Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)

1854-05-26 / 106. szám

435 Hir harang. Budapest. — Beküldetett szerkesztőségünkhez a Csengery és Kemény Zsigmond által szerkesztett „Magyar nép könyvének el-ső füzete. Nem tartozunk azon ítészek közé, kik viszketegségből a költeményben geográfiát, a történetben verset, sat. keresnek ; az előttünk fekvő cikkekről kellő szempontból akarunk szólani, t. i. azoké, amik akartak lenni ?.... s egyszerű válaszunk : igen. A szépirodalmi részben egy nagyszerű festői költeményt olvasunk Petőfitől, címe : „Kutyakaparó“. Iveket tudnánk erről írni, de tiltja a tér , e vers egyedül elég arra, hogy a „Nép könyvét“ mindenki megszerezze. A mi szellemtelen ítészeink majd azt mondják e költeményre, hogy nincs iránya, nincs benne morál ; mi meg azt mondjuk , hogy a mi szép , annak mindig van iránya, hogy Petőfi verse ott is, ahol van, száz ájtatos leckéző versnél hasznosabb hatást eszközöl. — Ugyancsak Petőfitől egy „Tedd le bojtár a subádat“ címü verset is veszünk, — mely nem annyira nagyszerűsége, hanem kedélyessége által kap meg. — Arany János „Mátyás anyja“ címü legendát ad ; melegség és szabatossággal irt költemény —mi, különösen e vállalatban nagyon helyén van. — Gyulai Páltól „Varjú István“ elbeszélés kezdetik meg , melyről előlegesen is elmondhatjuk , hogy bármely irodalomnak díszére válnék. Célszerűtlennek tartjuk ! E vadászatokra közel és távolról díszes vendégek érkeztek, így jelent meg ezek egyikén B . . . y Bálint a fekete kastély birtokosa, a nagyvilági különc, különben is személyes barátja lévén az említett főurnak. B . . . y Bálint ebben az időben nagyban megunta a világot. Ekkor kezdett először arról gondolkodni , hogy minden élvezett gyönyörök után is a föld egyetlen mennyét, a szerelmet nem ismeri. Kísérleteket tett tehát ez ismeretlen tündérországba juthatni. A gazdag ember felé szépséges hölgyek mosolyogjanak , neki csak választani kellett. És választott is, de e választás mindig keserű gyümölcsöket termett. Egyik kegyenc, miután pénzét kizsákmányló, hűtelen jön, elszökött, másik alattomban szeretőt tartott, harmadik szemébe hizelgett, háta mögött kikacagt, míg ismét másoly zsarnokává emelte magát, hogy végre maga volt kénytelen megszökni tőle. Mindennek okát igen könnyű volt kitalálni , egyik sem szerette. Ami pedig ezt illeti, azon nem sok csodálni való volt. B ... y Bálint nem tartozott sem a szép sem a kellemes férfiak sorába. Termete magas és igen vékony, arca férfi kora dacára elidősült s visszataszitó , mit görbe orra, szürke szemei, kopasz homloka, ritka szőke hajfürtéi, s verhenyeges szakása nagyban fokozónak. Szája valahányszor beszédre nyilt, valami infernalis gúny alatt remegett. Ily idétlen arcokat a komolyság tűrhetővé tesz, a kacér vidorság nevetségessé. S Bálint ily arccal akart nő sziveket hódítani. Midőn kegyenceiben csalatkozott, kezdett egy új eszmén törődni, szeretőül egy egyszerű természet leányát választani, kinek lelke a piperés nagyvilág követelései által nincs elkényezve. Ez eszme kivihetőnek látszott. S ez időben tűnt el Bálint a világ színpadáról, kereste magányok rejtekében a napfénytől elvonult virágot, mit számára aligha teremtett a sors. E vándorlás közben vetődött e vadászatra. A falu mellett gyönyörű kis völgyöbölbe nyilt, sötét zugó fenyvesekkel beszegélyzett zöld tér, hol a havasi rózsák, az éji violák , a harangvirágok legbujábban tenyésznek , oldalt egynéhány szikla közt fris forrás buzogott, mint folyó kristály , mig fölébe a szikláknál meghajlott fenyők árnyai borultak. Malvinnak mióta haza jött, kedvenc helye jön e szikla forrás. Gyakran kijárt ide olvasni, virágokat szedni s a nyilt természetben gyönyörködni. A kedves leányt a vadászati napon is e helyen találjuk, amint mondhatlan szép kék szemeivel a forrás tükrébe bámul. Egyszerre ijedten szökik fel, a forrás tükre egy félelmes ábrát mutat. Reszketeg arccal tekint föl, s a fölötte álló szikláról egy különös ember tekint reája. (Folytatása következik.) Bécsi séták. Május 21. Tisztelem becsülöm az ünnepnapokat, de azért nyíltan megvallom , hogy a vasárnapnak határozott