Hölgyfutár, 1854. január-június (5. évfolyam, 13-133. szám)
1854-04-27 / 82. szám
reutasitó válasz.. De ez ifm oly őszinte érzelmű , oly hallgatag és titoktartó , oly nemes szivű , — s oly melegen szólt hozzá nem önmaga, hanem barátja érdekében , mikép ez őt kétségtelenül meginditá. Ezért a válasz helyett gyöngéd sóhaj, a dorgáló tekintet helyett lesütött szemek,— a megvető arckifejezés helyett elömlő pír , és végre a kéz visszavonása helyett, alig érezhető gyöngéd kézszorítás jutalmazó. Mindez elég érthetően mond a határozott „igen“t az ifjú feleletére. Sándor e téren tovább menni nem akart, hanem mintha más közönyös dologra menne át, egykedvűleg igy folytatá ugyanazon tárgyat. — Ma épen nem volt kedvem táncolni! — nem is jöttem volna, — hanem Kálmánt reméltem itt találhatni. Szállásán kerestem már, de azt mondák, mikép korán reggel távozott s azóta nem látták. — Bizonyosnak hivom hogy itt találandom. —— Mit? nálunk? — Hát nem tudja ön, mikép . . . Ah de nem , valóban én se tudom — s nem tud ön semmit felőle ? — Tegnapelőtt igen gyorsan és ... . szokatlanul távozott. — — Ah! nagyság bizonyosan többet tudhat e szokatlan távozásról is — melyet én most hallok először, .. . mert mint mondám csak most érkeztem meg vidékről. — Ah! nagysád bizonyosan többet tudhat felőle — folytatá Sándor csaknem szemrehányásig menő komoly hangon.. .. Azonban ígérem nagysádnak , mikép holnap visszahozom őt oly jó kedvben , minőben sohasem volt, — s ha szépen nem kér bocsánatot . . . majd velem fog számolni! — E tréfán jót nevete a lányka, de az estély hátralevő részén sokkal szótlanabb, komolyabb volt — s csaknem lehangultnak látszék............. A tánckörnek még egy nevezetes egyéniségével kell megismerkednünk. Ez egy magas szál, igen szép termetű divatember. Rendezett fekete szakára gondos ápolást árul el. Fekete szemei élesek, arca igen szabályos, de inkább telt. Egészben véve szép, de fiatal éveit túlélt férfiú. Öltözéke rendkívül elegáns — annyira hogy a divatban , mint szokott a táncban, mindig ő járt legelőt. Azon csaknem renden túli otthonosság , mely viseletében föltűnt, első pillanatra is egy tökéletesen képzett világfit árult el. Neve Garándi, mindenki ismerő. De, hogy ki ő , s honnan állt elő , senki sem tudá. Honnan van annyi jövedelme? Ez szinte titok volt. Magyarország valamelyik falujában van ugyan némi adóssággal terhelt birtoka, melynek öszves jövedelme alig képes fedezni kiadásainak ötödét, de hogy a többi honnan jött, azt maga sem tudná híven elbeszélni. Ő equipage-t tartott, szép lovakon és szépen lovagolt. Páratlan táncos, a nők közül és a kártyán csodás szerencséjü. E mellett a párbajok legnagyobb mestere, főkép pisztolylyal. Annyi párbajjal s anynyi kalanddal nem egykönnyen dicsekedhetek valakihez járult azon szép jellemvonás , miszerint viselt dolgairól szerényen hallgatott, s ha azok szőnyegre jöttek , szót sem érdemlőknek , gyermekségeknek nevezé. De mint minden elsőrendű csillag, ő is hordott maga körül egy örökös kísérőt, kit barátjának hitt. Ez , úgy látszék magas föladatául tűzé ki, Garándi hódításait megmenteni a feledéstől. A hű tolmács neve Terécsi. Ezen alacsony és széles vállú agglegény nélkül Garándi még csak lovagolni sem rándult ki soha; ez volt fegyvernöke, számadója, számvevője, naplóvivője, s néha bankárja, mivel Terécsi független vagyonnal birt és sohasem kártyázott. E mellett Terécsi gyakran volt segédpárbajokban, mely nemében az időtöltésnek Garandi különös érvét találta, s gyakran keresett alkalmat reá. Párbajai nemcsak szerencsések valának, hanem oly ügyesen ütöttek ki, miképp mindig a lovagiasság és hidegvér példányképeként tűnt elő, —elannyira, hogy főkép a nők szemeiben több mint arszlán — ő valódi óriás volt. A tánc órának vége. A teremben csak négy öt ifjú maradt, kik valami érdekes beszélgetésre kissé elmaradának a nagy társaságtól, mely most az öregebbek közé a salonba takarodott — köztük Sándor is. E beszélgetés tárgya, mint rendesen, Garandi s szónoka Terécsi vola. — Ő nem jött el!