Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)
1856-09-16 / 213. szám
Nirkara 11 g. Budapest. Aranyvári Emilia táncművésznőnk pompás jelmez arcképe közelebb egészen elkészülvén , azt. előfizetőink számára néhány nap múlva szét fog küldetni. Kitűnő magyar zeneszerzőnk Svasticsnak sokoldalú zenei tehetséggel biró fia e napokban Weimarba fog utazni, hogy Liszt a nagy mester oldala mellett magát a magasabb zeneszerzésben — melyre kiváló hajlammal bir — teljesen kiképezze. Előkelő sportsmanjeink egy pompás kiállítású „Vadász-könyvet“ fognak kiadni, melyet ízletes külseje gyönyörű képei, s regényes kalandokkal teli tartalmú hölgyeink előtt is érdekes könyvvé teendnek. E mű francia fordításban is meg fog jelenni. A szép verőfényes őszi napok igen élénké teszik utcáinkat, különösen a váci utcát, hol szebbnél szebb hölgyek és érzelem sóvár ifjak sétálgatnak. Természetes ily körülmények mellett a kalandok sem maradhatnak el. Tegnap például egy igen originális történetnek valtak szemtanúi , melynek főhőse ismét rövidlátó, fodrozott hajjal, vállán egy skót plaiddel, s szemein szemüvegekkel. A szemüveges férfi erősen megnézett minden nőt, kik közül némelyeknek az a férfiak által meg nem bocsátható tulajdonságuk van, hogy szép arcukat napernyőikkel irigyen fedik el. Épen egy szép termetű nő haladt el hősünk mellett, arcát egészen elfedve. Hősünket ez nem rettentő meg, s ritka bátorsággal egész a napernyő alá hajtó fejét. TÁRCA. És a nő — — a helyett, hogy napernyőjével meglegyintette volna, hirtelen lekapta a tolakodó szemüvegét, s kézi táskájába retté. . . . A férfi megijedt, a nő felkacagott — — és és férj és nő a legkülönösebb helyzetben ismertek egymásra . . . Ilyenek történnek a szép verőfényes őszi napokon. Mind a mellett hogy Pest igen épül, alig lehet szállást kapni; pedig most is egy tucat új házat hirdetnek Sz. Mihály napi lakásra, az úri utcában — urak számára; — három szív utcában különösen oly férfiaknak, kik három szívvel birnak, tudván egyszerre három nőt is szeretni; három dob utcában, azoknak kik szeretik a pletykákat tovább dobolni; szekfü utcában a virágok barátainak; s az erdősoron, mely hely különösen ábrándos kedélyeknek való volna, ha a lövölde örök piff-puff-puffjai el nem kergetnék az erdősor csalogányait. A kereszt utcai gőzfürdő emeletén újabban több női fürdőszobát készítettek. Ha Scheibl úr amerikai ember volna, bizonyosan most egy plakátot bocsátna ki s megesküdnék rá, hogy „ki e fürdőből ki jő, hétszerte szebb leend,“ és a nagy pártolás bizonyára nem maradna el. A plakátok úgy is sok embert elámítanak. Minap egy újonc vendéglős, ajánlá fördéjét, nagy betűkkel kinyomatván : Új restaur a tó. Egy vidéki hajdan hires kortes arra sétálván, nagy meglepetéssel sokáig olvasgatá e címet, végre benyitott az üvegajtón, s az eléje lépő pincérre kiáltott: „Hát ki a vivát?“ Vidék, Szeged, sept. 9-én 1856. Hogy az áskálódásnak még nincs Szegeden vége, az is bizonyitja, hogy jelenleg a főpiacon egyre ássák a fasoroknak való árkokat — még pedig oly sebességgel, mintha embertársaik becsületét ásnák oda. Múlt hetekben nálunk majdnem egy sajátságos halál történt! Hiába, nem tudhatja az ember mikép vagy mi által végeztetik ki ez árnyék világból. — Egy helybeli vadpoéta, ki verseket is készit, de az előfizetők javára — még nem találkozott nyomdász ki kinyomatná, — egy eredeti magyar dráma balletet irt 5 felvonásban és átadá azt az igazgatóságnak; — de ez szerencséjére csak egy felvonást olvasván el, és egy kis szédülésen kívül semmi más baja nem lett. A napok már jóval rövidebbek lesznek, de annál hoszabb a vasutig való út; — az ég könyei anyira feláztatják a kocsi utat, hogy a „fekete sas“ vendéglőtől a vasutig ismét több idő kell, mint