Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)

1856-08-04 / 179. szám

— Remélem báró úr, látogatása által nyújtana alkalmat köszönetem kifejezésére, mire jelen percben alig vagyok képes. — Nagysád végtelenül lekötelez, pazarul jutalmaz csekély tettemért. — Elvárja önt Széplakyné — viszonzá Klotild mélyen elpirulva. Aknay némán meghajtá magát, s látva hogy az álért gyermek csak nehezen nyeri visza eszméletét, mielőtt távozna — szólt: — Nagysádnak kis húga felüditésére, segélyre leend szüksége, ha tehát megengedi kastélyába hitt viendek. — Ön igen lekötelez. — Az ifjú udvariasan meghajtá magát, s sietve eltűnt a fák sűrűje közt. Klotild még darabig utána nézett, s miután szemei elöl eltűnt, halkan felsóhajtott. Miért?----------------(Folytatása következik.) AZ UTOSÓ TÜNDÉRNŐ, James regénye. (Folytatás.) Meg kell vallani, mikép a legbarátságosabb falusi látvány volt, melyet valaha személyezett; bár minő körülmények közt látta is maga előtt az ember: napsugárban vagy árnyékban, kék, vagy felleges ég alatt — mindig valami otthonias nyugalom és békesség jellemző — mi a nézők kebelét megszelidité s csendesebb boldogabb képeket rajzolt a lélek elé, mint melyekhez az a küzdelmek és pártoskodások korában szokva volt. E falucskának sok tekintetben igen szerencsés sors jutott. Távol minden jelentékenyebb terétől az eddigi küzdelmeknek a polgárháború nyomoraitól, mely Angolhon majd minden részét meglátogató — csak kevéssé volt érintve. Noha a helység előbbi lelkésze hivatalától megfosztatott s helye egy más által töltetett be, — de a jó Aldover tudor igen szelid, alázatos, és békeszerető ember volt; állomását minden ellenvetés nélkül oda hagyá, melytől az akkori hatalmasok jónak látták őt megfosztani; már az, hogy egy látogatás alkalmával a közel fekvő városban, mint gyanús egyén befogatott s a parlament egy része s az országbiztosai elé állitatván kihallgattatott — anyira meghatotta őt, hogy majd elmezavarba esett. A félelem egész őszinteségével megigéré ekkor, hogy menyire tőle függ, a felsőbbség akarata szerint fog cselekedni s azért minden ellenmondás nélkül a legelső felhivásra oda hagyta hivatalát. Még fiatal korában, hogy híveinek használhasson, megtanuló az orvosi tudományokat s mikép ez időben több bajtársai, kik hivatalaiktól megfosztva lőnek , kétszeres erélylyel adta magát e tudományra. Nem sokára meglehetős nevet és kilátást szerze neki ezen állás s beszélyünk korában egyetlen orvosa volt a helységnek. Nem mondhatnék ugyan, hogy minden szelidsége mellett, melylyel sorsát elviselé, papi vágytársa irányában valami különös rokonszenvet mutatott volna, de a véletlen úgy akará, hogy ez ha viseletében egy kevéssé hideg is, de szívben lélekben egy jó, barátságos ember legyen, ki midőn eldödének jeles tulajdonait s erényeit felismeré, szinte sajnálni kezdé, hogy némileg okául szolgált előde állomása elvesztésének. Mindenféle késérteteket tett, hogy a jó öreg Aldover orvos barátságát megnyerhesse, mely késértetek eleinte ugyan meglehetős hidegen fogadtattak , de később mégis, különbféle körülmények közbe jöttével szerencsés sikerhez vezettek úgy anyira, hogy most nem ritkán találhatók együtt egy egy pohár borocska mellett különbféle tárgyakról beszélgetve. Ez volt a helység állapota beszélyünk napjaiban. Én nem tudom, ha a költő az ember azon állapotát, melyet e szavakkal fest: „feledni a világot s feledtetni tőle, mint a boldogság tökéletes rajzát akarja-e felállítani? én csak anyit tudok édes olvasó, hogy ezen állapot sokaknak bizonyos körülmények között igen áldásos lehet. Mi mindnyájan tudjuk , hogy ez a nagyvilág melyet lakunk féltékenységekkel, aggalmakkal, gyűlölettel, zavarral, küzdelmekkel, lázításokkal, öldöklésekkel sat. van telve, hogy sokan embertársaikat nem csak tárcájuk, tobákszelencéjök vagy zsebkendőiktől fosztják meg, hanem attól is a mi legdrágább: becsületek s életnyugalmuktól. Tudjuk e fölött, hogy vannak bizonyos zavaros korszakai a világnak — napjai a pártoskodásnak, midőn a pártok felhullámzanak s a düh és boszú fellegei elborítják az államok egét s az emberek a haza és szabadságszeretet