Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)
1856-09-18 / 215. szám
87- val, s én náluk már csak mint valamely családtag tekintettem. Egymásnak közlök bajainkat, örömeinket. Marika boldog volt, én is az valék. De talán ép e sok boldogság miatt repült oly gyorsan az idő. Hamar lefolyt ez a másik év is. Tanpályám bevégeztem, s valahára tehát elérkezett az az alkalom, melyben rég óhajtott ábrándaim egyikét valósíthatni hittem. Ez ábránd az utazásra vonatkozott. Nagybátyám örült javamból kiszakított néhány száz pengő forintot, hogy azt tapasztalatim öregbítése végett utazásra, e kedvenc eszmém valósítására fordíthassam. Midőn Marikának ezt legelőször tudtára adtam, semmit sem akart arról hallani, bár magában felfogta e hirt, s azóta többször találtam szomorúnak, szemeit kisirva; de előttem kevésbé nyilatkoztatta e fájdalmát. Hanem midőn látta, hogy már közelget a nap melyen el kell válnunk, s midőn azt én is gyakrabban emlegettem volna, — jobban jobban észrevehető jön levertsége, úgy esténkint, midőn a holdvilágos alkonyatban a folyosóra kettecskén kiültünk, nem egyszer mondá szilárd határozottsággal, de mégis nem egészen elleplezett keservvel: — A te elutazásod engemet nem lep meg; tudtam én azt, hogy bekövetkezni fog s vártam ez időre. . . . Tudtam, hogy az én boldogságom sem tarthat örökké. Én soha sem számítottam reád. Mi ha egyszer elszakadunk, nem látjuk többé egymást; ne is igyekezz biztatni; te ifjú ember vagy, férfi vagy , szerte jársz majd a világban, s ha érzel irántam valami vonzalmat, az lassan kint el fog párologni új társaságban, új viszonyok közt. Én itt maradok, magam maradok. Egy vágyam volt e sivár világban, forró ábrándja gyermek álmaimnak : szeretni egykor és viszont szerettetni; elértem azt, — talán emezt is; ezzel én lejátszottam szerepemet! ... Te majd elmegysz; új világban, új társaságban újraélendesz ; én magam, egyedül maradok. Az idén s még talán a jövő nyáron, mig a kedves múltnak emlékezetes érveim utószó erejét kebelemben fentartja, fen leszek én is, de majd eljön az ősz, ha lehullnak a falevelek, ha elhervadnak a virágok, majd lehullok én is, elhervadok én is, — hisz úgye bár édes Lajos, én is virág valék, — a te virágod! . . . — Az vagy Marikám, az én egyetlen egy virágom, ki nem fogsz elhervadni, nem fogsz lehullani ... de könyvim ilyenkor elfogták beszédemet, s egymás arcát tele sírtuk. (Vége következik.) N i r li a r a n g. Budapest. Bognár Ignác „Tudor Mária“ című dalművéről már sokszor szóltak a lapok. — Halljuk, hogy ez operából közelebb kísérlet létetett több zenész előtt, kik a szerzemény több részéről kedvezőleg nyilatkoztak. Óhajtjuk, hogy a bírálók az elfogadás körül szigorúan járjanak el, mert nem lenne jó ismételni a „Képzelt beteg“ esetét, mely egy ékeskedő barátunk szerint nem is anyira képzelt beteg, mint képzelt opera volt, s mely születésekor már nem csak valódi beteg jön, hanem szörnyet is halt, és valószínűleg Inában vár a feltámadásra. Az operai erőt és költséget mindig kár kétséges sorsú művekre vesztegetni, mikor a legjobb külföldi operák közül válogathatunk. Azonban e szavaink korántsem „T ud o r Má r ia“-ra vonatkoznak ; senki se örülne jobban nálunk, mintha ez eredeti szerzeményben , egy valódi becscsel bíró operát kapnánk. A zenedei növendékek behatása már elkezdődött. Zenedénk egyik legkitűnőbb tanítványa, Láng Paulinak, a közelebb Győrött hangversenyt rendezvén , ott mind énekével, mind zongorajátékával nagy tetszést vívott ki. Ez azon tizenhárom éves nagy reményű énekesnő, kire a színházi igazgatóság már a lapok által többször volt figyelmeztetve. Hanem úgy látszik az igazgatóságnak kisebb gondja is nagyobb, mint hogy a sajtó jóakaratú szavait meghallja. Egy laptársunk írja, hogy ismét egy iparlovag bújt az írói cím álarcája alá, hogy a jóhiszemű közönség részvétét kizsákmányolhassa. Minap egy vidéki költő barátunk a „Vadász kürtbe“ beszállt. Másnap jön egy halovány képű meglehetősen rongyos suhanc, kezében egy csomag verssel. „Uram — szól — remélem , hogy kegyed — mint ismeretes irodalombarát, elfogadja verseimnek egy példányát.“ Költőbarátunk átvett egy példányt, de immit kelle látnia) a versek saját versei voltak. „De már ezt meg nem veszem“ — gondolá magában, s szintett bámulattal kérejé: „ön irta e verseket!“ — „Igen uram.“ „Úgy látszik melegen irt versek?“ „Oh, végtelen tűzzel, lángoló melegséggel irt versek!“ „Úgy uram — önnek szüksége lenne a nagy tűz után egy kis hüsre!