Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)

1854-04-27 / 82. szám

Budapest, 5-ik évi folyamat. S2. Csütörtök, április 27-én 1854. P Megjelenik, ünnep­­i? vasárnapot kivévén, min-$ £dennap délután dival-^ ('képek- segyéb műmér­yl­é­kl­e t­e kk e 1 és r a j-£ ok k a 1. 5 Szerkesztőségi­­szállas: ujvilágutcai 1­4 ^sz.ha­z első emelet,hová ^kéziratok utasitandók. › Kiadó­hivatal: · ^aldunasor, kegyesrendiek^ ([épületében levő nyomdai) £iroda, hová az előfizetésig hirdetési dijak küldendők.^HÖLGYFUTÁR Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. /\/\s\s\/\s\s\/\s\s\/\s\s\ › Előfizetési díj: · ›Postá­n : egész évre 16 ft.r ^ félévre 9,, £ ~ évnegyedre 5 ^ C › (^Budapesten házhozkül-‹ Sdéssel: egész évre 13 ft.c* S rxiA_ n ? félévre évnegyedre 4„ › › Hirdetések › Felelős szerkesztő : Berec Károly. ^soronkint 3 ezüst krajcár-^ ~ ért fogadtatnak el, és gyor-) S san közöltétnek. Megtelt szív. Nem fér a szív , nem fér meg keblemben , Jőjetek be hozzám , jőjetek , Ki először kopogat ajtómon Annak adom oda szivemet. Adnám neked, oda­adnám örömmel Öli h­azám , kit én úgy szeretek . De te elfordulsz éntőlem, és nem ismered már többé gyermeked. Mikor sötét éjnek éjszakáján Senki sem lát, senki meg nem hall, Akkor tenném áldozat gyanánt le Szivemet kiégett lángival. S adnám neked , oda­adnám örömmel Oh leány , ha rám tekintenél De te elfordulsz , mint a ki megtört Lelkem sötétébe nézni fél. Mikor a h­űs alkony jellegében A legelső csillag felragyog, Akkor mennék ablakodra híven S megvárnám a fölkelő napot. S adnám neked oda­adnám örömmel Jó barát, kezet fogván veled, De nem érzed az én érzeményim , És nem érted az én lelkemet. Mikor a sors zivataros éjén Legjobban szeretted messze fut, Akkor látogatnálak meg , mint a Villámlás az égi háborút. Adnám néked, od’ adnám örömmel, Múlt napokhoz hű emlékezet, De kopár meződön az én lelkem Tövist lel, virágot keveset. S adnám neked od’ adnám örömmel Szebb jövendő bűvös képe te ; De te nem vagy anyja a reménynek, A te képed zordon , fekete. Bozzai Pál: A jancsárok végnapjai. Históriai regény Jókai Mórtól. A megáldott leány. (Folytatás). E szomorú helyzetben egyszerre úgy tetszett a menekülteknek, mintha nem messze emberhangokat hallanának, még pedig élénk szóváltást, férfias mély be­szédet. A két gyermek megörült, gondolván: jó emberek vannak itt közel, de a kalmár megrettent, azt gondolva : hátha rablók ? Thomár azt mondá testvérének , hogy csak maradjon ott Leonidászszal, majd ő azalatt utána megy a beszélő hangnak és megtudja, kik laknak ott. A bátor fiú egyik szikláról a másikra kapaszkodva, megkerülé a kőszálat, mely mögé el voltak rejtve, s a mint annak túlsó oldalára jutott, egy tág barlang ürege sötét lett előtte, afonya bokrokkal félig eltakarva. Hihetőleg onnan jött a beszéd, de sem közelebb, sem távolabb nem látott emberi lényt, sem emberek nyomait a földön; a barlang elejét buja zöld moha lepte, melyben a lépés nem hagy nyomot. Thomár bekiáltott a barlangba, s hogy onnan szó nem jött vissza, bátran be­ment, lassan előbbre haladt, bement egész annyira, mennyire a külvilágosság beha­tott, s miután ott sem felelt hangos kiál­­tozásb­a senki, ismét visszatért s ugyan­azon az utón , melylyen jött, megkerülte a sziklát, elmondva a kalmárnak, hogy embereket ugyan nem talált, hanem egy barlangra akadt, mely legalább éji szál­lásnak elég jó lesz. A hallott beszédet csalódásnak tar­tották. Azzal egyenkint átsegítek egymást a sziklán s a barlangba jutottak. Milieva alig tekinte szét