zászlói alatt a dicsőség ábrándos vágyainak adják át magukat; mi tudjuk — mondom, hogy vannak idők, midőn az ördög hivatva érzi magát a szenvedélyek uralmával gyűlöletet, boszút, durvaságot és minden bősz hajlamot szintérre csalni. Ily időszakokban óhajthatja ugyan az ember a világot feledni s tőle feledtetni; de ritkán esik, hogy e kívánata oly mértékben teljesülhessen, mint ez beszélyünk korában az említett falucskában tapasztalható volt. Az úján kinevezett lelkész elérte vágyainak tetőpontját, mert nem volt több kivánni valója. Elődének helyét elfoglalván, hitfelei közt megelégedve élt, folyvást szónokolhatván nekik a praedestinatióról s az emberek rendeltetéséről. Tanításai soha ellenmondásra nem találtak s csak helytelenítésre is igen ritkán , de nem is akart semmi nehézségekkel találkozni hivatalbeli eljárásában, melynek viselése akkor időben oly könyü dolog volt. Aldover orvosnak még nagyobb ellenszenve volt a zavarok iránt, s e tekintetben egészen tisztán állott. Egy alkalommal bizalmas beszélgetésben volt egyik betege fiával a Várkapu előtt, midőn egy érkező idegen megpillantására oly nagy ijedelem fogy el, hogy sietve távozott a faluba lakására. E közben az észrevett lovas idegen lassan léptetett a dombról alá s a nyugoti léptetés inkább a vidék iránti kíváncsiságának, mint lova iránti bizalmatlanságának látszott eredménye lenni, mert több ízben megálljtá lovát, mintha az őt környező tárgyak szemléletébe merülne. A két személyről, kik közeledtével viszafordultak, semmi tudomást sem látszott venni s igy érte el az alantibb dombon elterülő síkot, s a romokban heverő vár kapuja előtt megállóit. A látvány szépsége volt-e vagy valami személyes érdek a romok iránt, melyet leigéző — én nem tudhatom. Egy pillanatig körülnézett, azután leszólván lováról, felvoná a nehéz kengyelvasakat s az árnyékos várfalak északi részéhez vezeté a kövér fűbe lovát, saját gondoskodására hagyván azt mintha regényes zarándokolása iránt közte s az állat között tökéletes egyetértés uralkodnék. Maga a nyugati részre tért, mely az épen alkonyodó nap aranyában úszott, s a kapusikátor árnyékába települve keresztbe vete kezett s mély gondolatokba sülyedt. Lehet, hogy talán a gondolkodás mindig saját haszontalansága felöli meggyőződéssel végződik, s az ember — mielőtt ez még soká tartana, többnyire egy gúny költőnk véleményére jut, ki azt állítja, hogy : „Időfecsérlés a gondolkodás. Hisz semmi minden és e minden — semmi.“ Vagy, hogy bizonyos viszaható delet létezik a gondolkozás működésében, mely a gondolkozót ép oly hatályosan ábrándokba ringatja, mint e gondolatok közlése másokat: anyi bizonyos, hogy az ábrándozások kivált hoszú lovaglás után — legalább nálam — igen könyen álommal végződnek. — A vándor — ha t. i. poros ruháiról ítélni szabad — már nagy útat hagyott maga után s gondolati alig foglalkoztaták öt percig, míg azzal végződtek, hogy minden gondolkodás megszűnt nála. Szemei behunyódtak, feje a falhoz hátrahanyatlott , törött kalapja alkalmas vánkosul szolgált, mely alól göndör csigákban folyt alá sötét hajzata. Röviden egy 27-28 éves szép fiatal ember volt, kinek képéhez sokkal jobban állottak a tündöklő hoszú fürtök, mint a parlament katonáinak a rövid frizura vagy a puritán szónokoknak a nyírott fej. Mintegy fél óra húszat aludt zavartalanul, s hogy álmodott e vagy nem? s álma édes, ámbrás vagy borús és nyugtalan volt-e? azt senki sem tudta jobban mint lova — mert miután ez egy negyed óra húszat a füvet harapdálta volna, nyugodtan ballagott tulajdonosa felé s gondos komolysággal vizsgálta, mit látni valóban épületes volt, mintha ezen alvás minőségén gondolkodnék, vagy azon tűnődnék, hogy váljon minő szerencsétlenség érhetné gazdáját. Ezen idő eltelte után egyszerre elkezdett nyeríteni s lábával hatalmasan kapálta a földet; a vándor hirtelen felugrott s épen lemenőben talála a napot, midőn ez vörös világának gazdag hullámzatát még egyszer a nagy várkapun keresztül a zöld gyepen szétárasztá. Igen természetes volt e lónál, hogy miután egy egész nap pedig nagy porban szaladt, orrát a várudvaron lévő kút felé irányzó, a