Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)
1856-09-25 / 221. szám
Budapest. 7-ik évi folyamat. 221. Csütörtök, September 25-én. 1850. Megjelenik ünnep «« vasárnapot kivévén,mindennap délután , dív a képek- s egyéb mű mellékletekkel, és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: Lipót-utca 3-ik sz., 1-ső emelet, hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok , előfizetés , és hirdetések utasitandók. HÖLGYFUTÁR. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KALMÁR. Előfizetési díj : Postán: egész évre . . 16 frt. félévre .... 9 ., évnegyedre . . 5 „ Budapesten: házhozküldéssel egész évre . .... 13 frt. félévre ....................7 .. évnegyedre . . . „ Egy hónapra 1 ft. 30 kr. Hirdetések soronkint 3 ezüstkrajcárért fogadtatnak el, és gyorsan közöltetnek. Szerkesztőségi ügyekben értekezhetni minden nap délelőtt 9-től 1 óráig. Miért e rózsák. . . . Heinéből. Miért a rdzsák oly halványak, Ott mondd , mért kedvesem ? Miért ez ibolyák oly némák Emitt a zöld fűben ? A légben a pacsirta panaszos Hangon mért énekel? A balzsamvirág kebele Holt szagot mért lehel? Mért a nap, a mint a ligetre néz Oly haragos s hideg? Miért e föld, miként a sír Oly puszta , oly rideg ? Mondd, miért vagyok magam is Oly szomorú, beteg, Oh mondd én édes kedvesem Mért hagysz el engemet? Vadnai K. NINCS TÖBBÉ VÁLÓPER!! — Legxíjabb fölfedezés. — Beöthy Lászlótól. (Folytatás.) A fiatal nő egész lényében remegett, elkezde kényezni, tán kedvenc tárgyai elpusztulása vagy e busásan vett elégtétel miatti haragja csalta ki szeméből a könyeket ? elég, hogy egész sodrából kivettetett. — Ön irtózatos ember! — kiálta könyekben kitörve a nő. — Ön kezdő aszonyom, én csak folytatára ! Mire van még kedves, a mi felesleges a háznál ? — Szűnjék meg ön! szűnjék meg, mert én végletre vetemedem? — S azon véglet ? — Elválok öntöl. — Igen ? semmi kifogásom! — mondá Béla, s azzal, vette kalapját, pálcáját, felhúzta kertetíjét s szólt: — készen vagyok , mehetünk. — Hová? — No a paphoz! — S minek? — Bah! jelenteni hogy el akarunk válni elmondani neki egyszerűen, hogy én rosz ember vagyok, én önt elhanyagolom, sivityát, cinegét hozok a házhoz, mopszliját kiköttetem a gesztenyefához, ezer forintos tükreit porrá zúzom, virágait kihajigálom, szóval mindezen hibáimért ön engem nem szerethet, tehát el akarunk válni. Menjünk ! menjünk a paphoz! — Oh én szívesen beleegyezem! — mondá a nő, mialatt előbbi határozottságából nagyon sokat engede, s remegni látszék. — Vegye ön kalapját! Itt van napernyője, kendője , keztyűje ; mije hibázik még? Menjünk a paphoz ! — Úgy van! menjünk a paphoz! — mondá kitört sírással a nő s kendőjét szemeihez emelve, töredezve ismétlé : — megyünk a paphoz ! — El fogunk válni! ! — El fo-fo-fogunk válni! i-i-igen. — Minthogy nem szeretjük egymást. — I-i-igen! — Mehetünk ! Karját aszonyom! A nő oda nyújtá karját, s a csarnokból kiléptek. Alig tehettek két lépést, szemközt egy tisztes ősz férfi közeledék, egésséges piros, s egészen tisztára borotvált arccal; fején, barnára festett szalma sipka volt, széles ellenzővel; könyü szövetű, porszin kabátja térdein alul ért, melyekbe nadrágja be volt gyűrve. — Ah, ez valóban szerencsés apropó! — kiálta Béla a tisztes öreg urat megpillantva. Épen tisztelendő úrhoz szándékozunk! — Valóban örvendek! Tehát. . . . — Csak maradjunk most már helyben, itt is elvégezhetjük. Legyen szerencsém a kéjcsarnokban. Ott valóban most minden igen kérelmes. Viszafordultak s beléptek a csarnokba. — Mi történt itt? kérdé az öreg tiszteletes, majd hanyatt esve e csinos rendetlenség láttára. — Mondja el aszonyom mi történt itt? — Mondja el ön ! — Mondja el aszonyom, mit akarunk a tisztelendő úrral. — Mondja el ön! — Most beszéljen már! A nő ekkor felemelő arcát, s némi büszke önérzettel mondá: — Igen uram, tehát beszélni fogok. Egyszerűen és röviden szólva, mi el akarunk válni. — Úgy van tisztelendő atyám, mi el akarunk válni! — Béla, nem érdemel meg engem. — Úgy van tisztelendő atyám, én nem érdemlem meg őt! — Ő engem elhanyagolt. — Elhanyagoltam őt, sőt a mopszliját láncra is verettem. — Minden élvezetemtől megfoszt. Paripámat is eladta. — Hétszáz forintot adtak érte. Jól tettem! — Szivaraimat kihajigálta az ablakon ! — Nem szeretem a dohányos aszonyokat! — Szóval,------én el akarok tőle válni! — Én is! — Törvényesen. — Én is !! — Ezer pengős tükrömet eltörte. — Ebből látszik, hogy nagyon költséges a mi együttlétünk! — Férjem, szeszélyes ! — Nem szenvedélyes ! — Nincs mit tenni, mint elválni. — Amen !-----------El akarunk válni! Az öreg tiszteletes nem tudott eközben csak egy szót is szólni. Halgatott, mint biró, midőn mind a két felet kihallgatja, s egyik hangosabban beszél mint a másik, mig utóljára azt mondja mit az egyszeri törvényszéki elnök, hogy: — „egyszerre csak három beszéljen!“ — Elvégeztétek már fiaim ? — kérdé végre a tiszteletes. — El, tisztelendő atyám, — felelt a férj. — Semmi mondani valótok több ? — Semmi, — felelt a nő. — S meg is maradtok fiaim szándéktok mellett, hogy elválni akartok ?