abban, mi­dőn örvendve kiálta fel: — Nézzed Thomár, itt két láda van a bokrok között. Valóban két deszkamárka volt ott, és Thomár csodálkozott, hogy azokat ő meg nem látta. Bizonyosan a tenger veté azokat oda, valami korábbi összetört hajóból. Az egyik láda nagyon hasonlított a­­zokhoz, minőkben a hajósok a kétszer­­sültet tartják, a másiknak pedig külső alakja elárulá a pecsétes borokat tartó edényt. Ha még használhatók volnának ! Egyszerre hozzáfogtak fölnyitásukhoz s mily nagy volt bámulatuk, midőn a föl­nyitott ládában nemcsak hogy penészes nem volt a kétszersült, hanem egészen száraz és ép, mintha csak most hozták volna azt oda; a másik ládában szinte egy üveg sem volt összetörve vagy kipattan­va , mind szépen polyva közé takarva áll­tak ott. A menekülteknek nem volt sok okuk azon töprenkedni, hogy ki és miért hagy­ta ott ezen dolgokat? Nehéz volna vala­kiről föltenni, ki három napig hányatott a tengeren s azalatt nem evett és nem ivott, miszerint az egy véletlenül megta­lált kenyeresláda és borosüvegek előtt előbb megolvassa az alkotást, hogy mit parancsol az hasonló esetekről? s váljon nem tiltja e tisztességes muzulmánnak, hogy azokból egyék és igyék. A gyermekek elfeledek nyomban a ki­állott veszélyt, s az első pohár bor után fáradságtól elnyomva elhűltek a puha á­­gyon, mit a természet mohából vetett szá­mukra . Leonidász még fenn maradt, cél­szerűnek találván sorra kóstolni az ingyen borokat, minek következtében vége felé olyan jól kiválasztotta, hogy hová feküd­jék , miszerint a feje volt lefelé, a lábai pedig magasan, így aludtak szépen mind a hárman. Ekkor újra hallatszottak az emberhan­gok a barlang távolában, s nem sokára előtűnt a sötét űrből hat ősz, halvány ar­cú férfi. A melyik legelől jött, volt a leg­vénebb, fehér szakála övén alul ért, s szá­ja nem látszott bajuszától és szemei a fe­hér szemöldöktől. Azon Omarita szerzetesek voltak ezek, kiket fogadásuk a legirtózatosb nélkülö­zésre kötelezett: a napvilág megtagadá­sára. Örök sötétségbe vonulva egy hosszú éjszakává tevék az életet, Allah dicsősé­gére , és soha a nappal nem látta őket a föld felett. Már jól elhaladt az éj, midőn a hato- marita kijött az alvókhoz, s míg öten hall­gatva álltak körül, a hatodik, azzal a hosz­­szu rezgő ősz szakállal, lehajolt a gyerme­kekhez és megnézve arcaikat figyelmesen az éjjeli sötétnél, melyet csak alig enyhí­tett néhány fellegbujkáló csillag világa, halkan suttogó társainak: — Ők azok. Azzal hüvelykujját hegyével lefelé fordítva Thomár feje lágyára tarta ; mind a hatan hallgatóztak figyelmesen. Az alvó fiú keble nyugtalanul kezde lihegni, ke­zeit ökölre szok­ta, arca hevült, ajkai da­gadtak ; az ősz férfi ekkor homlokára lát­szott lehelni, mintha valamit sugdosna, s erre megszólalt álmában a fiú, érhető erős hangon mondva: — „Karddal! Agyúval! Fegyverrel!“ A férfiak fejeiket csóválták, mu­tatva, hogy helyben hagyják a mondást. Erre a másik gyermekhez hajlott a vén, s öt ujját néhányszor végig húzá annak arcán ; a lányka keble szemlátomást emel­kedők , a­mint az ősz arcára hajolt és rá­lehelt, egyszerre felkiálta hevesen, paran­­csolóan. — Térdre előttem! Az Omariták ezzel összesúgtak, s ket­ten vállaikra emelve egyet-egyet az alvók közöl, bevitték őket a barlang mélyébe. E barlang torkolata volt amaz emlé­kezetes alagút, melynek túlsó kijárása a seleuciai völgyben végződik, fél mérföld­­nyire a tengertől, egy terméketlen, kietlen puszta völgyben. Az Omariták szövőm­ek nélkül jártak keltek a sötét üregben, mint a vak, ki nem

Next