Hölgyfutár, 1856. január-június (7. évfolyam, 1-149. szám)
1856-06-03 / 126. szám
510 Ketten csevegtük — miről, miről nem — mindennapi dolgokról, mik oly egyszerűek, s oly felejthetlenül édesek. Arany egyszerűség, kiköszörületlen gyémánt gazdag tartalmaddal ! te vagy a természet mesterketlen arcvonásán első utóló vagy, mit a nemes szív érez ? Egyszerre Márta anya elkezdett a konyhában topogni, Liza végső szemléjét tartani, ha mi hiányzik az asztalról ? a szolgáló rohanó léptekkel üzetett a kúthoz, az üres üvegekbe vizet töltendő, s e rohanó, minden déli egykor megjelenő gyorsaságnak mi sem volt más oka, mint hogy Jóska úr ime megérkezett! — Sebők Jóska (ez volt családi neve) szőke fiatal ember volt. . . . Hat iskolát végzett s igy nem juthatott el a hajdani diákélet azon paradicsomi korszakába, midőn a diákot ex offo „úrnak“ címezték. A valót szólva, ő nem is vágyott ez aristokratikus életszakra. Soha nem mutatott feltűnő rokonszenvet ahoz, mit az ember papíron lát, s mit ha beszívott is valaki, nem láthatja meg élő szemekkel, ha volt a képen ott van e fejében, vagy csak képzeli? Nem sokat hiszünk levonni Sebők Jóska érdemeiből, ha állítjuk, hogy a szamarak padja nem egyszer jön szerencsés öt meleg karjai között tartani, hogy nem egyszer maradt ebéden, az iskola padjánál, sőt mi több — nem egyszer aludt iszonyatos róizüket — a carcerben ! Szóval: ő korán elárulta azt, miben ugyan senki sem kétkedett, miszerint nincs ministernek — születve, s hogy voltaképen egy ember fia sem jó tudományokkal megrakva ez árnyékvilágba! Ellenben Pál úr mindig első volt! Ráfogták, hogy leckéjét a holdvilágnál , vagy az utcai lámpáknál tanulta, elég az hozzá, hogy tudta! Minthogy Pali akkor is szegényebb volt a templom egerénél, megtörtént, hogy Jóskával gyakran bevetődött az öreg Márta anyához, ki is fiának az első eminensseli társalgását nagyba vevén, holmi megmaradt kalács, s legtöbbször kenyérdarabokat, vagy gyümölcsöt — egyenlően oszta meg közöttük, mely szívélyes eljárás alapját veté meg azon belső egyetértésnek, mi e két különböző főt ideje korán egymáshoz csatolta, s mi indoka volt annak, hogy Pali Jóskával művészi nyelven „correpetalt“, mely hallatlan erő megfeszítés fogott is Jóskán anyit, hogy „repetito examine“ csak is sekundába esett!... (Folytatása következik). VÁROSLIGETI SÉTÁK. Életképek. Szokoly Viktortól. I. Capitulum. (Rövid párbeszéd a kegyes olvasónő s a kegyetlen szerző közt). A kegyes olvasónő: - Higgye el ön szerző, hogy ön rettenetes malicziózus egy ember, ön ... ön kedvtelésünk szántszándékos sírásója, — ön . . . szóval ön a hölgyek körül cseppet sem tudja magát alkalmazni! A kegyetlen szerző: — (Meglepetve) De e vád! E . . . . A kegyes: — Semmi közbeszólás. Ön súlyosb vádakat is megérdemel , mert ön minket gyötörni, halálig untatni szándékozik „városligeti sétá“-ival. Fidenc: A kegyetlen: — Isten őrizz ! Sőt midőn merész vagyok karomat felajánlani, erős hiedelmem, hogy .... A kegyes: — Kérem, ne folytassa, ne mentegesse magát. Én önt mint olvasó nyíltan vádolom, s e lap hölgyolvasóinak itélőszéke előtt tanúsított több rendbeli gonosz szándéka miatt előlegesen s utólagosan örök-silentiumba tétetni indítványozom. A kegyetlen: — (Szemlátomást észrevehető levertséggel:) S minden igazok nélkül ?! A kegyes: — Igaz ok nélkül ?! ... Jó, okaimat előszámlálom. Ön minden élő, s jövendőben életre vergődő írónak rettentő s egyszersmind tanúságos példájaúj silentiumba teendő — tör. Mivel ön ezt az ügyes kedves fickót, a mi (Hölgy)- futárunkat iszonyú ügyetlen fráterré akarja tenni óvilági klassikus capitulumokra osztott prédikációival, mi annál inkább megrovandó, mert e derék legénynek, aki naponként kedvünkért széltében koszában