonszenvnek neveznek, mind a kettő elfoglalja a gondolatait. Vilma és Jenny. Az példányképe a művelt észnek és kedélynek, ez a gyermeteg jó szívnek. Egy rap múlt el csak, s emlékeinek kincstára mennyivel gazdagodott. Egykor, midőn a nagy világ élvtérségében járva, visszagondolt szülővárosára, hova térendő volt, az unalom már e gondolattól is nyakon kapá; mennyi lemondással hagyta el azon fényes helyeket , hol a mulatságok gazdag változataiban villámgyorsan futnak az órák, s a szív minden percben fris örömtől újul meg. Hitte volna akkor, hogy távol a csendes folyam partján, szülőföldén, hol egy toronyóra kongása elhullik a város minden zugába, két nőangyalt talál, kik első percben is jobban érdeklik, mint a nagy világ elhirhedt delnői, fényűző lányai , minden művésznők , színésznők, táncosnők. Mindegy. Ezek is élte láthatárán pusztán futó csillagok, jöttek hogy elmúljanak, ragyognak hogy eltűnvén, annál nagyobb sötétséget hagyjanak hátra. Armin elaludt, s nyugodtan álmodta át az egész éjt. (Folytatása következik.) VADNAI KÁROLY: Z o n a i a k. (Vége.) XVII. U n c a s. Hamburg kikötőjében hullámzik az érkezettek, az elutazók, matrózok, és tengerészek tömege. Egy három árboca 2000 tonnás hajó teendi elsőuti kísérletét. Az indulás mindinkább közelgő percét a matrózok hangos „Hurrah“ kiáltása jelenti. Ez általános zsibongás, zaj , és vidám örömben a hajón csak egy halvány egyén nem osztozik, az alkapitány , a hajó orrába vonulva, arca olly semmitmondó zárkózott, mintha gondolkodni sem tudna, jégtekintete a messze távolban jár. A tengerparton két köpcös egyén szeszélyes irányú sétát folytat. — Bocsánat a félbeszakasztásért, — szólt az egyik, kinek gyémántkirakta óralánca hamburgi nagykereskedőre mutat, — beszédünk folyamát ön ismert készségében ismét fellelhetem, mig e pompás hajót csakhamar elszalasztnak a nélkül hogy csak egy megjegyzéssel kisértük volna is azt; megt'hintése megérdemli fáradtságunkat nemde? mintája azon most készülő hajónak, mellyben ön is részvény-* — He! he! — mosolygott a másik elégedetten, — szünet után kérdés — ez tehát a hajó, melly történethősömet magával ragadja ? — Kétségkívül, mondá a gépész „Uncas“nak hívják, s ha nem csalódom, a hajó oldalán e nevet olvasom. Nézze betűit, — folytató szemüvegét véve, — ön bizonnyal nem annyira rövidlátó. — Dehogy nézzem betűit, — kiáltott fel a másik a meglépés hangján, — hisz ott áll ő maga a hajó orránál. Ah!mi jól áll neki a bojttal átkötött tengerész zubbony, s a féloldalt lefüggő löveg; ezt már szeretem , hogy olly véletlen megtudtam tartózkodása helyet; alig várom, hogy visszautazzamban szegény, szegény nővérének megvigyem róla a hírt. Mennyit gondolkodik róla, mennyit . . . — Tehát nem tudja, hogy már három éve küzd ezen, lelkületéhez leginkább hasonló pályán. — De hagyja önbefejeznem történetemet, — válaszolt a kézdett fontos arccal, — csak pár szám van hátra, mit valóban jobb szerettem voln ideérkeztünk előtt elmondani, hogy ittlétünk alatt minden kérdezősködést feleslegessé tegyek, hallja tehát röviden, mielőtt a hajó indul, hogy legalább egy bucsuintést küldjek hozzá; én hiszem, felismerend... hatalmas veríték csepeket áztatva fel ráncba rakott homlokáról, ünnepélyesen szólt: — Mi tehát mindent a grófra sütöttünk , pedig mármár kisiklott körmünk közöl, de én mindent elkövettem, csak azért is, hogy a lányka lássa , milly korcs miatt mellőzte a becsületes tőkepénzest. Célt is értem. Aki de a grófnő, a grófnő l ép egy diszes téli kert tervezésével foglalkoztak magas ábrándai, reggelire hívta meg legközelebbjeit 11 órára, a párisi mintarajzok bírálására, s megválasztására ; derült volt, mennyire az illem Emil gróf halála után olly hamar engedé , mit már maga e reggeli, habár csak rokonai vettek is részt benne, megsértett, figyelme alattinak tartá a netán teendő néhány éles megjegyzést, csak hogy elfogultnak ne lássék a vizsga alatt. Ah!de ki hitte, hogy e családot újabb, minden eddiginél nagyobb gyász érte reggeli előtt, mellyhez csupán még a grófra várt a társaság. Szolga lépett a terembe, ünnepélyes léptekkel közeledve a grófnőhez, halkan tudata vele, hogy a gróf mint testvérgyilkos elítélve, érdemlett büntetésére vár. A grófnő feszült idegeit e váratlan, olly hirtelen kifejlett határzat annyira megrázó, hogy büszkeségének illy gyalázatos megsemmisültét túl nem élhetve, a vett hit első per ■cében idegszélhüdés könyörült bélyegzett életén. — A Zolnay birtokok törvényes örököse Armiza grófnő lett. E gyermeknek életét csak egy eszme tette még tűrhetővé, Vilmosra gondoskodását hálával viszonozni , vele az életet lemorzsolni .... Mihelyt a vagyon törvényileg birtokába adatott, a törvénytelen gyermekhez sietett, azt vele megosztandó. — Vilmos fagyos válasza volt: — Gazdag ajándék megaláz, — mondá nevelő apám, — mert nemtelen számítás követi, egyszer mellőztem arany mondatát, megvert érette a sors mindkét kezével. Nem fogok többé így cselkedni. — Ez nem ajándék Vilmos, — könyörgött a grófnő, — jogod van hozzá, nem a törvény, de isten előtt, s ha ajándék volna is Vilmos, miért ne fogadhatnád el azt tőlem, Armizádtól! — Te is ember vagy ! — volt a hideg válasz, s odahagyá nővérét. — Armiza másnap ismét felkereste fivére szobáját, üres volt, s azóta minden fürkészés hasztalan volt. Mi édes lesz a hírt megvinni, hogy újra láttam, hogy bár ő nem fogja viszontlátni, legalább nem lett öngyilkos, mint Armiza híve. Úgyis roppant vagyona közepett örökös zárdaéletet él az irtózatosan csalódott gyermek, nem megy sehova, nem fogad el senkit, csak hol jóban részesül az emberiség, lehet nevét hallani és olvasni. — Ah de a hajó indul, — kiáltott egyszerre a beszélő, — nézze csak ön, végüdvözletet intek neki. Ah! ő felismerte Hargádot, megmentőjét. — Hogy tudja ön ? — szólt a másik , — hisz elfordult. — Épen ez bizonyítja, — viszonzá a tapasztalat embere, — az embergyűlölő nem viszonozza még tőkepénzes üdvözletét sem. Agyüdörgések hirdeték , hogy Uncas, a habok pajzán gyermekeként negédesen lebeg a tenger messze tükrén, jobb hazába viendő a szegény férfiút, ki élte felében csak azon egy tapasztalatot szerzé magának , hogy az összes világmindenségben nincs lény, melly annyira megérdemelné a gyűlöletet, mint az ember. KEMPELEN RIZA: 50