Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)
1856-09-12 / 210. szám
856 Mán. (Magában) Szent istenek! ez hallatlan szilárdság! Pub. (Magában) Ah mily gyászos vigasztalás ! Ham. (Magában) Mily új s szokatlan e beszéd előttem! Mán. Kivánom, hogy minket minden dologban Ne csak haszon , — becsület is vezessen. Ám nem becsület az, ha Róma Oly érdemes fiához háladatlan. Reg. Hálás kiván hát lenni Róma ? Irántam hálás — elmondom, mikép lehet: Atyák ! a mi barbár ellenségeink Oly gyáva fickót hittek látni bennem, Ki félelemből látvány árulókint Jövök hozzátok. Ah e csúf gyalázat Minden kínzásnál rútabb és embertelenebb, Adjátok meg nekem ti honatyák! Hogy római vagyok , hát fegyverkezzetek, S induljatok harcszomjasan csatára S ragadjátok ki díszes templomukból Az elfogott zászlókat. És a fegyvert Le nem tevő vágytárs elnyomva nyögjön. Tegyétek ezt, hogy ott, ha viszatértem, Haragtok által keltett rémülést Lássak hóhéraimnak homlokán. Ah mily vidám halál lesz az, ha látom Végső lehelletemkor: Afrika, Rómának még nevére is mikép remeg! Ham. (Magában:) . . . Boszonkodásomat. Elfojtja, megfagyasztja a csudálat. P u b. (Magában :) . . . Senki sem felel ? Oh istenem ! egész valóm remeg! Mán. Ily nagy kétségben nem hamarkodunk, Érett megfontolás kell és idő, hogy Oszoljon lelkünkről a méltó ámulat, A római tanács határzatát, Ilamilkát, nem sokára megtudod. Mi, honatyák ! először is siessünk kiesdeni az istenek segélyét. (Föláll s utána a többiek.) R cg. Hát ti kétségben vagytok ? Má n. Igen , jó Regulusz, mert nem tudom , Nagyobb veszély-e az, ha nem Hajtunk komoly tanácsaidra, vagy Nem főbb veszély-e azt elveszteni Ki ily csodálandó tanácsot ad ? ! Véredet kívánod bátran ontni, S megveted hazádért a halált. Ah de benned , szenterényü honfi , Veszti a hon legnagyobb fiát. Ha szilárdan vesztedet kivánod Ez keserves áldozat leend ; Mert az ég mely minket véled áldott, Ily nagy lelkeket gyéren teremt. (A konzul, kisértetve a tanácsos a liktoroktól, elmegy. A templombai bejárás szabadon hagyatik.) (Folytatása következik.) ILYEN A SORS. Beszély. Váradi I.utzától(Vége.) VII. Hideg, novemberi est vala, metsző szél süvöltő a sötét, néptelen utcákon végig, csak itt ott lehete hallani egy-egy elfojtott sóhaját a nyomor gyermekének, kit végzete kereset után űzött, vagy ki egy kiálló falszögletnél keresett menhelyet a hasító hideg ellen. Egyszerre azonban, amint a csendben hatot kongott a toronyóra, számtalan fényes úri fogat közelgett nagy robajjal, fényes nászvendégekkel. A násznép a közel fekvő Főegyház nagy szárnyas ajtajánál szállt ki. Úgy látszik, azért választok az esti órát, hogy mit a fény nem bírt elrejteni, az éji sötétség leplezze be : a szenvedő halvány vonásokat. Mert hogy a nászi vendég nem másra, hanem Bajnoki Miklós esküvőjére gyűlt esze, talán mondanom is fölösleges. Ő maga választó az esti órát, s hogy volt erre oka, halvány vonásairól leginkább lehete olvasni. Míg a vendégek a kocsikról le az egyházba lépdeltek vakító ragyogásukkal, addig az oldalajtónál gyalog, betegeket szállító hordszékkel állt meg két hordár. A hordszék mellett