öszszefutja az országot, interessant hírekkel, picant történetecskékkel, szépen zengő versek s érzékeny novellákkal mulattatva, — mondom ily derék legénynek ily profán prédikációk nem lehetnek kedvére valók. — 2-or. Mivel ön minket megrabol .... A kegyetlen. (Magában, ijedve.) Szent isten! „sétáim“ még kriminális perbe juttatnak !! (Minden tagjában megreszket e gondolatnál. . . . elhalaványul s előfogyottan egy kényelmes fauteuilbe, vagy akármibe roskad.) A kegyes: (kegyetlenül folytatva) Igen, ön minket megrabol mindattól, mit capitulumaival futárunk csevegéseiből háttérbe szorít. Mintha csak látnám, mint kocogtat ön be hozzánk Wielandféle unalmasságával legalább két hétig mindennap, 23-szor. Tudja meg ön azt egykor mindenkorra, hogy mi a sétát, kivált a városligeti sétát az ő egyhangúsága, romantikaiatlansága, vilám zenéje, szóval több privát okok miatt nem szenvedhetjük, ki nem állhatjuk ! A városligetbe legfelebb kikocsizunk, de sétálni ? ... . nem, sétálni nem szoktunk soha! határozottan mondom, soha! Sétálni hipokondrikusok, tudósok, orvosok, öreg urak szoktak, — mi nem! Ha önök közül valaki kalapját a fejébe, botját a kezébe, és kezét zsebibe teszi, s úgy mozog ki az ajtón, mint egy szeretetre méltó tornyos elefánt, — arról mondjuk, hogy — sétálni megy. — Hiszen megjárná ön,ha költeményeiben A kegyetlen. (Szerénykedves kezeit édes mosoly közt, dörzsölgetve.) Oh kérem, kérem ! Költeményeimről szó sem lehet; egyszer írtam csak verset a viharról, ami ezen képen kezdődött: „Kurotytyol a békasereg — szomorú nótákat, — Bőszen süvölt mellé a szél, — rettentő danákat,amiről azt mondották, — ámbátor nem akartam hinni, — hogy ugyancsak belé sültem. A kegyes: (Türelmetlenül) Nem is állitom az ön költöiségét! — (a szerző nagy szemeket mereszt.) Hanem feltéve, hogy önnek, lenne egy ideálja, s ön verseket ima, s körülbelöl így irna: „Lombos bokroknak hősében Zeng a csattogány, — Amott pedig fák tövében Sétál a leány. Én előttem óh mily kedves, Óh mily kedves E magány! “ „De ha itten már nem lenne A sétáló lány: Bár szivszakadva zenegne Az a csattogány — Én előttem akkor lenne Akkor lenne Ez a hely magány ! ! ! “ Ha tehát ön ideáljához ilyféle canzonet írna, azt írva hogy sétál, — ezen esetben ha az ideálban csak egy szemernyi energia is van, azonnal asztalhoz ül, s önhöz oly levelet ir, mely önt tönkre teszi, elsilányítja, a Dunába ugrasztja. — Sétálni!!... ez a kigondolható legnagyobb udvariatlanság, mit hölgyeknek mondhat, s ép oly jogon erősíthetné, hogy tobákolunk, pápaszemmel olvasunk! . . . . A kegyetlen: (egy sírból felkelő halott hangján túlvilágilag csengő hangon) Kegyetlen nagyság, kegyelem! . . . Értem bűnös voltomat, . . . érzem hogy a legkegyetlenebb büntetésre vagyok méltó, mert most magamba szálva s töredelmesen bánkódva kezdek észre jönni, — most kezdem átérteni, hogy önök angyalok, hogy önök földi tündérek a világ kincséért sem képesek sétálni, mert önök pillangók . . . pardonezt akarom mondani valóságos szilfidek módjára lejtenek, s mi köztünk férfiak közt, kik e földön napraforgók vagyunk — igen, napraforgók, mert mindig önök felé fordulunk! — önök köztünk a nyájas, kedves májusi szellő, mely ellebeg felettünk, mely ha érint minket, épen olyan jól esik szívünknek, mintha csak fehér liliomból öszerakott piciny kezecskéivel végig simítanák szakálas orcánkat .... A kegyes: (Engesztelődve) Na, na csak mérsékelje magát. Ha ily hangon beszél, én is egész másként gondolkozom. Egyébiránt ön nem is annyira kárhozatos, mint kegyelmű. . . . A kegyetlen: (örömmel szökik fel a fauteuilből, vagy miből, s rendetlenségbe jött fürtöit tíz ujjával végig szántogatva) Oh tehát a vádak nem nehezülnek rám ?! (Folytatása következik.)