“ s ezzel költő barátunk becsöngeté a pincért, rendőrt hivatott, s a tolakodó kalandort becsukatá. Bárha valamenyi ily tőrbe kerülne. A mostani ősz — többek közt — ,arról is nevezetes, hogy nagyidő óta nem forgott kevesebb előfizetési iv a közönség kezén ez időszakban, mint épen az idén. A naptáraknak az erszényekbeni Batukáni pusztítása után, — valóban merészség kell előfizetési ívet szétröppenteni. E mellett a lelkesülés is fogy, s oly dicső előfizetőkkel sem bővölködünk, mint a brazíliai császár, ki Lamartine „Cours de literature“ művéből 5000 példányra fizetett elő 20 frankjával. Azon sóhajok, mikehirre, íróink és kiadóink kebléből kelnek, egyesítve bizonyára elhajtanák Európa legnagyobb szélmalmát. - A verklik gyérülnek . . . talán útra keltek a vándormadarakkal . . . vagy félnek, hogy a boroszlói rendelvény útat talál Pestre is. Boroszlóban nevezetesen eltilták esti hat óra előtt a verklizést, s a kintornák hangtisztaságának megítélésére bíráló választmányt alakítottak , amely nem biz oly áldott jó szívvel, mint a mi drámabíráló comiténk. Mindenki fölfedezéseken töri most fejét. Még egy különben leleményesség nélküli magyar lap is fedözött föl egy új cselt a hadviselésben, t. i. győzelmi fanfaronádot fú, mikor hátrál, ami különben ép olyan komikai hatást csinál, mint mikor egy erejében elhizott embert valaki a földhöz vág, s az még a földön is azt fújja, hogy „ő az erősebb!“ Sokkal többet ér ennél az a fölfedezés, mely a bolond gombák ártalmát megbuktatta. Ezután senki se félhet, hogy a falra mászik tőle. Nevezetesen a jövő gomba közé petrezselmet kell dugni, — mely ha a gomba mérges — megsárgul, ha nem mérges — zölden marad. Ezt mindenki megpróbálhatja, a petrezselem olcsó jószág, kivált télen, mikor a bálokban anyi petrezselmet árulnak.Képes Anna képesnek érezvén magát a zongoratanitásra , ajánlja üres óráit a pesti és budai szépek figyelmébe. Lakik Budán Vízivárosban 564. sz. a. Kik anyagilag, szellemileg képesnek érzik magukat a zongoratanulásra, fordúljanak Képes Annához, kinek szép képességét senki sem tagadhatja meg. Tegnap Budán irodalom pártoló lelkes hölgyeink egyikét a bájos Szathmáry Julia kisaszonyt (Komárom megyéből) — Földváry Kálmán úr (Hevesből) vezető oltárhoz. — E szerelmi öszeköttetésre fölösleges volna áldást mondanunk, miután az maga az — áldás. Vegyesek. A Délnyugati Franciaország martalócai. Egy művész utazó ezekről a következő megrendítő eseményt közli. Azon sikság — úgymond — mely a Garonne és az Óceán közt terül el, a legterméketlenebb, legsivárabb vidék. A beláthatlan zónát csak együgyü, minden miveltség nélküli pásztornép , s a partokat halászatból s tengeri rablásból élő egyének lakják. Ezeknek t. i. akkor virul fel boldog idejük , midőn vész kezd dühöngeni az óceánon, midőn a vitorlák kötelei szakadnak, az árboc derekán törik kétfelé, s a hajót valami erőszakos hullám oda veti egy szirthez, hogy az ezer darabra törik. Ilyenkor fáklyákkal, balták és csákányokkal felfegyverkezve tigrisekként leskelődnek a partok rejtekhelyein, hogy a tengeren szétszórt árukat kihalászszák, s hogy a náluk segélyt kereső matrózokat kirabolják. Néhány év előtt vadászat kedvéért ezen a vidéken jártam , midőn a vihar egyszerre kitört. Gazdámtól használatra vett lovam a villámcikázás miatt megbokrosodva ismeretlen vidékre ragadott. A kopár síkon, mintegy magános óriás, egy meztelen szírt emelkedett. Lovam ezen irányba csapott, s egy szirthez tapasztott nyomora viskó előtt megállott. Egy vén asszony jött elém, s kérdé, hogy mi lenne kivánságom? Tudtára adtam, hogy a vésztől utolérve lovam elragadott, s most a vihar végét valami fedél alatt bevárni óhajtanám. Ezen idő alatt a férfi is kilépett, s lovamra egy gyors pillantást vetve, nyers bátorsággal kérdé : — Nem a... i biró vadászlova ez ? — De igen. — Úgy szálljon le ön uram, s várja be a vihar végét. Holnap reggel visszavezetem önt gazdájához, a bíróhoz. Ő a lovat a fészerbe vezette, s én beléptem a kunyhóba. Nyomorúságos volt ennek belseje! Gazdáim igen gyanúsan néztek ki, s arcukban legkevesebb megnyugtató sem rejlett. Vacsoránk tél leves és rostélyon sütött tengeri halból állott, s midőn éhségünket lecsillapítottuk, a vén aszony törte meg a csöndet. — Mit szólanál hozzá Pierre, ha ezen jó urat megkérnék, hogy olvassa elő levelünket ? — Igazad van aszony. Erre nem is gondoltam. Keresd elő azt a papírt. Az aszony egy vászonba gondosan betakart levelet nyújtott át nekem. Ez fiuknak levele volt, ki mint matróz, szolgált. Tudtul adá szüleinek, hogy ő jelenleg, A TÁRCA.