Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)
1854-02-21 / 42. szám
vés medályban álló kócsag tollat, mint egy tisztító seprűt, ollyan formára szélesen , a mi ilyent másnak viselni nem volt szabad. Vadászni gyakran járt, egyébkor könyveket olvasott, vagy órákat igazított, ami sok volt házában, többi között egy az asztalon állott, formája ollyan volt mint egy kis bojtos kutyácska, melly mikor ütni kellett, megmozdult az asztalon s valahányszor ütött, mind annyiszor szájtátva ugatott mintha valóságos kutya lett volna. — A muzsikához addendum: kivált a nagy embereknek a régi időkben mulatáskor igen kedves muzsikájok volt a török síp, s egyszersmind dobszónál igen szép magyar nóták voltak akkor, mellyeket a síppal futtanak, ugyan índitotta az embereket mind a táncra mind az italra mind a vigságra. Most már hire nyoma sincsen efféléknek, s talán alig vagyon két ember velem együtt Erdélyben, a ki azokat a virilis szép nótákat el tudná fuvatni. A tánchoz addendum, a lengyel változó táncon kívül igen kedves tánc volt a régi magyaroknál nem a közrend, hanem főemberi, s lakodalmakban, sőt vendégségekben is tudniillik : az egeres tánc , egy gyertyás tánc , mindenik tánchoz különkülön szokott nóta, mellyet az akkori muzsikások nagyon jól tudtak. Az egerestánc ilyen volt: egy sorban állott kilenc vagy tíz férfi , kivált ifjú legény, ellenében más sorban meg annyi leány, köztük ollyan spatium volt, hogy egy pár táncoló tágasan eljárhatott. Egy legény elvitt a más sorban álló leányok közöl egyet, kivel vagy kétszer tánccal megkerülte mind közben mind kivül a két sorban állókat, ezután elbocsátotta kezét a leánynak ; — külön kezdettek táncolni, de csak abban a lineában , ekkor kezdették mondani : macska fogd el az egeret; ha jól betanult leány volt úgy elfárasztotta a legényt, mig minden egyet mássa testitől megizzadott, mert elől a leány, utána a legény úgy kerülték kivül, belől a két sorban állókat, mikor a legény szembe érkezett a leánynyal, s megakarta fogni kezét, a leány akkor visszafordult, erővel pedig nem volt szabad megfogni, hanem ha szép mesterséggel kézihez vehette, mikor megfogta, akkor újabban kétszer háromszor megkerülte a leánynyal együtt táncolva a sorban állókat, mindjárt a mellette való legény a más sorban álló leányt vitte el, ezek is az előbbeniek szerint táncoltak, melly tánc addig tartott, mig mindegyik legény és leány a két sorban tánczalva egymást megpróbálgatták. A gyertyás táncot igy járták : két ifjú legény két égő gyertyát vettek kezökbe, s igy táncoltak együtt sokáig, vigyázván, nehogy forgatás közben az égő gyertyával egymás haját, vagy köntösét felgyújtsák, azután odamentek, hol az asszonyok, leányok vesztegültenek , vagy állottak , mindketten szépen térdet hajtottak, a két égő gyertyát két asszonynak, vagy leánynak adták, azok egymás kezét fogván a gyertya más kezökben lévén úgy táncoltak , azután oda menvén a hol a férünk voltak térdet hajtván, a két égő gyertyát azoknak adták kezökbe, s azok ismét úgy táncolván, meg újabban a két leányoknak adták sat. Most a féléknek nincs kelete, s más szép lassú magyar táncoknak , hanem azt kiáltják : vonjad a francia, német, tót tán S o r s - n 1 d ö z o 11 c k. (Folytatás.) Midőn eszméletem megjött, örökösen azon kínzó gondolat gyötört mintőrült rögeszme, hogy többé nem lehetek boldog Elképzelem, hogy majdha találkozni fogok Melindával e kéjvadász karjain, milly gyötrelem, milly iszonyú kárhozat fogja megrohanni lelkemet ? Fanny ott ült kórágyam mellett, de a jó gyermek nem tudott egyébbel vigasztalni, hogy majd az idő be fogja hegeszteni sebeimet. — Oh az soká, nagyon soká leend. Egy hónap múlva hagytam el kórágyamat, s midőn az utcára léptem, mintha csak a sors üldözni gúnyolni akarna, mindig azon hírrel fogadnak, hogy Melinda ma délután esküszik. Nem volt többé erőm,öntudatlan tántorogtam szállásomra, és sírtam és átkozódtam, kijátszott szerelmem mint a tűzhányó hegy lávája, millió égő szikrát szórt minden pillanatban e szegény sokat szenvedet szívre. Eljött az alkonyat. Egy pár kocsi robogott el ablakom alatt, utánok néztem, szolgált, lovak felcifrázva mint azt a menyezőkön szokták. Eszembe jutottak Fanny szavai, majd ott, ha másutt nem, isten házában az oltár lépcsőin, hol az ajak hazudni