ellensége vagyok régóta már, de különösen mióta Bécsben lakom. Kiállhatatlan ez a város vasárnapokon. Télen még megjárja, de nyáron halálig unalmas. Vegyük például a mai vasárnapot. Délutáni két óra, én szobámban ülök s azon gondolkozom , hogy várjon mit csináljak ma? mikép mulassam el a délutánt legcélszerűbben s legélvezetesebben ? Menjek látogatóba? Hová? ki van ilyenkor otthon ? Senki. A leánykák papáikkal és mamáikkal mulatnak valahol, a menyecskék férjeik társaságában unják magukat, vagy ezek távollétében a szabadalmazott házibarátok körében keresnek vigaszt; a férfiak pedig — no ezeket már föllelhetném, de nem kellenek, mert vasárnap költőikben szeretnék mulatni, mint a rendes hétköznapokon. Maradjak itthon és dolgozzam szépen estig, aztán menjek el valamelyik színházba? Ez már pláne istentelen dolog lenne. Vasárnap dolgozni! Aztán Bécsben vasárnapi színdarabba menni.. . Hát mit csináljak mégis? Ebbéli merengésimet éktelen zörej szakítja félbe. Lokomotív nagyságú omnibuszok döcögnek végig az utcán , oly hoszszú , oly véghetetlen sorban, hogy láttára kétségbe esem, elgondolva miszerint ha itthon maradok , késő estig folyvást e nótákat kell hallgatnom. Kapom magam és lemegyek az utcára Tudnivaló dolog miszerint az utca, melyben lakni szerencsés vagyok, tulajdonképen nem utca, hanem sikátor, és hogy homlokára mégis, még pedig nagy hízott betűkkel „utca“ van ráírva; ezt egyedül azon körülménynek köszönheti, melynél fogva másfél hüvelyknyivel találtatott szélesebbnek a szomszéd főutcánál. Amint tehát ebbe a sikátorfélébe leérkeztem, azon gondatlanságot követem el, hogy hátam mögött az utcaajtót becsukom. No hisz lett veszedelem! mert épen e percben jött egy ilyen pokolgépszerű omnibusz, a kocsis rám rivall: „aufg’schaut! aufg’schaut!“ — Igen , de akkor a szekér már majdnem rajtam volt, már érzem a tengely gyöngédtelen érintését, vissza akarok sietni a házba, de ijedtemben nem találom az ajtó kilincsét, a szekérben ülő asszonyok már jajveszékelnek, a kocsis visszarántja lovait, de azok átkozottan orcátlankodnak, holott máskor kérve sem mozdulnak, — de hála az égnek , nekem ragyogó fantáziám van, az általános zavar e rémséges perceiben egy dicső eszme villan keresztül agyamban, az eszme testté válik, „ich fahr auf’s Land“, kiáltok oda a kocsisnak , egy ugrás , és benn vagyok a szekérben. A kocsis örülve e nyereségnek , neki vágtat kegyetlenül, mitsem gondolva azzal , hogy a szekér máris zsúfolásig tele, én ott táncoltatom jobbra balra, akikkel érintkezésbe jövök , rettenetesen fölsikoltanak , a többiek fuldoklásig kacagnak , a felső emeletről hangosan applaudiroznak , és én kellve kelletlen falura rándulok, vagy helyesebben mondva, rándultatom. Körülbelül 6 percig tartott e mulatság, végre tágabb térre értünk , és én amint beugrottam, úgy most ismét kirugrottam, megfizettem a kocsist az élvezetes kocsiztatásért, elátkozom az omnibuszokat és a szűk sikátorokat, sietve tértem haza szállásomra, s most ismét itt vagyok, s ismét azon gondolkozom , hogy mit csináljak ma ? Persze, most már a gond valamivel kisebb , mert már 4 az óra. Falura mennie rövid időre többé nem érdemes. Azonkívül sem olyan mulatságos dolog ez az itteni falura menés, mint a minőnek önök hiszik, két óráig port kell nyeldesnünk, hogy egy fél óráig tiszta levegőt szívjunk, hogy aztán ismét két óráig port nyeljünk. Már látom nincs egyéb hátra, mint itthon maradni és olvasni valamit. Előveszem a „Hölgyfutár“ utolsó számát, s elolvasom benne Tóth Kálmán „Egy ifjú költőnek“ című szép versét. Amint az utolsó versszakhoz érek, hol a költő azt mondja : „Mikor a test törpül s emelkedik lelked — Ha még szeretődet ölelnéd is ekkor , Öli ifjú hagyd ott — Menj , menj és karold át Helyette a lantot.“ amint ezen versszakhoz érek, gondolom , hisz’ az én testem most eléggé törpült, vagyis inkább törődött, — szeretőt sem ölelek , a legjobb a mit tehetek tehát az , hogy átkarolom lantom, és dalolok — egy bécsi sétát. És ily módon jött létre e „séta“ melynek roszasága iránt mindenkinek elnézéssel kell lennie, mert hisz nem én vagyok oka, hanem Bécs unalmas vasárnapja. Helly.