onnan Pestre. — Beszélik ugyan hogy a vasuttársaság a közönség iránti figyelemből rövid időn a gőzkocsikat egész a „három fejszéig“ fogja járatni, de én attól félek, hogy csak felültetnek bennünket — és egyébbel nem gondolnak. Fejünkre sok gond fordittatik, — Lemle Miklós, a ki mindig arról gondoskodott, hogy fejünk üres ne legyen, — a ki kalap gyárát és kereskedését oly lábra állította, hogy a fővárosba is beillenék, egy társat kap, — egy fővárosi kalap gyárnok a belvárosban boltot készíttet , a hol kalapjait árulgatandja; nem tudom, nem lesz-e majd több kalap, mint fej ? Sajnos ugyan , de igaz ! Színházunk még eddig nem készül, minek hiányában annál inkább szeretnék már a „színházi naptárt“ látni. 1 869 gondolatokon lepem meg magamat. Tán az oláh leány boldogabb csalódásában mint mi, míg a mi halálunk, ha szivünkön árulás ejtette seb okozza azt, — elhagyatott és magános: az ő vég leheletét — mert a üdére soha sem lesz hittelen — vélt kedvesének csókjai fojtják el. — Feltűnt nekem a múlt nyáron egy szép románc, melyet a kapás oláh — leányok énekeltek , még akkor se jegyeztem , s minthogy e nép kedélyére világot vet, ide irom: Volt egy kedves szeretőm, — Elküldöttem Belegrádra , Vásároljon ott nekem Egy matring fekete — selymet, Hogy varrjak vele szép inget, —• Nem tudom, mit vásárolt, Mert nekem csak azt szente A mogyorófa — levéltől: Menjek esküvőjére. Én viszont szentem neki A vadkörte levelétől: Házasodjék csak békével, A hamislelkü kutya. Ő ismét szente nékem A rozs levélkéjétől, hogy Menjek, mert házasodik. Én ismét kérdtem anyámtól: Menjek-é, avagy ne menjek? Anyám ezt mondotta nekem : ,Kis korodban szeretője voltál, — Nagy korodban légy nyüszö-leánya. És csinálj kalácsot, Tiszta búza — lisztből, Hogy egymást soh se szeressék; És köszönts rá a pohárral. Hogy legyen ez életen át A világ keserű néki; És köszönts rá az üveggel, Hogy ne legyen életében Kedves neki a világ! II. Megfordult az idő. Egyre ködös, és egyre borongó. Hová lettél te szép ősz, aranyló levegőd — nyájas öregséged, édes viszaemlékezéseiddel? Ahelyett hogy regéidet hallatnád, elmúlt tavaszod, és fénylő nyaradról, úgy látszik mintha az emlékek elkeserítének . — hideg permeteged, szomorú ősz, olyanná teszi a vidéket , mint a reményét vesztett szív élete, hol a jobb jövő hite elenyészett. Mivel vigasztalja magát az ember elpusztult vidék , és reményét vesztett szív látásakor?... tán leüljek amaz emelkedő halomra, és elgondoltam , mikor még virágos vola a rét, és megnépesítsem a kebel pusztaságát, a múlt, ködön átszűrödő alakjaival ? hisz maga a boldogság legragyogóbb órája mint ,mult, csak sóhajt fakaszt, elragadtatás helyett. Sóh, ha mégyelveszett ifjúságot, kárba ment lelkesülést látunk az emlékezet halvány homlokán felírva, lehetünk-e a múlt idők felmerült képének kedvelői ? — Nem, soha sem hívtalak elő , emlékei eltűnt életemnek; szerencsétlen napjainkban — légy bár annál derültebb — enyhet nem nyújtasz; — és a megelégedettnek elég, boldog jelene — mondják bár , hogy egyedüli elveszthetlen birtoka vagy a halandónak, s maga a mindenható el nem vehet tölünk, — én hitványabbnak tartalak az elhasznált rongynál, mely egykor öltönyünk vala. Hogyan? te volnál-é elragadhatatlan kincsünk? hiszen napjaink nem egyebek a pamutfa rendre kinyílt gubóinál, melyeket szellő kap meg, s tova sodor... Mit érsz már nekem elmúlt nyár? egykori hőségedtől, — akár megfagyhatok! És mit értek nekem , ti elszállott napok ! nem deríti e zordon sziklákat egy sugárotok sem: körös-körül sivár szél fütyül. Nincs senki a mezőn, — mindenki előtt kedvesebb már egy levágott hasáb fa pattogásán merenghetni a kandalló előtt, mint a regényes fekvésű erdőben, honnan rég elszállott a fülmise. Csernátoni Lóra.