egy alig 24 éves ifjú ment, s gyakori lehajlásával annak ablakához, sejtetni engedé, hogy ki abban ül, szeretetének egyedüli tárgya. Midőn már az utósó vendég is eltűnt, halkan nyitá ki az ifjú a hordszék ajtaját s gonddal emelt ki onnan egy női alakot. A nő hófehér, minden disz nélküli ruhában volt s csak arca volt fehérebb ruhájánál, s örömtelenebb inkább, mint az ; fénytelen ruhája oly ellentétben volt fehérségével sötét hajának, mint a nehéz bánat ifjúságával, mely beteges arcán szenvedései dacára oly kitünően látszott. Lázas reszketés fogta el idegeit, a mint kilépve a fényes fogatsort meglátó, s az ifjúnak gyámolitania kellett öt ingatag lépéseiben, mig aggódva szólt rá: — Nem kellett volna eljönöd Rózám , azt hiszed, hogy találsz oly vidékhez utat, mely nem létezik ? Miért keresned hát ez emberben lélekismeretet, mivel sohasem birt, bíztad volna őt reám, rekeszté be szikrázó szemekkel beszédét. — Meg akarok gyógyulni, László ! Akarom őt hamis esküvel ajkain látni, vagy megszégyenítve őt, megbüntetve azon barátnőt, ki esküvel igérő nekem, soha sem beszélni vele szerelemről, akarom, hogy engem látva fagyjon meg az eskü ajkain, s ne tudja azt kimondani soha. Alig mondá ki régszavait, midőn az eskető párt az oltár jobbján magával szemben megpillantó. Az egyház oly fényesen vala kivilágítva, hogy minden egyént föl lehetett ismerni, bárha az távolban volt is. Oh dennyi öröm, boldogság közepette ki gondol mással, mint kik ott állanak isten oltáránál, esküt mondanak az ő nevére, szeretetre és sírig tartó hűségre. Az ara oly angyalian szelid, hogy azt gondolná a szemlélő, talán nem is emberi alak , csak az ég lehelte oda délibábból, vagy csillagfényből. Oly sajátságosan tűnik ki a vőlegény határozott arca, a szelid vonások mellett; tekintete mindig az arán nyugszik, mintha félne, hogy a hold sugarával tovaszáll az égbe. Csak akkor eszmél s emeli fel szemeit, midőn az egyház embere, komoly hangon intézi hozzá e kérdést: „Szereted-e balodon álló arádat ?“ Mért rázkódott meg a férfi, ki lelki szilárdságban nőtt és fejlett ? Nem volt-e rég e kérdésre elkészülve, ő, ki nem gyermeki szeszélyből téve, mit tett ? A sekrestye ajtajánál a fehér öltönyű, halvány arcú, sötét szemű nővel találkozott pillantása, mielőtt istenhez emelhető azt, hogy az esküt úgy mondhassa el. A tekintet megbúvóié, ajkai lezáródtak, mert a halvány nőben Ránki Rózát fölismeré. Róza szeméből nem káröröm , nem boszú szólt e perezben , hanem a remény . . . Remény, mely a gonosztévé lelkében is él, és ő nem Ilivé magát annak, s a vőlegény késedelmezik. Még egyszer hangzik a tisztes agg ajkain a kérdés, kisérve az ara halk zokogásától. — Az égre! botrány akar e lenni? suttogá a megrémült anya. A zokogás hangosabb lesz, ez a szívhez megtalálja az utat. Bajnoky Miklós eszmél, mikép oltár előtt áll, s anélkül, hogy szemeit elfordítaná s helyzetében tisztán birná magát tájékozni, szilárdan, mondhatnók az örömtől rezgő hangon felelé folyvást Rózára tekintve : „Szeretem.“ A sötét folyosó tompán hangoztató vissza az esküt. Szívmetsző sikoly hasita végig az egyház rideg legét, s mire a