— szólt Garándi szónokához, ki titokteljesen s mosolygva inte e szavakra. — Már látom — szólt egy az ifjak közül — mikép Garándinak valami újabb kalandja volt . . . s aligha ki nem találnám. — — Terécsi! — szólt komolyan Garándi — reményem nem fogod e hitvány tréfát elbeszélni . . . Csupa tréfa volt . .. Ah ! — szólt nevetve tovább — nevetnem kell, valahányszor eszembe jut! — — De épen ezért! — szólt újra egyik ifjú — hadd halljuk! Terécsi, remélem elbeszéled ? — Ám legyen! — szólt Garandi ismét — ők bánják meg, az egész csupa oskolásgyermeki csíny volt! — Én pedig azt mondom, — szólt Terécsi egész elragadtatással — hogy éltetekben ily dicső tréfát nem hallottatok; halljátok , s aztán kérlek ítéljetek. (Folytatása következik.) 33) Sí r h a r a sí g. Budapest. — Folyvást folynak be a helybeli cs. k. rendőrséghez jótékony célú adakozások, melyek a cs. kir. Apostoli Felsége menyegzőjének legszebb megüléséül létetnek. Az adakozások jelentékeny öszvegre rúgnak. — A Kubinyi Ferenc, és Vahot Imre által szerkesztett „Magyar- és Erdélyország képekben“ cimű munka 3-ik kötete már elhagyta a sajtót, s a napokban minden előfizető számára megküldetik. Óhajtanék , hogy e jeles , s a közönségnek méltán osztatlan tetszésével találkozott vállalat tovább folytattatnék. — Lévai József t. munkatársunk a korán elhunyt tehetségdús Bozzai Pál verseinek összeszedésével foglalkozik. Mai számunkban a jeles gyűjteményből egy szép költeményt van szerencsénk adni. — A jelenleg fővárosunkban lévő, pókhálóra festett olajfestményről érdekesnek találjuk megjegyezni, miként az Andrea Solari ecsete után Dominico Contarini doge idejében készült, s 1662-ben egy Velencébe utazott pozsonyi család által vétetett meg, s hozatott hazánkba. — A kép további kalandjai egy brochureben leirvák, s e brochure kapható lesz máj. 1-jén a műtárlatban, hol egyszersmind a kép is látható leend. — Gyönyörü csónakok fognak pár nap múlva Dunánkon lebegni, melyek Pest, és Buda közt járandnak , s szél, és eső ellen egyiránt biztositvák. Kellemes esemény azokra nézve, kik a lánchídon át gyalogolni nem szeretnek, bérkocsira meg pénzük nincs. — Seidner József, helybeli német humorista több fővárosi művészek, és művésznők közremunkálása mellett f. hó 30-kan az „Európában“ hangversenyt rendez , melynek főrészét a rendező felolvasásai képezendik. Hogy a hangverseny jövedelme minő célokra fog fordíttatni — arról még nem értesülünk. — A Horváth-kávéház fala már el van látva azon hosszú napernyővel, mely az előtte, vagyis inkább alatta állókat nyáron át a napsugaraitól óvni fogja. Már most egy targoncaernyőt is ki kellene gondolni, mely viszont a künn állók lábait biztosítaná. Az apróbb, és nagyobb sörcsarnokok egy idő óta ismét nagyon szaporodnak. Szerencse, hogy efféle vállalatok nemcsak keletkeznek , de buknak is , különben valódi „söromániába“ esnénk. — A váci utcában tegnap vala igen nagy kacagás. Várjon kit kacaghattak ? Nem mást, mint egy kedélyes vízhordó szamarat, mely, tulajdonosnője valahova kissé elmenvén, jónak látta szabadságát használni, s a kocsi útról a trotokra lépvén , maga elől mindenkit kitérni kényszeritett. —Furcsa! a szamarat kacagják , ha effélét tesz , s midőn szeles arszlánok ütik félre az embert utjából, szépen meglapulnak. — A nemz.szinház előtti kis kertecskét gondosan ápolják, ültetnek bele virágokat, s tisztítják a gyomtól. Egy arra sétáló azt jegyzi meg, hogy a színházzal is igy kellene tenni. Vidék. — Székesfehérvár ápril 25-kén. Valahára birtokában vagyunk a szerencsének, melyet a fehérváriak oly epedve vártak. A színpadon — hol eddig műkedvelőink énekeltek . Ujfalusi vezénylete alatt érkezett színészeink részéről nagy buzgósággal és úgyszeretettel láttunk magyar nyelven több színművet, s legutóbb a „Hazatérttek“ s „Cigány“-t előadatni. A társaság legjelesebb női tagja kétségkívül H. Priel Kornélia, ki által leginkább a Cigányban mint Rózsi az őrült jelenetekben lepettünk meg, hol hivatást és nem mindennapi gyakorlottságott igénylő nehéz feladatát avatott könynyűséggel oldá meg. Az ily szerepek mind az íróra, mind a színészre nézve legnehezebbek, s kivált az utóbbinak igen finomul arcjáték és szavalat által kell a jellembe az összefüggést beolvasztani, nehogy különben az a sok beszéd , mit az író az őrült szájába ad, üres phrasissá váljék. Priel Kornélia ezt tudta, s ennek tudata oly szép tehetségű színésznőnél mindig garantia.