Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)

1856-10-10 / 234. szám

94) Aba gróf nézegeté a virágbokrétát . . . hirtelen egy gondolat ragadta meg, Netti jutott eszébe, lesni fogja minden mozdulatait, s eszehasonlítja egy másnak tetteivel, modorával, Nettiről tudja hogy szereti őt, legyen tehát Netti a tükör, melyben Isaura magát elárulja. Ezzel kedélyesen elsietett a virágbokrétát fentartva kezében, s nyájasan nyújtá át a pár percig anyjával és Sámson gróffal hagyott Isaurának . . . Isaura mosoly közt fogadá el. — Nem tudom ízlése szerint választom őket... egy kissé hoszasan maradtam, hogy a legszebbeket válaszszam. — Köszönöm felelt nyájas mosolylyal Isaura, a virágokat kis ujjaival érintgetve. — És mi a sorsa egy ily virágnak, szólt érzelemteljesen Aba gróf, gyönyörködünk benne pár percig, s azután féredobjuk. Isaura nyájasan tekintett Abára. — Boldogítsa legalább Isaura egy órára azt a kis bokrétát, tűzze keble fölé. Isaura elegyengeté a kis bokrétát, s mosolyogva tüze keblére, miközben játszóan fecsegett Abához a virágokról. Aba keble egészen túl volt áradva háborgó érzelmétől, mely mindinkább közelgett a kitöréshez, s átható szenvedélyes nézésben nyilatkozott. — E pelargoniának szép bíbor színe van, jaj de szépen veszi ki mellette magát ez a hófehér árvácska, szegény kis árvácska, épen a büszke kamélia mellett, ön rendezé el így őket, — a vanille illata uralog felüttök. Aba hallgatott és égett a leányka közelében. — Szereti Ön a vanillie illatot, a muse sokkal erősebb, az nem oly kellemes, a verveine kellemes, önöknek igen szép verveineik vannak . . a serpille ... a serpille illata. Itt hirtelen elhallgatott Isaura játszi fecsegésével, mintha megdöbbent volna valamitől, hirtelen megszűnt a hang ajkain, lesütő szemeit.. Lászlót pillanta meg, ki halvány bánatos arcával közelükben állt meg egy sugár fára dőlve vállaival. A bárónő és Sámson gróf hoszú szüneteket tartva untaták egymást László, miután pár percig bámulá Isaurát, tovább sétált A bárónő Sámson grófot szinte sétára hivá fel. Ekkor mintegy villanyzott báb pattant fel Aba s megragadóan indulni akaró Isaura kezét. — Ah! maradjon Isaura, maradjon kérem , oly rég lesek várok egy pillanatot, és hadd ez legyen e pillanat. Isaura megrendült e kézfogástól s e szavaktól, de mintha le lett volna bilincselve nem mozdult hanem félékenyen tekintő szét . . . Aba szenvedélyessége érthetlen és meglepő volt neki. Aba még mindig tartá egyik kezét s égetőn néző szemeibe . . . Isaura arcát égni érző, ha nem volt is tükör közelben tudá, hogy el van pirulva, hogy keble remeg, hogy fél, maga sem tudja mért, hogy oly különös valami történik szivében keblében mi még soha azelőtt, hogy helyzete szorongó ,. hogy menni, távoznia inti valami és még is marad. Ah! . . . nem bir távozni. Aba lábaihoz omlott... kezét forró csókokkal halmozó. Isaura reszketett egész testében s kezét igyekvék elvonni. — Ah!... Isaura!, édes Isaura!.. szólt Aba érzelemteljes csábitó hangon, édes Isaura, én imádom szeretem Isaura !.. ha csak azt akarja hogy éljek, egy pillanatig szeressen engemet. Isaura hirtelen elvonó kezét, arcához nyúlt, égett, szemei előtt elhomályosodtak a tárgyak, megtorló szemeit, érzé hogy könnyei futottak, tele keble hullámzott, elforditá fejét s élénken szólt Abához. — Keljen fel ön !.. keljen fel ön. Isaura pár lépést távozott, Aba térdein csúszott utána , hízelgőn psábossan nézve. .. a kígyóhoz hasonlítva, mely a kis madárkát nézésével bűvöli mozdulatlanná Isaura keble ebben a percben hirtelen változásokon ment át, megérte mindent, mi az előtt megfejthetlen volt előtte, felismerte a szerelmet, a melyről azelőtt még nem is gondolkozott... S miután helyzete ismert jön előtte, határzottan szállá Abához. — Keljen fel ön Aba, siessünk anyám után. Aba nem engedelmeskedett — És ha meg fogok neheztelni akkor sem kel ön fel. (Folytatása következik.) HIVATÁS ÉS KENYÉRPÁLYA. A lépcsőn