Hölgyfutár, 1856. július-december (7. évfolyam, 150-300. szám)
1856-10-21 / 243. szám
Budapest, 7-ik évi folyamat. 243. Kedd. Október 21-én, 1859. Megjelenik ünnep- és vasárnapot kivévén,mindennap délután, divatképek a egyéb napmellékletekkel, és rajzokkal. Szerkesztőségi szállás: Ujvilág-utca, 1-ső 67., 2- dik emelet,hová minden a lapot illető küldemények, kéziratok , előfizetés , és hirdetések utasítandók. Közlöny az irodalom, társasélet, művészet és divat köréből. Előfizetési díj: Postái.: egész évre . . Ifi frt. félévre .... 9 ,, évnegyedre . . 5 Budapesten: házhozküldéssel egész évre ..... 13 frt. félévre ................... 7 ., évnegyedre . . 4 ., Egy hónapra 1 ft. 30 kr. Hirdetések Szerkesztőségi ügyekben értekezhetni minden nap délelőtt 9-től 1 óráig. Felelős szerkesztő s kiadó: TÓTH KÁLMÁR. soronkint 3 ezüstkrajcárért fogadtatnak el,$3 gyorsan közöltétnek. Heine ifjabb dalaiból.3 V. Befogom a szemeit, Megcsókolom ajakát, Azután nem hagy békét Kérdezgeti az okát. És estétől reggelig kérdezi szakadatlan, Mért fogod be szemeim , Mért csókolod ajakam ? S nem mondom meg mért teszem, — Én sem tudom az okát . . . Befogom a szemeit, S megcsókolom ajakát. VI. Ne véld , hogy elárulom A világnak szerelmem, Midőn a te szépséged Teli szájjal éneklem. Mert mélységes titkomat, Mely szivemet égeti, Jól elrejtve biztosan Egy virágerdő fedi. Ne félj — ha e rózsákból Gyanús szikra törne ki, Lángot nem hisz a világ — Csak költészet ez neki! VII. Igaz hogy ideálom vagy ! Már számtalanszor mondtam, S csókokkal is pecsétlem, de ma ép sok dolgom van. Jer holnap fél háromra, S szerelmi rajongásom Lobogni fog — s ha később Együtt eszünk se bánom ! És ha jegyeket kapok , Elviszlek a színházba, Ördög Robertnek leszen Pompás előadása. Ördöngüs egy darab ez , S szerelmetes is nagyon , Zenéje Májerbértől S szövege Szkribtől vagyon. VIII. Későn mosolygsz már, még a sóhaj is Késő , mi ajkaidról szárnyra kél Az érzemények már rég kihaltak , Mikor kegyetlen egykor megvétel! Viszon szerelmed későn érkezik, S szemeidnek bő pillantásai, Az én szivemre akként omlanak Mint puszta sírja napsugárai. * * •• Szeretném tudni, majd ha meghalunk Lelkünk hogy akkor hova megy? Hová a tűz , a mely elhamvadott? Hová a szál, mely ellebeg ? Berec Károly. F I R Ü L F I R A. Beszély Abonyi Lajostól. (Vége.) Isaura volt ez . . . halvány . . . szétdúlt arcával. Aba fájdalmassan felsóhajtott, s könyei záporként kezdtek omlani . . . térdeire rogyott, s Isaura ruhája szegélyét csókolta. Egyszerre egy világ derült fel előtte régi szerelmében, egy istenséggg vált előtte az, kit elfeledett, ki élte legborzasztóbb legkeserűbb perceiben árulja el neki azt, hogy mily forrón, mily híven szerette őt. — Isaura! . . . szólt zokogó ajkaival Aba! . . . köszönöm, köszönöm , hogy meglátogatott. — Azt jöttem megmondani . . . rebegő zokogó hangjával Isaura, hogy én is ... én is meg fogok halni ... és fogunk találkozni a túlvilágon. Nem bírt beszélni tovább, keblét a fájdalom fogá el, távoznia kellett, Aba százszor öszve csókolá kezeit s könnyeivel füröszté . . . Isaura , midőn a börtönajtó megette bezárult, lerogyott s eszméletlenül vivék öt fogatába. Abában egy égő boldogító életvágy ébredt e látogatás után. Nem! nem ! nem halok meg ! most már nem akarok meghalni. Ugyanazon éjjel, hogy . . . hogy nem, Bánházy Aba tömlöcéből eltűnt. László gróf egy kis zajt hallott ajtaja felöl, midőn szomorú arcát kezeiből felemelte . . . Aba állott előtte, testvére ... de menyire, menyire megváltozva. Aba karjait tárta fel . . . Lászlónak oly jól esett hogy reá omolhatott s ott sírhattak egymás kebelén. Az érzéketlen báb meg ott az ágyban azt kérdezte, hogy ki az, kicsoda az, a ki most jött? Aba! — De hát honnan jött? hol járt? Azután meg siránkozott s haragudott, hogy neki nem mondanak semmit, hogy előtte mindent eltitkolnak. Pedig hogy szólhattak volna, midőn mindkettőjüknek majd megrepedt a szivük Úgy van! Abának nem szabad meghalni, meg kell őt menteni... mindig-mindig ezt dobogta a testvéri sziv. .. . Még boldog lehet. . . . Bűnét kivezekli . . . megszökik egy más világrészbe, távol bár, de mégis élni fog . . . néha-néha hoszú évek alatt egyszer kétszer látni is fogják egymást. Ő mindent kieszközöl az útra a szökésre. . . . Hiszen fél örült volt, nem volt eszénél . . . s nem fog véteni talán sem Isten sem ember ellen , hogy testvérét menti meg. . . . Azután beszélt magáról Abának, hogy ő is boldog fog lenni, hogy boldogságának zálogát, egy kis arany gyűrűt már itt hordja uton , belső oldalára kedves hat betű van vésve, az a kedves név, annak a kedves leánynak neve, kit úgy szerettek, úgy imádtak egykor mind a ketten . . . Isaura! . . . Isaura! Aba nem szólt semmit, csak szomorúbb lett mint volt, arcán pár nehéz könycsep perdült le. Az életlemondás abban a percben készen volt lelkében. — Hadd legyenek boldogok, gondola. Este mégegyszer keblére szokta testvérét, s ott csüggött sokásoka karjai közt megtört néma fájdalommal.