nem mer, egy ellenállhatlan erő támad benne, melly megtagadtatja kezét, szivét, szerelmét a hitszegőtől. Ez volt az utolsó remény, mellybe ragaszkodnom lehetett. Fölöltöztem s a templom felé sietek Bámészkodó embereket látok, kik minden ünnepélyen megjelennek, mulatni mások boldogságán és boldogtalanságán. Itt-ott a merre elmenék titkosan susogtak utánam, mi szivemnek olly roszul esett. A templomba léptem. Egy oltár mellett ott állott a halvány Fanny. Hozzája mentem. — És te itt Fanny? milly halvány vagy! — Mikint te! — Légy csendesen, már jőnek , már itt vannak. Ne reszkess ! E pillanatban a cinteremajtón kilépett Melinda. Soha olly szép, igéző, ellenállhatatlan nem volt, pedig öltözetén elhanyagoltság látszott, mi mutat, hogy e pipere nincs kedvére. Arca halvány volt igen, s egész testében remegett. Mindaz a kínait eddig éreztem , parányiság volt ahhoz képest, melly a szerelmi eskü kezdetén meglepett. A boldog ember erős érces hangon felelt a lelkész kérdéseire, mig Melinda szava kissé sem hallatszott, közelebb közelebb jutottam hozzá, de csak úgy láttam mikép ajkai mozognak, mig rajta minden hang elhal. Szegény áldozata egy fényűző anya aljas érdekeinek. A szertartás elvégeztetett s én a templomcsarnokba léptem, látni akartam még egyszer Melindát, még egyszer és utólszor. A lépcsőhöz álltam, minden idegent szánandóan reszketett, midőn az ifjú nő arcát megláthatom. Vakító szépség, elborítva a fájdalom ködfátyolával. A gondolat megfagyott agyamban, szivemben,s úgy álltam mint az élő szobor, melly mozdulatlan hordozza tenger kínait. Melinda mellettem elhaladva reám tekintett , s mintha szemeimből a kárhoztatás lángja lobogott volna, szép arcvonásai eltorzultak , a megrettent lélek egy pillanatban minden vért arcába kergetett, másban átlátszó halványnyá tette azt, görcsösen szokta meg férje karjait, és a gyönge légalak olly lassú vontatott lépéssel tántorgott odább, mintha valami óriás súlyt emelne; még egyszer tekintett felém a mint kocsijába lépett, s halk , alig hallható sikorral hanyatlott annak vánkosára , s a lovak elvágtattak. Ott álltam sokáig. Éreznem kellett, hogyha Melinda sohsem szeretett is, e pillanatban szive mélyéből szánt, hiszen ő olly angyal lélekkel birt. Elámulásomból a zokogó Fanny ébresztett föl. — El innen Fanny, el! Az élet nem lehet többé áldásos itt, hol minden egy fájó múlt emléke, hol ismerőseink szánalma szenvedéseinket nagyítja, keseríti. El innen mennél messzebb, hogy a hit se juthasson nyomunkba, melly kedveseinkről susog; ne lássuk a boldogságot, melly lelkünket vérzi. Térjünk pihenni, nyugodni a főváros kábitó zajába; hisz ott annyi ezer vigadók között olly egyedül, olly háboritlanul leszünk. Főnököm sürgető levelet irt, mellyben állásom elfoglalására szólít —közlem Fannyval— kértem hogy jőjön velem, majd ott valami csendes külvárosban meg fogunk vonulni, és egymás szeretete mellett egykor feledhetni fogjuk az emlékeket, mik most feledhetleneknek látszanak. Majd az egyhangú prózai dolgok, mik hivatalóráimat elfoglalják, letörlendik lelkemről azon költői zománcot, mit a sors üldözése méregporrá változtatott, s elfásulttá teszik a lelket, mellynek ostora a mélyen érzés vala. Annyi kérésnek végre szegény Fanny is engedett. Elhagytuk szülőhelyemet. Tudja isten mért, de szivem majd meghasadt midőn annak templom tornyai a távolban eltűnének. Oh milly kín még a boldogtalanságtól is megválni, ha az lelkünket a szerelem hatalmával érdekli. És én nem fogom többé látni őt, szelíd szemeit, édes mosolyát, nem fogom hallhatni bájos zengésű szavait, nem fogom kisérhetni szemeimmel könnyű játszi lépteit, nem lehetek tanúja boldogságának, vagy szenvedéseinek ? Isten veled szeretett Melinda! majd ha az élet bíbor ajkadhoz emeli a keserűség méreg kelyhét, majd ha panaszaidat nem fogja meghallgatni senki, majd ha nem lesz ember, ki veled együtt érez örömet, bát, majd ha árvának, a sors kegyéből kitagadottnak hiszed magadat, jussak eszedbe, ki a világon legjobban szeretőiek, kinek szive a távolban is értted dobog, kinek midőn már örökre elszakították tőled, egyetlen mindennapi fohásza buzgó imája az, hogy életed boldog legyen. 166 cot, sugyugordik mind legény, mind leány, mint a kecske bakok, mikor egymással szembe öklelnek.“ SZILÁGYI SÁNDOR.