felhaladva, szemeim törülgetem, mert úgy hivem,hogy ez élet egyetlen jótékony tündére, az álom vagy képzelet környezi azt; — hisz otthon valónk, — e lépcső vezetett föl szobámba; itt balra volt elhelyezve egy falnyilásba Venus szobra , kinek csak néhány lábujja, és egyik karja hiányzott; amott az idő folytán megsötétült ajtó; balra a folyosó, mely Emma szobája felé nyílt; — még az ajtóval átellenes kertbe nyiló ablak is nyitva volt, mivel ez honi szokás vala. ... És im midőn az ajtón beléptem — varázs é ez? vagy túlcsigázott képzetem rajzolja elém a tárgyakat? — Itt ágyam a párducos takaróval, fölötte fegyvereim, ott könyvszekrényem, amott a szoba közepén festészi állványom, rajta utolszor megkezdett történeti képem vázával; jobbra, balra elszórt minták, festékek, mellszobrok ecsetek költői rendetlenségben. Csak percig voltam bizonytalanságban. — Emma anélkül hogy észrevettem , vagy gátolhattam volna, keblemre dőlve átölelt, és zokogástól elfojtott hangon rebegő. — Édes szerelmes Gézám ! Mintha kígyó csípte volna meg szívemet, úgy hatottak reám e boldogságot lehelő szavak. Megbocsátható szigorúsággal undorodva r taszítom el magamtól a szerelem vágyó nőt, és keresztbe font karok- s kal, az ördögi káröröm magasztosságával fölegyenesülve állottam meg előtte. Lelkem előtt elvonultak ifjúságom ábrándjai, a hitszomj és nagy- svavágyásnak eltorzult képei, és embererő fölötti kényelműséggel valók képes a letűnt hiú álmokért ellökni magamtól a valódi boldogság egyedüli kútforrását; ez önfeledt s csak szerelmében és szerelmének élő nőt. — És azt hiszi ön ! — kezdem mintegy régebben megkezdett, habár évek által megszakított beszédet — hogy múltam e csalóka visza! varázslása hátára ébreszt, hogy e gazdagság képes engem kárpótolni mindazon percekért, melyeket hivatásom ellenére kalmári üzlet én foglalkozásra fordítottam. — Vagy érti e ön e szót hivatás, mely szívesen áldoz föl időt, gondot, fáradságot, egészséget, hogy egyetlen eszményképét létesíthesse , mely szívesen teng nyomor között, — hogy s egyetlen mű létesítésében mutathassa föl a nyomorult önző világnak. „Iut ezt én teremtettem, — ez én vagyok?“ Mely magas céljaitól, egy fensőbb hatalom sugalla ösztöntől hajtva nem ismer baráti, nem családi kötelességeket; — melynek hazája a nagyvilág, mely megtagadja, ha kell a szerelmet; — ám nézze ön , e szív mely egykor oly fennen dobogott a művészetért, e képzelet, mely egykor — fényesebb világot volt képes teremteni, mint minőnek a hagyományok a paradicsomot rajzolják, — kihűlt; e szív megkérgesedett; e képzelet mely egykor a csillagokkal versenyt pályázott, most szárnyaszegett madár , — nyomorék koldus, mely a porban fetreng. E karok és ujjak a hivatásától egykoron áthatott léleknek hű szolgái, most mily nehézkesek ügyetlenek. — Mondja ön, képesek lesznek e ezért, mind e múlandó diszitmények és foszlányok kárpótolni. Való Emma — folytatom már kissé elérzékenyülve, — mindezt legott viszatértem után elmondhattam volna önnek ; de csak e percben jutottam tiszta öntudatára annak, hogy ön engem örökre elégületlenné, önmagam és a világgal meg - s hasonlottá, örökké boldogtalanná tön, hogy önt többé nem szerethetem , hogy önt mint eszményi világom porbatipróját gyűlölöm , hogy mi soha egymásé nem lehetünk. Emma éles sikoltással rogyott le e váratlan szavakra . . . könyörtelenül néztem a lábaimnál fekvő letört rózsát. Az Íróasztalhoz futottam, s atyámnak egy levelet írtam, elmond- t va hogy e házasságba sohasem egyezhetem, hogy szerzett vagyonomat Emmára hagyom, azon epés megjegyzés kíséretében, hogy az, ki egykor kezemet és szivemet vagyon nélkül viszataszitotta, talán vagyonomat e két függelék nélkül nem fogja viszautasitani. — S ezzel eltávoztam, mint kit rémek vagy a rosz lelkiismeret üldöznek; a faluban kocsit fogadtam, s a tengerig meg sem állapodom. Ha mérgezett kedélyemet valami meggyógyíthatta volna, úgy ott Beszély. Török Sándortól. (Vége.)